Komi népmeséket olvasok.

„– Fogjad a katonát – azt mondja –, és küldjed el a Fekete folyóra, ahonnan a feleségét hozta. Ott lakozik a Gundir. Hozza el a katonád a Gundirnak a szívét. Onnan a katonád elevenen ugyan nem tér vissza.” (88. oldal)

„Rárohant Gundir a katonára, de a vitéz akkoron előhúzta a zsebéből a feleségétől való gyűrűt, fölhúzta a jobb keze mutatóujjára – s a Gundir holtan terült el a földön. A vitéz kihasította az acélkéssel a szívét, és megindult vissza, hazafelé.” (A pórul járt víziszellem, 89. oldal)

Az szép dolog, de mi a fene az a Gundir?

Komi (régebbi nevükön zürjén) népmeséket olvasok, erőteljes felnőtt tartalommal, és elég sok mindennek utána kell néznem közben. A Gundirról az utószó annyit kotyog ki összesen, hogy „rejtélyes, ember-sárkány-medve képzetét elegyítő” komi* mitológiai alak. Ez nem sok. Ellenben örömteli. Véééégre egy igazi komi mitológiai alak!

Sejtettem, hogy se magyarul, se angolul nem lesz segítségemre a net, na de azért tanult az ember cirill betűket harmadikos korában, hogy használja is őket valamire. Mindjárt fel is tette nekem a kérdést a kereső, hogy „Что такое гундыр?” – idáig még én is terjedek, na de mi a válasz? Sajnos komiul nemcsak én nem tudok, hanem még a Google se,** de némi orosszal össze lehet azért kaparni valamit.

Eredetileg ember formájú mitológiai alak volt a Gundir, állítólag orosz hatásra lett medve meg sárkány alakja. Ezt el is hiszem, mert ami komi népmesét idáig olvastam, abban az emberevő figurák mind maguk is emberek voltak, nem kellett nekik másféle alak ahhoz, hogy bevacsorázzák a mesehősöket.

Az újabb mesékben mégis medvetestű, sárkányfejű szörnyeteg – az illusztrációk, amelyeket találtam róla, szimpla háromfejű sárkányként ábrázolják, igazán megerőltethetnék magukat a rajzolók. Amúgy lehet neki több feje is, felmehet egész huszonnégyig a létszám. Vízben szokott lakni, esetleg föld alatt, és valamilyen hely (itt pl. folyó) tulajdonosa. Mágikus kincset őriz, embert eszik, mindig a hős ellenfeleként jelenik meg.

Itt is van egy mese, ezúttal rajzfilm formájában, van, amit értek belőle és van, amit nem...

Nem mellesleg a neve a jelenlegi komi nyelvben valami nagy disznóságot jelent, de konkrétumot nem árul el egyetlen weboldal sem. :D Képzelem, valami nemi élettel kapcsolatos káromkodás lehet. Logikus is.

Még más kötetbeli mesékben is előfordulhat, ha találom még nyomát, szólok.

* Itt most a nép hivatalos elnevezését fogom használni. Amúgy nekem a zürjén jobban tetszik, de az az én magánügyem, ez a zóna pedig nem az. :) Oroszország területén élő finnugor népről vagyon szó.
** Pedig itt egy mese, ni. Éppen a Gundirról szól, meg még illusztrálva is van, csak elolvasni nem tudom… (sóhajt) Hopp, egy oroszra fordított komi mese is van a neten róla. Ez már igen! Ha jól értem, a félkegyelmű Iván cárevics nyírja ki benne a Gundirt.

Ezt 2017. június 15-én írtam. 

De jó, hogy vége!!!!
Kizárólag azért olvastam el, mert máltai író írta, és más máltai író nincs magyarra fordítva.* Ráadásul már vagy öt-hat művét lefordították magyarra, hát, gondoltam, tudhat valamit.
Nem tud.
Máltai irodalom: megvan. Friggieri: részemről leírva.
A pincébe. Még annak is alá.
Ha nem százötven oldal lenne, nagy betűkkel nyomva, meg nem könyvtári, akkor… nos, nem, nem dobnám a kukába, mivel könyvvel ilyet nem teszünk, de, mondjuk, holnap ott felejteném az utcán egy padon.

