Nagyon szép kis történet, talán túlságosan is „kicsi”. Óriási betűk, nagy oldalak, sok illusztráció – mire az ember észreveszi magát, már vége is. A fülszöveg alapján azt gondoltam, lesz egy kerettörténet, abba pedig beleillesztve betétmesék, de tévedtem – a történetek, ha lazán is, de regényszerűen függenek össze.

Az alaptörténet nagyon ősi – egy földöntúli szépségű leány kezéért mindenféle próbákat állnak ki a férfiak –, a próbatételek meséje és a végkifejlet viszont váratlanul ért. Illetve nem is a végkifejlet, mert az sejthető, hanem a miértje. Az pedig, ahogyan a leány a kérőivel viselkedik… hát a maga finom-udvarias módján olyan lázadó, amilyen csak egy középkori japán lány lehet.

Mert hogy ez bizony középkori szöveg, a X. században jegyezték le a végső változatát, de egyes részei annál is régebbiek. Bűbájos, álmodó-szomorú távol-keleti történet, amelytől nem idegen a gúny, a paródia, de a legkomolyabban vett költészet sem. Sőt még űrutazóval is lehet benne találkozni!!! Nem voltak semmik ezek a középkori japánok.

Ezt 2016. március 28-án írtam. 

Pontszám: 10/8

Zseniális fantasy, aprólékosan felépített alternatív világokkal, állandó utalásokkal az európai kultúrára is, irdatlan képzelőerővel és sajátosan kifordult humorral megírva, oly módon, hogy még angolul is pár nap alatt bekanalazható,* választékosságában és régiességében se támaszt az égvilágon semmi komoly nehézséget.** Olvasható konyhaasztalnál ülve, ágyon fekve, vonaton utazva, esetleg a vasútállomáson (állva) várakozva, sőt ha éppen sehol másutt nincs hely, az ajtófélfának támaszkodva is. Aztafészkes, nem is emlékeztem rá, hogy ez ilyen jó! Megyen a kedvencek közé.

Őszintén nem értem, hogy pontozhatják így le ezt a könyvet, ahogy a magyar fordítás százaléka mutatja. Oké, elég sok benne a leírás, de az összes mai fantasytől pont azt várják el, hogy kidolgozzák az általuk kitalált világot, itt meg négyféle világot is ki kell dolgozni, anélkül tényleg nem megy. És nagyon ügyesen csinálja, egy percig se unalmas: minden leírás éppen megfelelő mértékben keveri a fantasztikust a realisztikussal, az ismerőst az ismeretlennel, úgy, hogy még éppen elképzelhető legyen, de közben a sajátunktól gyökeresen különböző is. Tolkiennek se megy jobban. Sőt. Az ember lépten-nyomon eltátja a száját, hogy a fantasynek mint műfajnak a feltalálása előtt kétszáz évvel milyen tökéletesen követi Swift a fantasy (mint utóbb megtudtam, high fantasy) műfaji követelményeit.*** És kiválóan szórakozik. Mármint én. Pluszban visszajött az összes gyerekkori hajózóskalandregény-emlékem, A kincses szigettől a Fecskék és Fruskák-sorozatig.

Na, fordítsuk komolyra a szót. Nem mese ez, gyermek. Kőkemény szatíra a XVIII. század gyarmatosító országairól, szűkebben Angliáról, tágabban egész Európáról, a jelenkorig bezárólag. Azért is lett klasszikus, nemcsak a szórakoztató volta miatt. Sokszor és sokan leírták már róla, milyen kiválóan ért Swift a nézőpontok játékához. Nála mindent a viszonylagosság határoz meg: Lilliputban mindent felülről néz az elbeszélő, Brobdingnagban mindent alulról, és ez korántsem csak méretbeli következményekkel jár – a korszak társadalmának paródiáját is adja mindkét esetben. De itt még csak mérsékelten csúfolódik, a humora akár aranyosnak is nevezhető ahhoz képest, amit Laputának és az okos lovak országának jóval bonyolultabb utalásrendszere produkál. Különösen az utolsó rész annyira, de annyira keserű – hogy az már túlzás. Azt hiszem, a kulcsa is ebben kereshető. 

