Ebben a regényben található a(z általam ismert) világirodalom legrokonszenvesebb főgonosza. Megkockáztatom, hogy filmben sem láttam hozzá foghatót, és ezt olyan ember mondja, aki odavan a The Dark Knightért. Egyébként pedig Dickenst én még így nem untam. A kettő nagyjából egyensúlyba kerül. 

Szakmai olvasásnak indult, kettős értelemben. Egyfelől azért, mert hangoskönyvként hallgattam (benne van az előfizetésemben), és harminc órányi Dickens, felirat nélkül, az azért megdobja az ember nyelvi készségeit, ha száznyolcvan éves a szöveg, akkor is. Másfelől azért, mert fordítóként fontos számomra a különböző nyelvjárások ismerete (is), és tudtam, hogy ez volt az egyik olyan regény, amelyik annak idején presztízst szerzett a yorkshire-inek. Ebben a minőségében valóban nélkülözhetetlen. Több szereplő oldalakon át ezt a nyelvjárást beszéli, és jó pár jelenet Yorkshire-ben is játszódik, szóval jobb, mint egy nyelvkönyv. Ráadásul semmi tiszteletlen nincs ezekben a szövegrészekben, abban az értelemben, hogy senki nem tekinti a származásuk vagy a nyelvjárásuk miatt alsóbbrendűnek ezeket a szereplőket. Kivéve a főgonoszt – de hát az érthető okból nem tesz számot, sőt. 

Megérdemli a regény a helyét az 1001 könyv listáján, de azért alaposan próbára teszi a mai olvasó türelmét, és nem egy jelenet fölött eljárt az idő. Dickens a XVIII. századi regényeket vette mintának, amikor összerakta, annál is inkább, mert ez is végtelenített folytatásokban jelent meg, mint azok, és borzasztó ügyesnek kellett lennie az írónak, hogy minden szálat logikusan felépítsen, majd elvarrjon. Ezért kalapot le előtte, még akkor is, ha a sok szál közül egyetlen egy (bár pont az egyik legfontosabb) azért gubancos egy kissé. Közben azonban nem egyszer, és nem kétszer erősen túlzásba viszi a vásári komédia jelleget. Ámulatosan érdekes látni, hogyan lesznek a vásári komédia szereplőiből modern regényalakok, és így megtalálni az irodalomtörténet ritkán tapasztalt összefüggéseit. Na de ettől még nem vicces harmincegyedszerre is elsütni ugyanazt a poént. Akkor se, ha a szöveg szatírának készült, és kiválóan működik is szatíraként, annyira, hogy nem egy eleme sajnos száznyolcvan év után is bőven aktuális. 

A regény alcíme az lehetne, hogy „a gyerekesség ötvennél több árnyalata”. Ennyi pszichés fejlődésében megrekedt szereplő egy rakáson a párját ritkítja. Ha valaki szeret nevetni azon, hogy számos embertársa (és adott esetben ő maga) hányszor és hányféleképpen tud következetesen hazudni saját magának arról, hogy ő milyen okos, életrevaló és/vagy jólelkű, de főleg és mindenekelőtt fiatal, akkor az nagyon fogja értékelni ennek a regénynek a humorát. Nekem sajnos többnyire inkább sírni lett volna kedvem, főleg, ahogy írtam, attól, hogy ugyanazon az egy poénon kellett volna röhögni harmincegyedszer, sőt, hatvankettedszer is. Attól aztán még inkább sírhatnékom támadt, amilyen leleményesnek bizonyultak a szereplők azok megbüntetésében, akik a szemükbe merészelik mondani az igazat – egyébként nem feltétlenül azért, mert az illetők okosabbak vagy életrevalóbbak, sőt. Ezeket a jeleneteket nagyon rosszul viseltem, mert gyakran oly mértékig karikírozzák az egyik fél rosszindulatát és a másik naivitását, amilyen kombinációt én még Dickensnek se hiszek el, akármilyen fantasztikus szókinccsel végzi azt a karikírozást. Ilyenkor szokott a tudatom tömény unalommal reagálni. 

Annak a bizonyos főgonosznak, Ralph Nicklebynek a vonzerejét éppen az adja, hogy gyakorlatilag egyedüliként pontosan ismeri önmagát. Tökéletesen hiányzik belőle a(z egyébként szintén jól sikerült) Squeers meggyőződése arról, hogy ő jót cselekszik, amikor kiéli a szadizmusát. Ralph tudja, hogy ő gonosz, és ezzel a tudattal kiválóan együtt tud élni az első perctől az utolsóig. Egyetlen felnőtt a számtalan nagyra nőtt gyerek között, akikben mindig megtalálja azt a rosszra való hajlamot, amibe kapaszkodhat, és amiből hasznot húzhat. Táplálja az illúzióikat, hogy játszhasson velük, az erényben pedig érthető mód nem hisz. Éppen ezért egyetlen dologgal nem tud mit kezdeni: ha a saját erejét erénnyel párosulva látja. És egyetlen fegyver létezik ellene: a ravaszsággal palástolt jóság. Mivel a ravaszságot ismeri, automatikusan gonoszt feltételez mögötte, így teljesen védtelenné válik. Így lőn Ralph Nickleby nemezise: a társas kapcsolataiban ügyefogyott, lecsúszott, lenézett, ám sajnos főnöke minden lépését pontosan ismerő öreg Newman Noggs. Avagy a legképtelenebb álarcos szuperhős, akit életedben láttál. Szeretjük. Plusz egy érdeme a regénynek.