Első gondom: ez tisztán didaktikus irodalom. Azt én nem szeretem. Akkor sem, ha olyasmit hirdet, amivel egyetértek. Nekem ne adjon be senki kiskanállal előre megrágott tanulságokat. Szubjektív okokból a regény tehát nálam megbukott. Ettől még természetesen értékelhetném, ha egyébként jó szöveg lenne.
Nem az.

Az az 1 db pont az alapötletnek szól. Házasságon kívüli szerelem és prés alatt alakuló jellemek egy rendkívül zárt, hagyományelvű, vallásos közösségben. Nem mondom, hogy fúdemennyire eredeti, de ki lehet belőle hozni olyasmit, ami nagyot szól. Mondjuk, ha egy Németh László ül le mellé az asztalhoz.

Ez, kérem, nem regény, ez közhelyhalmaz. Minden mondata átlátszó, mindennek egy és csak egy jelentése lehet, gondolkodni minek is. Végül is pont arról szólna a szöveg, hogy pár szereplő meg akar tanulni önállóan gondolkodni, nem? Ja, nem. Sablonszereplők sablon-megnyilvánulásokkal. Az ilyennek nincs önálló gondolata. Attól legalábbis nem lesz, hogy kétoldalanként elmondják, hogy ő milyen önálló.

A zűrös szerelmi kapcsolataik meg csak úgy lesznek. Kinyitják a dobozt, és pukk – az arcukba ugranak, mint a paprikajancsi! A szerelem elmúlása hasonló részletességgel van megokolva. Egyszer csak nincs és kész. Ja, annyi oka van, hogy az egyik szereplő folyton ordít, a másik meg nem szól. Hogy melyik miért cselekszi ezt, az mellékes. Egyébként pedig aki a főszereplőt nem szereti, az jobb esetben begyepesedett, rosszabb esetben alattomos és gonosz.

És még ha legalább informatív volna. Ha meg lehetne tudni belőle valamit Máltáról. De ebből csak az derül ki, hogy minden falubeli erénycsősz és pletykás, minden prédikáció egyetlen mondat variálásából áll,** mindenki, aki imádkozik, az képmutató, és óránként (!) misére jár… (Tudják ezek, hogy meddig tart egy mise? Minek jönnek egyáltalán ki a templomból?!) De hiába járnak misére, csak néhány öreg tudja a latin szöveget. (A hatvanas években! Tízéves kortól felfelé minden templomjárónak tudni kellett latinul a mise szövegét, még akkor is, ha nem értették. Ne tessék már mondani nekem, hogy a magyar téeszparaszt kenterben verte latinból a máltaiakat…) Ja, és a papot arról lehet megismerni, hogy mindenbe beleszól, de minek, nem is tud beszélni… mert az nem beszéd, hogy üres frázisokat pufogtat, nulla pszichológiai érzékkel… arról nem szólva, hogy a regény felénél hirtelen csak úgy kicserélődik két falu plébánosa, átkerülnek egyikből másikba…

…és amikor azt hittem, végre történik valami, akkor a végkifejlet mindent alulmúlt.

A gépelési és helyesírási és nyelvhelyességi hibákat már tényleg hagyjuk. Szerelmes volnék a szövegbe, ha csak ennyi baj volna vele.

* Azóta lett, de arról se hallok jókat. Mindegy, mihelyt tehetem, ezt a pontot kicserélem a világolvasós listámon.
** A mélypont: A pap ismeri az Isteni színjátékot, és gyakran idéz belőle, miszerint a pokol egy tüzes kemence (!), ahol az ördögök villával döfködik a kárhozottakat. Hát lehet, hogy a pap olvasott Dantét, de az író tutira nem.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2017. június 20-án írtam. 

Pontszám: 10/1

Igen-igen fárasztó olvasmány, de minden ízében megéri a fáradságot. Látszik is a sikerén: időről időre újra ki kell adni, mert nagyon hamar elfogy, utána meg szinte beszerezhetetlen, mindenki ül a saját példányán, antikváriumba alig kerül… Pedig nem tegnap készült, hanem még a háború előtt. (Az első kiadása posztumusz.)