SPOILER Egyik tartományt se lehet komolyan venni – miért pont a Houyhnhm-országot kellene?! Minden tartomány leírása mélységes iróniával van tele – mindegyik esetében következetesen másképp kell érteni minden szót, mint amilyennek a szó szerinti jelentése tűnik – nem lehet, hogy a lovak között is ezt a stratégiát kéne alkalmazni? Attól, hogy minden második mondatában azt erősítgeti az elbeszélő, hogy ebben az országban minden az utolsó szóig igaz? Oké, szóval tényleg létezett Gulliver, és tényleg járt az okos lovak között, és tényleg megtanulta a nyelvüket, ja, igen.
MÉG KOMOLYABB SPOILER: Egy darabig persze, hogy komolyan vehető, nem is szabad figyelmen kívül hagyni a kritikáját, de mikor Gulliver már jehu-bőrből csinálja a cipőfelsőrészt meg a csónakborítást, gyerek-jehu bőréből a vitorlát, és felbukkan az az undorító portugál kapitány is, aki feneketlen gonoszságában még húsz fontot is átad útiköltségre – vissza nem térítendő módon! fuj!!! – az általa korábban sose látott Gullivernek, aki őneki se kutyája, se macskája, még csak nem is felekezetebeli, akkor az már szerintem több mint egyértelmű felszólítás az olvasó részére, hogy tegye csak fel ugyanazt a szemüveget, amellyel a többi három könyvet olvasta. Mert ez ugyanaz a Swift ám, aki ír hazafiként a Modest Proposalt írta, amely hűvös racionalitással levezeti az írországi éhínség radikális megoldását, mely szerint az írek – vigyázat, felnőtt tartalom! – egyék meg a saját gyerekeiket. SPOILER VÉGE

A felvilágosodás, szűkebben véve a racionalizmus nagy klasszikusa a Gulliver, amely a józan ész nevében kéri számon az emberiségen az összes hülyeségét, a józan ész szabályait pedig az egyetemes természetből vezeti le. Ja, hogy mi az egyetemes természet, azt nem definiálja. Az óriások beleférnek, a hatvan évnél tovább tartó boldog házasságok nem. Ami egyébként a nőkkel kapcsolatos megjegyzéseit illeti, időnként elküldtem Gullivert a nőnemű szülőjének meglátogatására altesti tájékon, na de ha a fentebb spoilerként részletezett csónakkészítést túléltem, akkor erre már, gondoltam, nyugodtan legyinthetek. Különös tekintettel az iróniára meg az önellentmondásokra.
No de vissza a természethez! (Nem, Rousseau ilyet nem mondott, tényleg nem, viszont az már egy másik mese.) Szóval józan ész meg természet, amely egyértelműen sugallja az egyetlen lehetséges és egyedül igaz utat, amely a világ összes népének összes problémájára tökéletes megoldást ad(na) egyszer s mindenkorra (mármint ha a világ összes népe venné a fáradságot és rálépne). Józanságot! Racionalitást! Igazságot! Beszélő lovakat!!!
Na, itt kezdődik az iróniának az a bizonyos mélyrétege. Hiszen ebben a jegyben gyarmatosította Európa a világ többi részét… És hogy éppen a gyarmatosítást milyen csúnyán kicsúfolja Swift, az is igazából csak az utolsó könyvben esett le. 

SPOILER Ahol Gulliver pontosan úgy viselkedik, ahogyan a művelt európai a „vadember”-től elvárta: alázatos, kötelességtudó, bizonyos fokig nevelhető, bizonyos fokon túl saját alsóbbrendűségét maradéktalanul elismerő, utánzásban remek, de magasztos gazdáinak legfeljebb paródiája lehet. SPOILER VÉGE

Szóval milyen ez a felvilágosult polgár? Okos, de nem intelligens. (Aki azt hiszi, hogy ez a kettő kizárja egymást, az keressen fel, mutatok neki ötven olyat, mint Gulliver.) Kíváncsi, utazni és tanulni kész (ami a nyelveket illeti, valóságos zseni), nyitott elméjű, új nézőpontokat készséggel el tud fogadni – de nyitottságában odáig megy, hogy bizonyos idő elteltével bármilyen politikai rendszerért hajlandó rajongani, még a saját öntudata feladásának árán is, alkalmazkodóképessége pedig egyéniségétől fosztja meg – és végül: nagyon, nagyon, de nagyon magányos. Egy darabig legalább tudja, hová tartozik, ha máshová is veti a sorsa; de egy idő után bizony már azt sem. Otthonról messzire űzi a kalandvágy, távoli vidékekről hazavágyik, vele egyenrangú társakra sehol nem talál. Minden humorával együtt igen szomorú könyv a Gulliver.

De attól nem kevésbé szórakoztató. 

* Úgy, hogy közben az ember mos, tereget, diót tör és darál, nagyüzemi méretekben mosogat, családi életet él, valamint húsvéti misét néz a tévében.
** Konkrétan sétagalopp, mondhatnám szak- és stílszerűen, így a Tristram Shandy után.
*** Még arra is odafigyel, hogy a törpék és óriások országában tartsa magát az általa kezdetben megfogalmazott méretarányokhoz. Pontosan feltérképezi magának, hogy nézne ki egy templomtoronnyi méretű ember által készített babaszoba, és hogyan kellene kibélelni, a bútorokat lecsavarozni, hogy ha lóháton viszik, akkor se csúszkáljon el a szék, meg a lakójának se essen baja, ha kiesik a függőágyból. Mindenre gondol. De tényleg. Az első oldaltól az utolsóig.****
**** Na jó, azért bakizik időnként. A harmadik könyv elején például Gulliver alig tud hollandul, a végére meg olyan folyékonyan beszél, hogy el lehet adni született hollandnak. Nem, közben véletlenül se jár hollandok közelében. De az ilyeneket el lehet nézni neki.

