A magyar fordítás címe: Az ismeretlen remekmű.
Nagyon szép, nagyon ijesztő, pont, mint amilyen a híre. Továbbá éppen olyan tömény, mint amilyen rövid. Ha valaki arra számít, hogy majd ezen keresztül ismerkedik meg Balzac életművével, akár francia nyelven, inkább válasszon hosszabbat. A hangoskönyv verzió viszont tökéletes, Fabienne Prost felolvasása pedig kísérteties hatással bír.
A sorozat első kötetének címe: L'Héritage mystérieux; a magyar fordításé: A rejtélyes örökség.
Furcsa kerülő úton tudtam meg, hogy Rejtő Jenő regényei mennyit köszönhetnek Pierre Alexis Ponson du Terrail Rocambole-sorozatának. Egy kortárs francia fantasy olvasása közben jöttem rá, amelynek írója szintén a klasszikus francia kalandregényeket tekintette mintának, és hamar feltűntek a cselekményfordulatok, jellemek, motívumok párhuzamai Rejtővel.
Természetesen nem hagyhattam ki, már csak azért sem, mert úgyis gyakorolni akarom a francia nyelvet, és az első Rocambole-regény hozzáférhető hangoskönyvként is, az egész sorozat pedig legálisan és ingyen olvasható a neten (a szerző 1871-ben halt meg). Biztos, hogy fogok is még foglalkozni vele, már csak azért is, mert az olvasható verzió még tömegközlekedésre is vihető. A hangoskönyv is lehetne, csak abból most egy kicsit sok volt. Egyébként sem csinálták még meg az egész sorozatot.
Amilyen ismeretlen szöveg, olyan érdekes. Klasszikus romantikus bestseller, érzékenyen és ügyesen megrajzolt szereplőkkel és emberi viszonyokkal, emlékezetes háttérrel (ami a tájat és a történelmi helyzetet illeti), és meglehetősen kiszámíthatatlan cselekménnyel. Szakmai (fordítói) érdeklődésből olvastam, egy másik angol szakos ajánlására, hagyományos walesi beszédfordulatokra vadászva. De hamar érdekelni kezdett történetként is, jellemtanulmányként is, ráadásul abszolút tömegközlekedés-
Klasszikus magyar disztópia a harmincas évekből. Mondhatnám, fura, hogy alig ismeri valaki, ha nem láttam volna az általam olvasott kiadásban a hetvenes évekbeli utószót. Nagyon csúnyán találva érezhette magát az a rendszer, mert az utószó nagyon körültekintően igyekszik magyarázni a bizonyítványt. Szóval kiadták persze, olvashatták is, de a népszerűsítés elmaradt.
Ellenérzésekkel kezdtem annak idején olvasni a Dűne folytatásait, mondván, hogy az első részt úgyse érik utol. Mivel a második részben kellemesen csalódtam (bár a kiindulópontomat nem cáfolta), utóbb már merészebben folytattam a sorozatot. A második trilógia első része aztán messze felülmúlta mindenféle várakozásomat: valami olyat hozott ki a science fiction műfajából, amit korábban senki. Nem is éreztem úgy, hogy folytatni szeretném – úgy jó az is, ahogyan van. Végül azzal vettek rá a folytatásra, hogy több ismerősöm is állította: nekik az ötödik kötet a kedvencük. 
Nehéz a dolga a kritikusnak, ha ennyire egyedi hangról akar írni. A Kettészakadt világ többféle kulturális hagyományba is illeszkedik ugyan, mégsem kategorizálható. Nem is dolga, hogy az legyen. A róla való beszédet azonban megkönnyíti (illetve könnyítené) a háttér fölismerése, márpedig beszélni szükséges a műről. Szükséges azért, hogy minél jobban tehesse azt, ami a dolga.
Magyarországon a XX. század első évtizedei óta hagyománya van a szociográfiának. Irodalmi válfaja is megőrizte aktualitását, ezt bizonyítja például Borbély Szilárd azóta számos kiadást megért Nincstelenekjének sikere a 2010-es évek elején. L. Ritók Nóra nem ebben az értelemben vett szociográfiát ír. Művei dokumentumértékűek, nem törekednek esztétikai hatásra – ettől függetlenül nagyon is hatnak esztétikai úton (is).