Roppant munka van benne, a „tiszteletreméltó” enyhe kifejezés. Minden tanulmány első fele abból áll, hogy Berze Nagy röviden összegzi, mit mondanak a tanulmány szűkebb témájáról a különböző tájegységek magyar népmeséi, majd előkerülnek a vogul, osztják, cseremisz, jakut, jukagir, csukcs, csuvas, tatár, orosz, német, olasz, francia, arab népmesék, indiai, egyiptomi, zsidó, keresztény mítoszok, meg még aki éppen eszébe jut, a tanulmány második felében pedig összehasonlít, következtetéseket von le és összegez.

(…) amikor a hős a forgó várba be akar lépni. Két magyar és egy cseh változat szerint a vár a hős parancsára: „Állj meg vár, urad jön!” – engedelmeskedik és megáll. Orosz mesékben Baba Jaga kunyhója elejével egy szóra a hős elébe fordul. Parádi változat szerint a hős ráparancsol a várra, hogy álljon meg. De nem áll meg, hanem még hétszer sebesebben forog. A hős újra felszólítja s a saját nevét említi, akkor a vár megáll. Nógrád megyei mesében a hős szintén felszólítja a várat a megállásra. Az visszaszól: „Nem uram parancsolja!” A hős: „Ha urad nem volnék, nem is parancsolhatnék!” A vár megáll.

Iszonyú tömény szöveg, és elképesztő magabiztossággal kezeli ezt az anyagot. Számítógép volt a feje ennek az embernek, hat kötetbe nem lehetett volna ennyi információt belezsúfolni.

Ehhez pedig ráadásul még egész elfogulatlan is. Jó, persze megvan, hogy mit szeretne mindenáron igazolni, de hozzáteszi azt is, ami esetleg ellentmondhat neki. Legfeljebb hozzáteszi, hogy az annyira nem fontos.* Nála valahogy sohasem éreztem azt, amit Jankovicsnál, hogy ha a fene fenét eszik is, akkor is azt fogja bebizonyítani, amit be akar bizonyítani. Talán azért, mert itt minden tanulmánynak az első fele a hangsúlyos: a különböző népmesei elemek felsorolása; ehhez képest az összegzés kevesebb teret és jelentőséget kap. Berze Nagy inkább másokat szólaltat meg, mint hogy saját maga szóljon.

A kiindulópont a világ közepe. Ott található a címbeli égig érő fa, nemkülönben az élet vize, no meg a réz-, ezüst- és aranyvár, mellesleg az alvilág lejárata, egynémely táltos ló meg sárkány, illetve egyéb természetfölötti hatalmú öreg vagy fiatal lények. Aztán szó esik az égitest-szabadítástól kezdve a tejtóban való fiatalító fürdésen keresztül az egyeduralkodó Tündér Ilonáig az égegyvilágon mindenről, míg vissza nem jutunk ismét – a világ közepére. 

A világ teremtésekor a föld közepén nő fel a világfa, az istenek székhelye, ez a boldogság őshazája (…). A „világ közepe” méltó hely arra, hogy a világfa ott emelkedjék s az istenek ott lakjanak; a világ is azért van jól elrendezve, mert a közepén a világfa, az istenek otthona áll. A magyar világkép kialakulásánál tehát ugyanaz a térrendező elv érvényesült, amely a keleti népeknél a „világ közepe” képzetét megalkotta.
(…)
A világ közepe (…) nem a kezdetleges műveltségű ember egyszerű szemléletén alapuló világkép csupán, hanem misztikum, amely a belőle fejlődött gondolatrendszer erejével egykor hatalmas népeket közös világszemlélet és ideál körül egyesített, s amelynek a talajából hajtó hagyományokban álmodja vissza népünk is szellemi életének ifjúkorát.

No meg a mai (XX. század eleji**) magyar hiedelemvilág gyökereihez, egy régi vallás nyomaihoz, és azokhoz a kötelékekhez, amelyek a magyar népmesékből kikövetkeztethető mitológiát a finnugor, a török, az iráni és indiai mitológiákhoz fűzik. Vagy éppen az egyes mitológiákat egymáshoz. Közben pedig, hála a jó Istennek, szigorúan megmaradunk a néprajztudomány talaján. Ezt nagyon, de nagyon szeretem Berze Nagy János művében. Annyit ír le, amennyit a rendelkezésére álló meseanyagból be tud bizonyítani, és nem költ mellé egyéb meséket. Pedig hű, de nagy lehetett a kísértés, meg a megcsúszás veszélye… 1 db lírai kitörést számoltam meg, azt is az összefoglaló legvégén, az utolsó oldalon. Annyit szabad.