Ezt 2016. március 28-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Kíváncsiságból fogtam hozzá ehhez a tenyérnyi kis novelláskötethez, amelyről úgy tudtam, klasszikus kínai gótikus történeteket tartalmaz. Hogy van-e olyan, hogy XVII. századi kínai gótika – hát mit tudtam én, úgy voltam vele, majd kiderül.

A természetfölötti elem minden kis szövegben jelen van – az összes írás határozottan fantasztikus. A szellemek jelenléte állandó, egy-két kivétellel minden írásra jellemző, és vér is folyik bőven. Ami viszont a rettegést illeti – az bizony elég sok esetben teljesen hiányzik. Nem mintha nem volna rá okuk a szereplőknek. Egyszerűen csak a novellák töredékében ijednek meg olyan szituációkban, amelyek egy európai vagy amerikai novellában bőven a legfélelmetesebb kategóriákba tartoznának. (Ld. szellemek által kicserélt emberi szív, démonszerető, sírból visszajáró szerelmes stb.) Nem egy esetben a szereplő még örül is annak, hogy ilyen rémségek látogatják. Meggazdagszik tőle, vagy akár gyereke (!) születik a szellemlényektől.

Aztán persze előfordul, hogy korai halált hal, de oda se neki. Majd elintézi valami rokon az újjászületését. Talán éppen ez lehet a magyarázat: ezekben a novellákban a halál semmilyen értelemben nem végleges. Hiszen az őket létre hívó kultúrában sem az. Főleg akkor, ha marad valaki a földön, aki szerette az illetőt – ami tényleg nem félelmetes, hanem nagyon is szép. 

Ezek után az a furcsa, hogy valódi horrornovellát is lehet a kötetben találni, mármint olyat, amelyben a főszereplőről rémületében csurog a hideg verejték, és az olvasó minden villanyt felkapcsol a vécére menet…
Találtam benne kalandmeséket (emberevő démonokkal persze), amelyek erősen emlékeztettek az Ezeregyéjszakára (a démonok meg a dzsinnekre) – valószínűleg közös gyökérre mennek vissza. Találtam benne anekdotákat, amelyeket olyan realisztikus stílusban mesél el Pu Szung-ling, hogy szinte megtörtént esetnek nézhetné őket az ember. És találtam benne jó sok olyan történetet, amelyek leginkább regényvázlatok lehetnének, szinte kiáltanak a bővebb kidolgozásért. Biztosan voltak követői a szerzőnek, nem létezik, hogy ilyen lehetőségeket ne használtak volna ki a kínai regényírók – én pedig szívesen olvasnék olyan regényeket, amelyeket ezekből a novellákból írtak. Ha valaki tud ilyet, szóljon.

A korabeli kínai társadalomra való utalásokat nem tudtam olyan ügyesen kifejteni a novellákból, mint a fordító, úgyhogy az utószón jól elcsodálkoztam. Szerintem ezek nélkül a megjegyzések nélkül is kiválóan érthetőek és élvezhetőek is a szövegek.

Ezt 2016. március 28-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Gyerekként többször is elolvastam, érdekes kis ismeretterjesztő munka, kitűnően érthető illusztrációkkal. Csak a szifont voltam képtelen felfogni, többszöri olvasás után is. Még nem tartottunk ott fizikából… Nem egy trükköt ki is akartam próbálni, de mindig befürödtem.

U.i.: A címe egyébként szerintem sajtóhibás. Olyan, mintha Rodolfó híres mondatát akarták volna idézni: „Vigyázat, csalok!”, csak nem avatták be a nyomdászt.

Ezt 2016. március 22-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Az a fajta novelláskötet, amelyet direkt a novellás kihívások teljesítésére találtak ki. Legalábbis nekem. Mert hogy egynél többet nem tudtam volna egy nap elolvasni. Pedig azaz éppen azért, mert igen jól meg vannak írva. És kevés keservesebb dolog létezik, mint az igen jól megírt lidércnyomás. Főleg akkor, ha nem kitalált világokban játszódik, hanem a sajátunkban.
A fülszöveg nem hazudik: ezek a novellák valami eszementül ügyes módon tudják keverni a hétköznapit és a szokatlant, a szokatlan pedig mindig nyers, kegyetlen, vagy legalábbis melankolikus – abszurdnak abszurd, de képtelennek sajnos nem képtelen. És kétségkívül eredeti. Kafka hatását itt-ott nagyon lehet érezni, biztos érzékelném a David Lynch-hatást is, ha életemben egyetlen Lynch-filmet is meg mertem volna nézni (én csak olvasónak vagyok bátor, filmnézőnek gyáva kukac), de a hatás éppen csak annyi, amennyitől az egész kötet, úgy, ahogy van, „schweblines” marad.