Kritikám az Alföld online felületén jelent meg. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom ide, de a link odavezet.
Súlyos terhet vállal magára, aki akkora kultuszregény megfilmesítésébe fog, mint a Dűne. Villeneuve feldolgozásán, különösen a második részen azonban még a vártnál is nagyobb teher nyugszik.
Nemcsak a történet bonyolultságáról van szó, vagy arról, hogy fontos szerep jut benne olyan hosszadalmas párbeszédeknek és belső monológoknak, amelyek már Herbert korában is nehezen érvényesültek volna filmvásznon. Az is problémát jelent, hogy az 1965-ös Dűne társadalmi-politikai vetülete nemhogy veszített volna az aktualitásából, hanem még nagyobb jelentőséget kapott, és ez különösen a regény második felében érvényesül. A hatalom, a felelősség, a fanatizmus, a különböző kultúrák közötti átjárhatóság megléte vagy hiánya csupa rendkívül érzékeny és megosztó téma. Ha pedig ez nem volna elég, közben a filmnek természetesen működnie kell kalandként és látványként is.
Kritikám a KULTeren jelent meg. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom ide, de a link odavezet.
Nehéz erről a könyvről írni, személyes érintettség okán. Az én családom is erről a területről származik, része az identitásomnak. Másfelől önkéntelenül összehasonlítja az ember az akkori viszonyokat a maiakkal, és ez (is) elég fájdalmas élmény, szintén személyessé teszi az olvasást.
Tudományos módszerekkel készült, szenvedélyes hangú vádirat, arra való, hogy fölrázza az országot a harmincas évek végén. (Sikerült is, csak nem egészen úgy, ahogyan a szerző szerette volna.)
Hamarosan jön magyarul, úgyhogy az is olvassa a bejegyzést, aki nem tud franciául. A Les Enchantements d'Ambremer második része. Számomra alatta marad az elsőnek, de ez NEM a regény hibája. Igazából nem is hiba.
A regényvilág ugyanaz, mint a Les Enchantements d'Ambremerben: alternatív történelmi közeg, a XX. század első évtizedének Párizsa, annak összes pezsgésével, találmányával, szecessziójával és kalandregény-figurájával. Izgalmas, játékos háttér ez, amelybe szépen illik a mágia jelenléte. Még a stílus is a korszak regénynyelvét imitálja. A cselekmény most is kellően fordulatos, a szereplők még mindig szerethetők, a két főszereplő kapcsolatáról lentebb külön is írok. A szerkesztésmódba már bele tudok kötni, bár értem és elfogadom a megváltozott koncepció okát.
Egyetlen nagyon nyomós okom van arra, hogy ne akarjam folytatni a sorozatot: hogy itt már nem az a Verne-Leroux-Leblanc-du Terrail egyveleg határozza meg az eseményeket, mint az első regényben, hanem sokkal inkább Dumas világát idézi föl a szerző, azon belül is A három testőr cselszövéseit, politikai játszmáit, szerelmi viszonyait.
Zalka Csenge Virág számos meséskönyvet tudhat már maga mögött, és aktív mesemondóként még több történetet a repertoárjában. A Ribizli-sorozat darabjait egy-egy határozott koncepcióra fűzte fel annak idején, a Széltestvér és Napkelte vagy a Törpeszarvas és a déli álom című köteteket egy-egy motívum köré rendezte el, a Nagyvárosi népmeséket pedig interaktív játék részévé tette. Adott ki már mesekönyvet speciálisan kamaszok számára, és olyan szövegeket is publikált, amelyeket saját meséinek tekinthet.
Arra viszont magyar nyelven még nem láthatott példát az olvasóközönsége, hogy szigorúan egyetlen terület, sőt egyetlen település meséiből válogasson. Angol nyelvű kötetet már jelentetett meg korábban, egy kárpátaljai magyar mesemondó történeteiből készült válogatásból. A Hétlábú paripák és jó boszorkányok összeállításakor hasonló módszert követett. Bár most több mesélő nevét is megismerhetjük a jegyzetekből, akik ráadásul különböző korokban is éltek, a település mindvégig azonos marad: Csíkszentdomokos.
Kritikám az Alföld online felületén jelent meg. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom ide, de a link odavezet.