Alapmű. Nagyon sajnálom, hogy idáig nem ismertem.

Ja, megjegyzés: Berze Nagy János által gyűjtött mesék az interneten (a MEK-en) is szép számmal találhatók, érdemes őket a kötettel együtt olvasni! Egy csomó minden sokkal érthetőbbé válik, meg egy kicsit hígul is ez a tömény tudomány…

U.i.: Az első három kiadás végén terjedelmes és alapos jegyzetanyag található. Ha valaki olyan kiadást talál, amelyből ez hiányzik… szerintem ne vegye meg. 

* No, azért az Yggdrasil jelentőségének lekicsinylésekor egy kissé elszaladt vele a ló…
** Nem volt az olyan régen. Egy rakás olyan hiedelmet találtam a könyvben, amelyikről még én is hallottam, vagy láttam a nyomát.

Ezt 2017. június 23-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Újraolvasás vége.
Gyerekként olvastam, pedig nem volt kötelező. Egy kukkot nem értettem belőle, de rettentő büszke voltam magamra, hogy eljutottam az első betűtől az utolsóig. A Pokolt később egyetemistaként feladták, azt átismételtem, arra emlékszem is, de a Purgatóriumról meg a Paradicsomról csak annyit tudtam idáig, hogy „jaj, de szép volt”. Mondjuk, ez nem hátrány, ha újraolvasásra pályázik az ember. 
Még annál is szebb, mint amire emlékeztem. Babits fordítása nem könnyíti meg a filozófiai összefüggések értelmezését, de igenis át tudja adni azt a fájdalmat és azt a vágyakozást és azt a ragyogást, amelyről az olasz nyelvben szó lehet. Legalábbis ennél többet egyikből se tudok elképzelni. A Nádasdy-fordítást nem ismerem, talán majd egyszer, elfogult vagyok Babitséval szemben. 

Túlvilági utazás története és beavatástörténet: a szöveg „én”-je (akit összesen csak egyszer szólítanak nevén*) két lélekvezető segítségével eljut a földi tévelygésből a pokol minden borzalmán és a purgatórium tisztító szenvedésein át a menny legvégső köréig. Különösen a paradicsomban többször is elmagyarázza az olvasónak, hogy fokozatosság nélkül nemhogy felfogni nem tudná a legfelső szférákat, még csak nem is látná/hallaná őket. Az igazi beavatottá persze az olvasó válik, mármint ha figyel, befogad, hagyja, hogy őt is vezessék. Ha az Istent nem is fogja meglátni, a középkor egész műveltségét – matematikáját, fizikáját, teológiáját, politikaelméletét stb. – alaposan körbejáratják vele.

A legtöbb értékelő, úgy nézem, a Pokolt dicséri, érthető módon. Azt is mondják, hogy az a legkönnyebb a mai ember számára. Így is van. Az okát már nehezebb megfogalmazni.
Persze most (is) sokan szeretik a horrort, de biztos, hogy nemcsak emiatt. Azt hiszem, az az antik gyökerű középkori meggyőződés lehet az oka, amely szerint az ember, minél egyedibb, annál távolabb van Istentől, és minél többet veszít egyediségéből, annál közelebb kerül a tökéletességhez. (Igen, tudom, sarkítok.) Így aztán a mai értelemben vett egyéniségeket leginkább a Pokolban lehet találni. Őket találjuk érdekesnek, megfoghatónak, fölismerhetőnek.
Meg az sem utolsó mulatság, főleg tinédzserkorban, hogy az ember az ismerősei leendő helyét keresgélje benne.
A Purgatórium annyival elvontabb, amennyivel kevesebb benne a bűn; a végére a szereplőknek jószerivel csak a nevük marad, hús-vér történelmi alakok is allegóriákká válnak. A Paradicsom csupa teológia és csupa szépség. Lehet, hogy furán hangzik, de engem éppen ezért érdekelt annyira, hogy még újraolvasni is képes voltam. Szenvedést ugyanis láttam már eleget, életben is, könyvben is. A szenvedés ábrázolása is tud mindig új lenni (elég baj is az), de mégiscsak az a közvélekedés, hogy arról sokkal könnyebb írni, mint a boldogságról. Hogy a bánatba' sikerült akkor Danténak harminchárom éneket összehozni róla?! És mégis miről szólhat az a harminchárom ének?!