Sose olvastam még semmit a szerzőtől, de most már, azt hiszem, bárhol felismerném a „schweblines”-t. Kell hozzá 1 db (esetleg 2 db) lelki defekttel rendelkező szereplő (elfuserált szülő-gyerek viszony, elfuserált házasság, esetleg éppen a kamaszkor), aki lehetőleg nem tudja, hogy őneki defektje van, aztán kell hozzá még 1 db másik (harmadik), akinek sokkal nagyobb defektje van, akkora, hogy azt már az egyik is észreveszi, mert a másik emberben persze sokkal könnyebb – aztán kell háttérnek 1 db hétköznapi világ, ami lehet a mai Argentína, de ugyanúgy lehetne a mai Kelet-Alsó-Mandzsúria is, lényeg, hogy legyenek benne boltok meg házak meg autók, város jöhet, de nem kötelező – és végül kell 1 db abszurd fordulat, lehetőleg olyan, hogy az olvasó gyomra forogjon bele, de a szereplők (esetleg némi kezdeti idegeskedés után) a legnagyobb lelki nyugalommal fogadják, mintha mindennap találkozhatnánk infantilis negyvenévesekkel, akik átrendezik a játékboltot, és elmosogatják a műanyag bögréjüket, avagy esetleg a semmiből feltűnő kubikosokkal, akik kötelességszerűen sehová nem vezető lyukat ásnak a nyaraló elé, és szakszerűen elegyengetik a falát. Lehet, de nem kötelező még bele 1 db balladai homály – mert itt aztán nem sűrűn kedveskednek az olvasónak azzal, hogy megmondják neki, mi történik; találja ki, ha annyira érdekli –, viszont kötelező jelleggel kell 1 db minimalista stílus, gondosan megválogatott, kevés szóval.

Tud írni ez a nő, na. Minden díjat megérdemel. Ezzel is besöpört egyet.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Ezt 2016. március 15-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Újraolvasás vége.

Annyira nem volt jó, mint boldogult úrfikoromban, amikor szétröhögtem rajta magam. Főleg azért nem volt most annyira jó, mert a poénok felét már tudom kívülről, főleg ami az első énekeket illeti.* De mégis jó volt, mert azért most is tudtam értékelni a humorát, és – életem legnagyobb megdöbbenése – most jöttem rá, hogy ez a négy ének darabolt hexameterekben van írva!** Oké, variálja rendesen a formát, töri, vágja, szétcibálja, de mégse lehetne letagadni azt a hexametert.

A régi korok komédiáját sokkal nehezebb értékelni, mint a mait. Egészen egyszerűen azért, mert ahhoz, hogy az ember „értse a viccet”, szükség van a háttér ismeretére – egy paródia megértéséhez arra, amit a paródia parodizál. Jelen esetben az ókori eposzokra, amelyeket Petőfi korában valamilyen alapszinten minden gyerek ismert, aki valaha megszökött az iskolapadból, sőt a legtöbbjük (aki magasabb osztályokból szökött meg) eredeti nyelven is.*** Azért ennyire nem durva a helyzet, a trójai háború történetének és az eposzi kellékeknek vázlatos (kilencedikes tankönyvekből kinyerhető) ismerete is elegendő ahhoz, hogy röhögni lehessen a szövegen – de annyi tényleg kell.

Ha pedig megvan, akkor úgyse tudja az ember vigyorgás nélkül nézni, hogy hogy meséli el Petőfi összevissza kínzott hexameterekben megírt eposzi küzdelemként a kocsmai verekedést, természetesen örökké ismételt eposzi jelzőkkel (Vitéz Csepü Palkó, a tiszteletes két pej csikajának jókedvű abrakolója), cikornyásan körülírt eposzi hasonlatokkal, utólag odavetett megjegyzésekkel kicsinyítve még az eleve kisszerűt is. Amikor a nagyszabású eposzi jóslatokból ez lesz: „S még száz ily példát zengene lantom, / Melyek mind iszonyú pusztúlást / Jóslának a földnek; / De csak a legnevezetesbet / Közleni légyen elég: / A lágyszívű kántornak felesége / Ma nem ivott meg többet / Egy messzely pálinkánál.” A csataterek iszonyú fenségéből meg ez: „Tört asztalnak s tört poharaknak / Romjai lepték / A véráztatta szobát, / S a vérnek közepette / Búsongva tünődött / Egy leharapott fül.” Én ezektől kész vagyok teljesen, és mindenkinek hasonló jókat kívánok. 

