Állítólag még egy ilyen regény nincs a világon, Brochnak tényleg sikerült valami egészen egyedit alkotnia. Hajlok rá, hogy egyetértsek ezzel a véleménnyel. 

Mondjuk, az egyedisége miatt az olvasásához is nehéz tanácsot adni. 

Ha valamihez muszáj hasonlítani, az az Ivan Iljics halála (amely – kapaszkodjatok meg – szerintem egyáltalán nem nyomasztó, sőt), amennyiben főszereplője elég biztosan halad a vég felé ahhoz, hogy tudja: elkerülhetetlen, és hamarosan bekövetkezik; de elég lassan ahhoz, hogy legyen ideje végiggondolni az életét, és megpróbálni, hogy tud-e még a vége előtt kihozni belőle valamit, ami „teljes”-nek nevezhető. (Spoiler: tud. Annak ellenére, hogy körülötte mindenki következetesen megpróbálja azt hazudni, hogy nincs is halál.)

A különbség nemcsak az, hogy Ivan Iljics soha életében a közelében nem járt annak, hogy olyan művet tegyen le az asztalra, mint az Aeneis. Hanem az is, hogy annak sem járt a közelében, hogy a saját tehetségéből, kreativitásából, szellemi nagyságából (ami Ivan Iljicsnek mind nincs) született művét a halála után, a beleegyezése nélkül egy (mai értelemben vett) diktátor használja fel propagandaanyagnak. Azért az utóbbi sem piskóta. 

Némileg ellentmondásosnak tűnhet, hogy egy egyedi mű ajánlóját azzal kezdem, hogy egy másikkal vonok párhuzamot, mintha mégsem volna olyan egyedi. Pedig de. Számomra az volt a legérdekesebb, hogy semmi olyat nem találtam benne, amit ne olvastam volna már máshol, másnál, de az olvasottak elrendezése és végkifejlete valóban különleges élményt nyújtott. Irgalmatlanul igénybe veszi az olvasó összes energiáját, de valami nagyon szépet és felemelőt ad cserébe. 

A regény négy szakasza a négy elemnek, a víznek, a tűznek, a földnek és a levegőnek felel meg. Az első szakaszban Vergilius végére ér egy tengeri utazásnak, megérkezik a kikötőbe, ahol alantas indulatoktól hajtott emberi testek tömegén kell áthaladnia, miközben egyre erősebben érzi a saját testét átjáró betegséget. A másodikban nagyon magas lázban fekszik, aludni próbál. Az elbeszélésmód ehhez illeszkedik: az első szakasz mondatai hullámoznak és szétfolynak, a második szakasz mondatai lobognak és indáznak. (Különösen érdekes és némileg ijesztő élmény lázasan olvasni éjszaka, míg történetesen éppen nem tudtam aludni a takonytól.) A harmadik szakaszt végre érteni is lehet, mivel megérkeznek Vergilius barátai, akiket a saját életük érthető mód jobban érdekel, mint a más halála, és itt, a regény felén túl (!) jelentkeznek az első valódi párbeszédek is. Hogy aztán átváltsanak véget nem érő drámai dialógusokba, amelyekben ki-ki a saját igazságát kiabálja a másik arcába, tekintet nélkül a következményekre, és nyilván Vergilius részéről a legnagyobb a tét, hiszen szó szerint az életéről és a haláláról van szó. A negyedikben aztán végleg elvész minden földi tájékozódási pont, cserébe gyönyörű misztikus kísérletet kapunk arra, hogy megfogalmazza az ember azt, ami megfogalmazhatatlan. 

Az első két szakasz tömegközlekedésre intenzíven nem ajánlott. Menőnek menő, ha ez van nálad, de csak egyszer nézz fel automatikusan, ha kinyílik az ajtó, esélyed nem lesz megtalálni a következő pillanatban, hogy hol tartottál. Átértelmeződik a „csak még egy fejezetet” érzés is, „csak még egy mondatot”-ra. Mert azok egytől egyig nagyon szépek, de minimum másfél oldalon keresztül tartanak. Az első szakaszban túlteng bennük az anyagiság, annak minden nyomorúságával és fájdalmával együtt, attól elválaszthatatlanul pedig a gúnyos nevetés, a groteszk hatás is itt a legerősebb (nem éppen bahtyini értelemben). Az a pokol, ami a költőre, a szellem emberére a tömegben vár, de nagyon hamar megtanulja elfogadni, akkor is, ha iszonyodik tőle; sőt, igazat adni ennek a pokolnak. A másodikban szó szerint kiégeti Vergiliust a szenvedés, most nem tömegben, hanem magányban; viszont itt talál választ talán még arra is, hogy élhet-e valaha harmóniában a szenvedő testtel az, aki valami egészen más felé törekszik. Én ezt a szakaszt találtam a legizgalmasabbnak, mert Broch itt ment szembe a leglátványosabban azzal, amit egy modernista írótól elvártam volna.

Pedig hátra volt még a harmadik, a párhuzamos monológokkal, a többféle igazsággal, ahogyan mindenki megpróbálja kimondani azt, amitől egyáltalán életnek számít az élet, de nyomasztóan nehezen találnak egymás felé utat a legjobb barátok is, ha egyáltalán. Vergilius és Augustus párbeszéde különösen szomorú, ha nem is meglepő, hogy a hatalom emberének semmi nem szent, még a haldokló barátja akarata sem. Más kérdés, hogy a végkifejlet nem úgy alakul, ahogy várná az ember. Ezt most nem spoilerezem el, csak annyit mondok, hogy különösen tetszik az eset közvetlen előzménye, ahogyan a hatalom emberéről indulatában lefoszlik a hatalom, és pusztán ember marad. 

Mindenestül a legmeglepőbb azonban az, hogy ez egy keresztény könyv. Persze aki a kezébe veszi ezt a könyvet, az jó eséllyel tudja, hogy Vergiliust valósággal pogány szentként tiszteli a hagyomány, és azt is, hogy miért. De azért szembesülni azzal, ahogyan a születendő új vallás szépen belesimul a korban elképzelhető római hitbe – hát az bámulatos. 

Szép könyv, egyedi könyv, megérdemli a helyét az 1001 könyv listáján. De föl nem foghatom, hogy tudták erre rávenni annak idején Györffy Miklóst, hogy fordítsa magyarra, és minden erőmmel remélem, hogy legalább megpróbálták rendesen megfizetni érte. Mert hogy képesek nem voltak rá, hogy ezt a munkát akármivel is megfizessék, az holtbiztos. Rettenetes erőfeszítés és csodálatos kihívás lehetett; az előszó végén utal is rá, hogy mekkora. 

Megjegyzés: A kiadványhoz úgy jutottam, hogy keresztanyám konkrétan papírgyűjtésből mentette ki. Azért annál többet érdemel, még akkor is, ha nem szégyen olvashatatlannak minősíteni. 

Pontszám: 10/9