Fényről meg zenéről. Meg politikáról. 

Nemcsak az derül ki az Isteni színjátékból, hogy mi van a túlvilágon. Nagyon, nagyon sok mindent elmond arról is, mi folyik közben a földi emberek között. Sőt… Csak ez talán a legnehezebben értelmezhető része (még a Pokolnak is), mert rengeteg olyan név szerepel benne, amelyek ma nekünk gyakorlatilag semmit nem mondanak.*** Még a lábjegyzet is ritkán teszi elevenné őket, a nagy egészben pedig mindössze statiszták. De a korabeli Itália, az jól látszik így is, jobban, mint a túlvilág. Széthúzás, csatározások, korrupció, börtön, utcai verekedés, bosszú, kivégzés, otthontalanság, kihaló családok, gyökérvesztés… Firenzét se a kellemességéért szerették a XIV. században. És nehogy azt tessék gondolni, hogy ezt is csak a Pokolban mesélik. Nem, kérem. A rossz kormányzás ostorozása a kilencedik égig felér, és a legutolsó énekekben is szembe tud jönni egy-egy politikaelméleti előadás, valamelyik szent szájába adva. Ha megkérdeznék, mit untam az Isteni színjátékból, véletlenül sem a filozófiát mondanám, hanem ezt.

De ettől még nem vonok le pontot. Mert először is ez annyira szerves része a koncepciónak, hogy nem lehet csak úgy egyszerűen kihajítani belőle; nélküle a költemény egésze sem létezne. Másodszor meg annyira szép, hogy még azt is csak apró tűszúrásként élem meg, hogy egy-két könyörtelen inkvizítort is felültet a mennybe.

Mert benne van a hierarchia minden szigorúsága, és a gyarló ember minden szánalma és vágyakozása is. Mert azért időnként felborítja a saját maga (meg a teológia) által hozott szabályokat, és formát bont. Mert Dante körzővel-vonalzóval szerkesztette meg ezt a monumentális költeményt,**** és olyan stílust adott neki, hogy a szavaknak hol súlyuk és élük van, hol leolvadnak a papírról. (Nem cukormáz olvadásáról beszélek, Isten őrizz. Fémolvadásról.) Mert egyszerre eksztatikus és logikus; mert szigorúan megválogat minden költői képet még akkor is, amikor a legmélyebb vagy a legmagasabb ponton jár. Mert tényleg igaz, amit tanultam, hogy a Pokol a szobrászat, a Purgatórium a festészet, a Paradicsom a zene (és egyébként tánc is): Az első helyen a sötétségben felvillanó vörös fények között csak a formák érzékelhetőek; a második helyen a középkori kódexfestők színei ragyognak; a harmadik helyen a fényben folyamatos dicséretet énekelnek. Ennek megfelelően az első helyen a halandó belebotlik a kövekbe, a második helyen látszik rajta, hogy halandó, a harmadik helyen meg már a kutya nem lepődik meg, mert minden üdvözült olvassa Isten elméjét, és tudják, minek jött a földi ember. Mert mindig tudja, mit honnan kell indítani, és hova lehet fokozni. (Jóval tovább, mint azt a mai olvasó hinné.)

Nem tudok minden szavával azonosulni. De erre nincs is szüksége. Nélkülem is kiválóan elvan hétszáz éve. Meg még lesz is egy darabig. Én meg újra fogom olvasni. Főleg a Paradicsomot. De előtte muszáj lesz Aquinói Szent Tamást is, mert három éneken keresztül az ő teológiáját mondják fel tercinákban…

* …és akit én nem fogok, tekintve, hogy (ha valaki nem jönne rá magától) természetesen** allegorikus utazásról van szó…
** …juszt se írom ide, hogy „csak”, és – félreértések elkerülése végett – nem is gondolom…
*** Na jó, azért a semminél kicsit többet, de van egy olyan érzésem, hogy Dante nem pont azért írta bele a művébe Martell Károly dicséretét, hogy hétszáz év múlva a magyar olvasó fejében felidéződjenek a töriérettségi homályos emlékei.
**** Három szakasz, egy bevezető plusz háromszor harminchárom ének (az összesen száz), énekeken belül háromsoros versszakok, hármas rímekkel láncszerűen összefogva, tizenegy szótagos sorok, amelyek tehát harminchárom szótagos versszakokat alkotnak. És még értelme is van.