Szóval tinédzser korom óta folyamatosan vallom, hogy ez a vidám kis darab – amennyiben feltételezzük, márpedig feltételezzük!, hogy a humornak ugyanúgy megvannak a klasszikusai, mint a komolyságnak – ott van Petőfi legjobb öt műve között, amelyekért részemről is megérdemli a halhatatlanságot.
Az már a saját tulajdon személyes véleményemhez tartozik, és vállalom érte a népharag legszörnyűbb felzúdulásait is – hogy a jó (nem legjobb, csak jó) művei sajnos nincsenek ötnél sokkal többen… De hát én világéletemben Arany János-párti voltam, ezért talán megbocsát nekem a nép.

* Ez a megállapítás majdnem revideáltatott, mert közben memória-ellenőrzés céljából belenéztem A tizennégy karátos autóba is, amelynek poénjaihoz hasonló módon viszonyulok, és ezeken mégis tudtam újra röhögni. De aztán mégse revideáltatott, mert a későbbi énekeken, amelyekre nem emlékeztem olyan pontosan, már vigyorogtam. Mindössze azt tartom fenn, hogy – vessetek a mókusok elé, de holtomig állítom! – Rejtő jobb író volt, mint Petőfi. Igaz, többi ideje is volt rá. Petőfinek jutott öt év. Rejtőnek tizenkettő.
** Nem az a döbbenet, hogy abban van írva, hanem hogy csak most jöttem rá.
*** A mi lengyelünk című Jókai-regényben úgy szöktetik át a sebesült honvédtisztet a császári hadsereg (?) vonalán, hogy beadják nekik, hogy görög. Görögül úgyse tud egy osztrák se. Igaz, hogy a tiszt is csak az Íliász első pár sorát tudja görögül, amennyit gyerekkorában memoriterként a fejébe vertek, de a célnak annyi is megfelel, a hangzása tökéletesen görög.

Ezt 2016. március 7-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Újraolvasás vége.
Egy drámát olvastam el a kötetből, a címadó darabot.
Emlékszem, első olvasásra is tetszett, de egyúttal nagyon dühösen vitatkoztam is (magamban) az ilyen megállapításaival, hogy „Egy történetet akkor gondolunk végig következetesen, ha lehetőségei közül a legrosszabb következik be.” Dühösen vitatkoztam, mivel ifjú voltam és romantikus. Most már régebb óta vagyok ifjú, és jó sok minden rakódott már a romantikus lelkemre, úgyhogy dühös már nem vagyok, de vitatkozni még mindig szeretek.

Illetve vitatkoztam azzal is, hogy ez komédia lenne. Na, ezt a vitát kinőttem. Igaz, valószínűleg már akkor is meggyőzhető lettem volna, csak nem volt, aki felvilágosítson, hogy a komédia nem feltétlenül mulatságos. Azt is lehet, hogy „csak” nevetséges. Amin az embernek nem feltétlenül van kedve nevetni, mert annyira szánni való – vagy mert a saját rovására kellene. Amiben az értékhiány a klasszikus recept szerint lelepleződik...*

Azért tetszett, amiért ma is tetszik: mert félóra alatt végigolvasható, feszített tempójú, izgalmas, pergős történet (csupa párbeszéd, ugye, hiszen dráma, hát hogyne peregne), némi krimi-beütéssel (gyilkosságok!!!), és olyan témákról, amelyek pont a világmegváltó korszakát élő ifjúságot érdeklik a legjobban, de azért az idősebbek sem vetik meg (ld. a tudomány felelőssége, különös tekintettel az atombombára és egyéb emberbaráti intézményekre). Mert nincs benne egy fölösleges szó: mindenből épp annyi jut, amennyi kell, ismeretterjesztésből is csak annyi, amennyi nem fekszi meg a nem-fizikus olvasók gyomrát; mert a dramaturgiája tökéletes;** és mert attól eltekintve, hogy nem vidítja fel a szívet, időnként tényleg vicces. Az meg, hogy bolondokházában játszódik, mindent visz. Az már Hašeknél meg Rejtőnél is a szabadság helye. Fene megenné.

* SPOILER ...de ez nem jár együtt az ellenfél bukásával, sőt. SPOILER VÉGE

** Egyszer láttam színpadon, csapnivaló színészekkel, de még ők se tudták egészen elrontani. Úúúúúgy szeretném egyszer igaziból látni, olyanokkal, akik nem dilettánsok…

Ezt 2016. március 7-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Újraolvasás vége.

Amikor először olvastam, pont úgy viselkedtem a könyvvel szemben, ahogyan a francia címe mondja: idegenként. Nem értettem és nem szerettem. Főleg azt nem tudtam megérteni, hogy lehet valaki ennyire érzelemmentes, mint Meursault. Azt viszont elismertem, hogy Camus-n kívül senki más nem tudja ilyen tökéletesen megjeleníteni a hőséget.

Huszonévesen, a második vagy harmadik olvasáskor jöttem rá (némi segítséggel, bevallom), hogy hibás volt az alapfeltevésem. Ez az ember nem érzelemmentes, sőt. A magyar cím tényleg becsap. (Azért is változtatták meg az új fordításban.) Azt viszont csak mostanra, sokadik olvasásra értettem meg igazán, mennyire érzékeny ez az ember.