Ezt 2018. április 20-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Fú, mennyi minden van ebben a százhatvan oldalban.
Ha lefordítanák angolra, pikk-pakk felkerülne az 1001-es listára.

Szándékosan úgy fogtam hozzá a regényhez, hogy a lehető legkevesebbet tudjak róla. A főszereplő Sarraouniáról csak annyit, hogy történelmi személy, a háttérről csak annyit, hogy a francia gyarmatosító háborúk idején, a XIX. század legvégén játszódik. A regény első két oldala röviden összefoglalja a cselekményt, mivel a szerző hazájában közismert eseményekről van szó – de előttem nem volt közismert, szóval azonnal lapoztam tovább, és még a neten se mertem nyomozni, nehogy elspoilerezzék a végét. A nigeriek tudhatják fejből, én kíváncsi vagyok. Mivel valószínűleg az értékelésem olvasói is azok, nekik sem árulom el, hogyan végződnek az események. Csak annyit, hogy az első két oldalt tessék a végére hagyni, valamint hogy a végkifejletben van olyan is, amire már a regény első harmadában számítani lehet, de olyan is, amit nem várnánk.

Fura könyv, sajátos szabályok szerint működő szöveg. Annak, aki azért olvassa el, amiért én (nigeri irodalmat kerestem), csak ajánlani tudom. Mondhatnám, ha csak egy nigeri regényt olvasol el, ez legyen az. Szégyen és gyalázat, hogy nem csinálnak neki nagyobb nyilvánosságot (ld. fordítások), mikor még filmadaptációja is van. Ez keltette föl iránta az érdeklődésemet: Antonia Fraser esszékötete említi az afrikai királynőről szóló filmet.

Először is informatív könyv. Sok mindent meg lehet tudni belőle Nyugat- és Közép-Afrika történelméről, népeiről, vallásairól, kultúráiról. Nem (vagy alig) idealizál: a kép bizony nem túl hízelgő. Ahogy az lenni szokott, a francia hódítók azért tudnak végigsöpörni a Száhel-övezeten, mert egyik városállam utálja a másikat, a másik a harmadikat, a harmadikat meghódították az angolok, ezért most azt szeretnék, hogy dögöljön meg a szomszéd tehene is, a negyedik utál mindenki mást, a tuaregek meg boldogan hajtják az állataikat, és tojnak az egészre. De abban nagyjából egyetért az összes környékbeli nép, hogy ha Sarraounia állama a francia hadsereg útjában van, azt oldja meg Sarraounia, úgy kell neki, minek lett királynő.*

Másodszor jó szöveg. A központi alak mindig Sarraounia marad, minden párbeszéd körülötte forog, akkor is, ha meg se jelenik, egyébként viszont nézőpontváltós a regény. Sorban belátunk mindenkinek a fejébe: szót kap a királynő nevelője, az alvezér, a jós, minden környékbeli állam uralkodója, a fehérek szolgálatában álló fekete rabok, no meg a megalomániás és paranoiás francia tiszt. A végeredmény pedig igazi polifónia: minden megszólaló egyéniséget kap, és mindnek meglesz a maga saját igazsága, amelyet a többiekével ütköztethet. Az alcímben a „dráma” szó nem üres szólam, ez a regény tényleg úgy van megírva, mint egy dráma. Mint egy francia klasszicista dráma. Csak több benne a trágárság. Kevés a leírás, azok is leginkább színpadi utasításokra emlékeztetnek. Sok a párbeszéd, és rendkívül sok a monológ – itt senki se fecseg, itt mindenki rögtön szónokol. És ahogy a klasszicista drámában szokás: a legnagyobb események a kulisszák mögött történnek. Látványos nagyjelenetet ne várjon senki. Az izgalmat a folyamatosan egymásnak feszülő akaratok adják. Fokozatosan gyorsul a tempó, egyre növekszik a feszültség, szinte szikrázik az indulat mindkét szemben álló hadseregben; a vége felé már alig lehet letenni a regényt.

Az első két oldal összefoglalója pedig úgy működik, mint a Boccaccio-novellák bevezetése: előre elmondja az összes fontosabb eseményt, és előrevetíti a jövőt is, mert olyan olvasókra számít, akiknek nem az a fontos, mi történik, hanem az, hogyan mesélődik el.

Hibaként talán azt tudom megemlíteni, hogy éppen Sarraouniának és udvarának juttatja a legkevesebb szerepet az író. Azt hittem, minimum minden második fejezet róluk fog szólni, de nem. Ráadásul a személyisége is sokkal kevésbé érdekes, mint bármelyik mellékszereplőé: ő egyszerűen a hős azna királynő, aki szúrós tekintettel ül a trónon, vagy járkál a katonái között, elszántan védelmezi a népe szabadságát, és egész környezete vallásos tisztelettel imádja. Jóval érdekesebbre sikerült az ellenfele, Voulet kapitány, aki nyilvánvalóan ön- és közveszélyes őrült, de az is nyilvánvaló, hogy a francia államvezetés vastagon benne van a megőrülésében. Elküldik Afrikába „pacifikálni” (értsd: földig letarolni) a helyi államokat, „civilizálni” (értsd: kiirtani) a helyi népeket, elvárják tőle, hogy kilyukasztassa a bőrét a francia birodalmi törekvésekért, de közben rendszeresen mossák a fejét, ha atrocitásokat követ el a lakosság ellen. Érthető persze, hogy főleg az ő nézőpontjából látjuk az eseményeket, tekintve, hogy ő hagyott maga után írásos emlékeket, nem Sarraounia. A királynőt a Szahara énekmondói örökítették meg, természetes, hogy nem mint egyén, hanem mint hősnő volt érdekes a számukra. De azért na. A regényíró dolga meg az, hogy kigondolja, amit nem mesélnek el az énekmondók. 

Szóval gazdag szöveg a Sarraounia, és még gazdagabb hagyományrendszerről ad hírt, amellyel feltétlenül érdemes megismerkedni. Magyarul sajnos nem olvasható ebből a hagyományvilágból túl sok, de aki keres, az talál. Legfeljebb kicsit messzebbi történetet talál. A regényben emlegetett más uralkodókról egyébként a blogomon is találhattok ismeretterjesztő írásokat itt és itt. 

Nyelvtanulóknak:

Jól jártam ezzel a kis kötettel, örültem neki. Először is rövid, másodszor az a százhatvan oldal is szellősen van szedve, szóval gyors a sikerélmény. Újrakezdő szinten kevesebb, mint két hetembe került. Mivel nem ismertem előre a sztorit, főleg a vége felé már nagyon érdekelt, úgyhogy gyorsan haladtam. Ebben segített, hogy leginkább ugyanazok a szavak, kifejezések ismétlődtek benne. Az is motiváló erő volt, hogy mindenképp akartam nigeri regényt, azt pedig más nyelven, mint franciául, nem olvashattam volna el. Meg milyen menő már, nigeri irodalmat nem sokan olvasnak.

Nehézsége a választékossága. Hogy itt tényleg, de tényleg mindenki szónokol, a királynőtől kezdve a tolmácson keresztül az utolsó cselédig. Ha jó napjuk van, hat-hétsoros körmondatokig meg se állnak. Francia-angol szótárprogramot használtam, olyat, amely ötös skálán jelzi, hogy a keresett szó mennyire gyakori a nyelvben. Hát ennek a regénynek a szavai rendszeresen kettő, legfeljebb három piros pöttyöt kaptak. De ezt igazából nem bántam. A százhúsz évvel ezelőtti francia katonai szleng már kicsit jobban kiakasztott, de általában itt is ki lehetett találni, mit akarnak. (Többnyire káromkodni.)

Egyetlen problémám van, de az roppant jelentőségű: én soha a büdös életben nem fogom elsajátítani az „y” és az „en” használatát. Az esetek töredékében fogtam fel, miért kerültek bele a mondatba. Az esetek legalább 80%-ában arra gyanakodtam, hogy egyszerűen azért, mert franciául van a mondat, és akkor már hajigáljuk őket bele. Egyéb értelmük nem volt.