Hiszen különben nem reagálna olyan pontosan a külvilág minden mozdulatára, nem figyelne meg mindent és mindenkit olyan alaposan. Az igaz, hogy nem sok minden érdekli, és nem is valami okos. De a maga szűk kis világán belül tökéletesen eligazodik, és minden zárkózottsága ellenére is a legjobb érzelmeket tudja felkelteni közeli ismerőseiben. Ő nem közeledik egyikhez sem, de ők egy pillanatig se hagyják magára. Egyszerű szomszédból pillanatok alatt válnak baráttá, kollégából kedvessé, főnökből patrónussá, és a legjobban a vendéglős érti meg, akinél ebédelni szokott. Szeretik, mert mindenkit meghallgat, udvarias, segítőkész és nyugodt.

Közülük egy sem ítéli el. Céleste-nek igaza van: ami történik, nem egyéb, mint szerencsétlenség.*

Azok ítélik el, akik nem ismerik. És nem azért, amit elkövet. Az egy idő után a kutyát nem érdekli. A regény feléig teljesen normális embernek tekintik, olyannak, mint mindenki más. A regény felétől pont azokért a dolgokért ítélik el, amik odáig teljesen normálisnak számítottak. És ez a logika bizony meg is fordítható: ha egyszer mindaz, amit tesz, hétköznapi és emberi, és elítélik ezekért – akkor a vádlói minden más embert, saját magukat is elítélhetnék ugyanezen az alapon.** Amikor úgy érzi, nem is róla beszélnek, akkor igaza van.

Azért is érdemes újra meg újra elolvasni ezt a kisregényt (összvissz nyolcvan oldal, igazán nem nagy dolog), mert így rájön az ember arra, hogy milyen motívumok mutatnak előre a végkifejlet felé. Hogy Meursault kezdettől fogva úgy érzi, bizonyos emberek bizonyos időkben figyelik és megítélik őt. (Tessék a t. olvasónak saját ismeretségi körére gondolni – úgy, most tetszenek tudni, miről beszélek.) Hogy a leglehetetlenebb emberekről derülhet ki, milyen mélyen és őszintén tudnak szeretni valamit/valakit pusztán azért, mert megszokták. (Dettó.) Hogy időnként akkor tudja az ember a legteljesebb közönyt tanúsítani, amikor a leginkább elvárják tőle, hogy szomorú legyen. Persze nem mindig, de előfordul. És olyankor az ember csak enyhe távolságtartással csodálkozik.
Esetleg bűntudatot érez, és gyorsan felölti a szomorúság álarcát. Vagy nem ölti, de azért bűntudatot érez.
Na, Meursault ezt nem csinálja. Nem kínozza magát, és nem hazudik. Soha. Akkor sem, amikor elvárják tőle. Akkor sem, amikor a saját jól felfogott érdekében kellene hazudnia.

Megj.: A nyári hőség halálpontos megjelenítésében még mindig Camus a legjobb.
Megj. 2: Én is borzasztóan utálom, ha a szemembe folyik a veríték, és fehér, fémes fénnyel világítanak rám.
Megj. 3: Nyugi, nem tudok lőni.

* Vagy még sincs igaza. De erre csak az jön rá, aki egészen más szemszögből tudja nézni a történetet.
** SPOILER Egy másik ember bűnéért, minden ember minden bűnéért ítélik el. A következtetéseket mindenki vonja le maga. 

Ezt 2016. március 6-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Újraolvasás vége.
Fura egy darab. Az alaptörténetet kiválóan választotta ki Katona, a jellemeket úgy alkotta meg, ahogy kell, a konfliktus rendben van, a drámai fordulatok működnek. Csak az a fránya nyelvezet lenne már megint?… Ez a jambusokba tört, nyelvújítás előtti magyarság? Amelynek a nehézségére még rátesz egy lapáttal, hogy olykor folyamatosan maguk a szereplők se tudják, mi a bánatot akarnak éppen mondani?* Vagy éppen tudják, de azt várják, hogy inkább a másik szereplő találja ki, mit akar az egyik?

Igen, ez egészen biztosan hozzájárul ahhoz, hogy olyan nehéz olvasni, és még nehezebb előadni ezt a darabot, és a legeslegnehezebb élvezni az előadást. Én még nem láttam olyat, ami tetszett volna, és konkrét okát is tudom, hogy amit a legutóbb láttam, az miért nem tetszett. Többnyire ott bukik meg a dolog, hogy Bánk szerepére szeretnek fiatal vagy legfeljebb középkorú, jóvágású színészt választani. A darabban meg legalább negyvenöt éves, és Melinda elejt egy olyan megjegyzést, hogy „szép se volt igen”. Amikor egy, a férjébe halálosan szerelmes nő ezt elismeri, akkor… hát akkor próbálom elképzelni azt a rendezőt, aki megkockáztatja, hogy negyvenöt éves, csúnya színészre bízza a főszerepet… (Alább például a legkorábbi idők Bánk bánja, a daliás Lendvay Márton látható, mellette pedig Laborfalvy Róza – igen, az a Laborfalvy – mint Gertrudis. Itt találtam a képet.) Pedig sajna a darab egyik konfliktusának csak így van értelme… Na de erről később.

Szóval lehet abban valami, hogy a nyelvezetében van a hiba, mert én először egy átírt változattal találkoztam (értsd: az operát sokkal hamarabb ismertem), és az nem kifejezés, hogy nagyon tetszett.** De ha belegondolok, hogy az operából természetéből adódóan kezdetben egy árva hangot nem értettem,*** és évek kellettek ahhoz, hogy tudjam, miről beszélgetnek, mégis imádtam minden ütemét, akkor mégiscsak francba azzal a nyelvezettel. Nem az a hibás (egyedül).****

Ezt a szöveget azért (is) nehéz megérteni, mert rengeteget (érzésem szerint túl sokat) bíz az olvasóra. Én már elsőként úgy olvastam, hogy kívülről tudtam voltak fogalmaim a történetről és a szereplőkről, legfeljebb időnként meglepődtem, ha olyan szereplők jöttek elő, akik az operából hiányoztak. De akinek nincs meg ez az előnye, az, szegény, ugyanolyan tanácstalanul téblábol ezek között a másvilágból itt maradt figurák között, mint ők maguk.

Mert itt csak Gertrudis tudja, mit akar, és csak ő elég határozott keresztülvinni azt. Ő mozgat mindenki mást, kit szándékosan, kit szándékán kívül, vagy éppen annak ellenére. Mert hát ő sem mindenható, csak szeretné azt hinni. Nem is lenne rossz uralkodó, de éppen könyörtelenségéből adódóan hibát hibára halmoz, és a következményekkel nem törődik, mert azoknak ő fölötte áll, ugye. Bánknak kéne helyettesíteni a királyt annak távollétében, de ő se alkalmas a feladatra: erős, bátor, esze is van, ismeri is az országot, látja a problémáit – de olyan mérhetetlenül érzékeny romantikus lélek, hogy elég egy szó a feleségéről, ami mögött veszélyt sejt, és az összes létező esze elmegy, és a továbbiakban csak magában beszélni tud, azt is dadogva. Külsejéből adódóan képtelen elhinni, hogy a felesége hűségesen szereti (legtragikusabb tévedése ez), ezért logikus, amit csinál. Csupa elfojtott indulat, amelyet nem szabadna kitörni hagyni. Endre meg iskolapéldája annak, hogy aki királynak születik, az attól még nem biztos, hogy tud is uralkodni. Ha valaki az utolsó felvonásban nem érti, hogy Endre hogyan dönt, akkor nem az ő készülékében van a hiba. Féloldalanként változtatja a véleményét. Ami még nem lenne olyan nagy baj, csak közben emberek halnak meg. És mégis ő a mérce a történetben, mégsem tudnak más értékmérőhöz viszonyítani a szereplők: az Endréhez való hűség teszi próbára mindenkinek a jellemét.

És három ilyen emberre van bízva az ország. És ebből a háromból egynek a sors akaratából meg kell oldani a helyzetet. Ami nem biztos, hogy megoldás, mert a sors el tudja intézni, hogy az egyetlen lehetséges kiút katasztrófához vezessen. Ami mocsokság a sorstól. Ettől romantikus a darab.
És ha ennyi még nem volna elég, jön még egy őrjöngő szoknyavadász Ottó, akit kizárólag a saját micsodája érdekel (erre szebb kifejezés nincs), és ha megkapja, amit akar, csak akkor csinálja össze magát a következményektől való féltében. Meg Biberach, a lézengő ritter, aki sokkal okosabb nála, és Gertrudis reciproka: nem azt tudja, mit akar, hanem azt, hogy mit nem, de azt következetesen – nem akarja, hogy a körülötte levő emberek biztonságban legyenek. Az elbizonytalanításért pedig mindenre képes, még saját magának ellentmondani is. Ha a partner nem találja ki, mit jelent Biberach beszéde, és mit a hallgatása, annál rosszabb a partnerre nézve. Meg mindenki másra is.

De ő éppen csak egy kicsit kavar bele az excrementumba. A darab világa úgy bizonytalan, ahogy van. (Csók István fenti illusztrációja például jól megragadja. Itt találtam.) Sötét és labirintusszerű, ahol senki se érti a másikat, de időnként még saját magát se, senki se tud kiigazodni benne, a legokosabbakat is érhetik halálos balesetek, és mindenki úgy próbálja kitalálni a másik gondolatát, hogy közben a sajátját nem mondja el, csak félig. És akkor még esnek bele ilyen idióták is, mint Simon, aki összesen egy mondatot tud, de azt minden helyzetben mondja.