* SPOILER A legkeserűbb talán az a fejezet, amelynek központi alakja rendkívüli módon tiszteli-becsüli a királynőt, tehát amikor hírt kap az őt fenyegető veszélyről, akkor réveteg szomorúsággal elkezd merengeni arról, hogy lám, minden elmúlik, a vidék soha nem lesz többé ugyanaz – de az szó szerint egy pillanatig se fordul meg a fejében, hogy esetleg segítséget is küldhetne a régi szövetségre való tekintettel. 

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2018. május 18-án írtam. 

Pontszám: 10/10

2018. április 17.

Né, mit találtam. :)

Olvasom az Isteni színjátékot, és azt látom, hogy a Purgatórium hegyének tetején, már az égi Paradicsom közvetlen szomszédságában, a földi Paradicsomban, ahonnan Ádámnak és Évának „sikerült” annak idején kihajíttatni magát, Dante nem kisebb személlyel találkozik, mint Matilda toszkán grófnővel. Akit Antonia Fraser könyvében láttam utoljára.

Nem úgy viselkedik, mintha ember volna, inkább úgy, mint egy allegória, de ezen a ponton ez teljesen érthető – és az összes többi szereplőre is jellemző, beleértve az elbeszélőt. A műben az ember egyedisége csak addig létezik, ameddig a bűnei terhelik; ahogyan azoktól megszabadul, úgy kerül egyre távolabb önmagától, egyre közelebb Istenhez. Ezért válik a mű (szereplőivel együtt) a Paradicsom felé haladva egyre elvontabbá.

A hús-vér Matilda nem akármilyen egyéniség volt pedig: kivételes katonai erényeiről híres tartományúrnő, akinek a XI-XII. század fordulóján majd negyven éven át Canossa és Toscana is az uralma alá tartozott; családi hagyományból a pápa támogatója volt az aktuális ellenpápával és a német-római császárral szemben, ezért VII. Gergelytől a „Szent Péter hűséges szolgálója” címet nyerte el. Azokat a tartományokat uralta, amelyeken keresztül Róma felé lehetett haladni, így szó szerint (és saját kezűleg) fel tudta tartóztatni a császári seregeket. Jóval az első férje halála után a második házasságát is ennek a háborúnak az érdekei szerint kötötte, annyi is lett neki rövid idő alatt. Mármint a házasságnak, nem Matildának. Ő még huszonöt évig kormányozta utána a területet. Ma a Szent Péter-bazilikában nyugszik, a síremlékét ugyanaz a Bernini alkotta meg, aki azt a bizonyos Szent Teréz-ábrázolást is elrontotta kifaragta. (Forrás: https://en.wikipedia.org/wiki/Matilda_of_Tuscany#/media/File:Tomb_of_Countess_Matilda_of_Tuscany_by_Gian_Lorenzo_Bernini.JPG)

Van róla magyar Wiki-szócikk, de inkább ezt az enciklopédiát ajánlom annak, aki tud angolul, megbízhatóbbnak tűnik. No meg Fraser könyvét, mindenképp. :)

Az Isteni színjátékban (a lábjegyzet szerint) a cselekvő vallásosság megjelenítője, és ebben a minőségében közvetítő a halandó Dante és a mennyben lakó Beatrice között. Eleinte énekel és virágot szed. :) Majd komolyabbra fordul a helyzet: magyarázatokat ad, és segít a halandónak lemosni a bűneit. Ő meríti meg a földi Paradicsomba helyezett Léthé folyóban. Ez az antik mitológiában a feledés folyama volt (amelytől a lélek elfelejti korábbi életét), az Isteni színjátékban hasonló a szerepe: a bűnök (vagyis a fentiek szerint az ember egyediségének, földi életének) nyomát törli el. Ebbe meríti alá Matilda Dantét, először nyakig, aztán a feje búbjáig, hogy követhesse Beatricét a további úton. (Van olyan értelmezés, amely szerint a testét is lemossa róla.)

Nem tudom, mennyire felel meg ez a történelmi Matilda személyiségének – de végül is mondhatom, hogy ez a kérdés ebben a helyzetben nem is releváns. :) Mindenesetre a jelenetre érdemes odafigyelni.