Úgyhogy aki nem akar az öreg Mikhálhoz hasonlóan lépten-nyomon elaludni, annak a lehető legmelegebben ajánlom, hogy ha meg akar ismerkedni a darabbal, azt az opera ismerete után tegye. Ez akár gyermekkorban is megkezdhető. Lehetőleg klasszikus szereposztással: Simándy, Ágai, Komlóssy, Melis, Réti, Faragó, Sólyom-Nagy, Palócz, vezényel Ferencsik! Vagy ha ez valamiért nem kivitelezhető – akkor nincs más hátra, mint a közös olvasás, jól bevált recept alapján: ne csak azt nézd, ki mit mond, hanem azt is próbáld kitalálni, miért mondja, és mit gondol közben! Időigényes és nehéz, de megéri. Próbálva. Már csak azért is, mert közben az ember némi rutint szerez abban, hogy kitalálja embertársai gondolatait. 

Utóirat: 2019-ben megjelent a darab párhuzamos kiadása, az egyik oldalon az eredeti szöveggel, a másikon a mai nyelvre áttett, prózai „fordítással”. szakmai kiadványként nézve hibátlan. Az eredeti szöveg teljes tiszteletben tartásán és kiterjedt háttértudáson alapul. Átsegíti az olvasót a darab minden (nyelvi és nem nyelvi) nehézségén. A BárkaOnline-on jelent meg róla egy írásom.

* Ettől még nem rossz a darab, ezekből a jellemekből tényleg következik ez a fajta bizonytalanság. Csak ez az olvasót nem vigasztalja, ugye.
** Konkrétan rajongtunk érte családilag, és karcosra hallgattuk a lemezt. A mai napig el tudom mondani, nemhogy a szereposztást, hanem még azt is, mely szavak közben ugrott a tű. Életem legboldogabb percei közé sorolom, amikor az általános iskolám padlásán megtaláltunk egy leselejtezett teljes operafelvételt, három bakelitlemezen, és hazavihettük. A húgom azóta énekelt is ám az operában, kórustagként, a Szegedi Szabadtéri Játékokon, bizony! :)
*** Kettő élményt hadd meséljek el: 1. Hosszú évekig következetesen úgy értettem Bánk szörnyű felhördülését, hogy „a tyúk megellett”. Nem voltam hülye, tudtam, hogy ezt nem mondhatja, de amíg a darabot el nem olvastam, esélyem nem volt rájönni, hogy azt mondja: „fattyú, megöllek!” 2. Amikor Petur először megszólal, az első mondatának az a vége, hogy „nem fékezhetem”, és semmilyen módon nem sikerült rájönni arra, mit nem fékezhet. Amikor elkezdték a Szabadtérin az első próbákat, a húgom azonnal eufórikus SMS-t küldött nekem, melynek teljes szövegét idézem: „Lázadt valóját!!! Petur lázadt valóját nem fékezheti!!!!!” Ekkora tétje volt a szövegértésnek. :D
**** Hogy Simándy ifjú volt és jóvágású, az nem zavart. A lemezen nem látszott. :)))

Pontszám: 10/9

Ezt 2016. március 1-én írtam, 2020. július 2-án egészítettem ki. 

Egy baja van: tizenöt-húsz oldallal rövidebb, mint kéne.
A filmet évekkel ezelőtt láttam. Az első felét kissé untam, a második fele óriási élmény volt. A könyv a történet első felét a filmhez képest felemelte a csillagos égbe, a másodikat meg jól leejtette. Úgyhogy, kedves olvasók: a teknősbékától kezdve csukjátok be a könyvet, tegyétek be a DVD-t, és kezdjétek nézni a felétől, úgy jártok a legjobban. 

Bűbájos elbeszélés az égiről és a földiről, amelyek között ez egyszer semmiféle rangkülönbség nincsen. Szépen megfogják egymás kezét. A legszigorúbb puritán elveket valló kis közösség életébe, amelyet gond és viszály terhel, egyetlen estére belép a színtiszta anyagiság – és megtanítja őket szeretni és megbocsátani. Kereszténynek lenni, ha úgy tetszik. 
Mert az anyagi-földi elvet egy igazi művész képviseli, akinek alkotásai pár óráig élnek csupán, azaz éppen szembe mennek az örökkévalósággal, de ez nem akadályozza meg abban, hogy ne érje be a „majdnem” tökéletessel.
Az angyalok pedig azóta is operát hallgatnak és teknősbékalevest esznek odaát. 

Csak az a tizenöt-húsz oldal, amelyet a filmbeli színészek a szöveg támogatása nélkül is olyan tökéletesen jelenítenek meg, a kopott ruhájukban, a fehér falak között, az álmatagul homályos ebédlőben… az úgy hiányzik. 

Ezt 2016. február 28-án írtam. 

Pontszám: 10/9