Azok a jelenetek, amelyekben szembesül az unokaöccse és különösen az unokahúga erejével, szinte kivétel nélkül a kedvenceim közé tartoznak. Kettőjük közül Nicholas indul nagyobb hátrányból  – végül is az ő felnőtté válásáról szól a regény nagy része  –, Kate érettebb nála, és, bevallom, jobban is érdekelt. Különösen, ahogyan a durva szexuális zaklatásra reagál. Az Edwin Drood után nem volt okom meglepődni, hogy itt is megtalálom az ottani jelenetsor előzményét Dickens életművében, de azért továbbra sem mindennapi élmény olyan XIX. századi férfi írót találni, aki ennyi empátiával és megbecsüléssel tudja megjeleníteni a témát. Egyfelől szörnyű, hogy ilyen zaklatás megtörténhetett, és ma is hányszor megtörténik, még sokkal rosszabb következményekkel is, másfelől kifogástalan, ahogy belenyomják a (naiv) olvasó orrát abba, hogy a zaklatásnak és akár erőszaknak nem az idegen teszi ki a fiatal lányt a sötét utcában, hanem a saját családtagja egy társadalmilag megbecsült térben. Az a megoldás, amit az Edwin Droodban kitalál Dickens, elegánsabb az itteninél, de ez sem hiteltelen, és tetszik, ahogyan Kate-et látjuk egyre erősebbé, tiszteletre méltóbbá válni. Mindenekelőtt pedig a lelkem is felmelegszik attól, hogy a zaklatás áldozatának kijáró, mai napig akárhányszor elhangzó, bicskanyitogató jószándékú szemétség itt – a főgonosz szájából hangzik el. Ahova való. 

Azért akadnak itt érdekességek a többi szereplő gyerekességében is, ha nem is ellensúlyozzák a fent említett unalmat. Érdekes például, hogy ebben a regényben a legfőbb érték tényleg a fiatalság, azért félti mindenki olyan nagyon a sajátját, hogy észre sem veszi, ha elmúlt. Szó szerint gyilkos indulatba jönnek, ha meg akarják fosztani őket az illúziótól, és ez abból a szempontból teljesen érthető is, hogy Dickens korában, főleg a szereplők életkörülményei között a fiatalság tényleg jóval hamarabb múlt, mint ma. Érthetőbb volt az a nők közötti versengés is, amit az elbeszélő örökkévalónak tekint; hála Istennek nem lett és valószínűleg a saját korában sem volt egészen igaza. Érdekes ugyanakkor az is, hogy ugyanez a fiatalság egyértelműen hátrány is a szereplők számára; mindenesetre sokkal többször jelent kiszolgáltatottságot és fájdalmat, mint korlátlan lehetőségeket. 

De a legérdekesebb dologhoz az vezet, ha Dickens végre megunja a saját szatíráját. Akkor ugyanis kitalálja a regény második felének fura figuráit, akik úgy gyerekesek, hogy közben jóindulatúak; úgy nevetni való idióták, hogy közben egész ügyesen elboldogulnak a világban; nem mellesleg pedig mind elmúlt ötven, de köszönik szépen, kiválóan érzik magukat, adott esetben még arra is vetemednek, hogy egymásba szeressenek. Ami változatlanul komikus hatást kelt, de ahhoz itt Dickens annyi bájt adagol, hogy ha nem ő írná, súrolná a giccs határát. 

Ennek a szöges ellentéte, de ugyanígy becsületes munka Squeers és a családja. Ilyen tőrőlmetszett, vegyítetlen szadizmust (szerencsére) ritkán látni, és különösen nyomasztó érzés, hogy iskolamesterről van szó, aki gyerekek testét-lelkét nyomorítja meg. Rosszabb, mint a Jane Eyre Brocklehurstje, pedig az aztán már fokozat. Folyamatosan jelen van ugyanis a gyerekek között, akiket nemcsak éheztet és dolgoztat, hanem okkal és ok nélkül ütlegel, ebben pedig látható élvezetét leli. Sade márki szereplőitől leginkább abban különbözik, hogy szexuális visszaélésre még csak utalás sincs, de lehet, hogy azért, mert Dickens szereplőinek úgy általában viktoriánus módra rejtőzködni szokott a szexuális életük.* No meg abban is, hogy Squeersről végig nem lehet eldönteni, hogy undorítóan képmutató-e, vagy tényleg ott van benne a kognitív disszonancia, azaz megmagyarázza magának, hogy ő erkölcsös, rendes ember, aki jót tesz a társadalomnak.

Bizony az utóbbi mellett is bőven lehet érveket felhozni, annál is inkább, mert – ami Squeers szadizmusánál is szörnyűbb – mindent a társadalom teljes jóváhagyásával cselekszik. A jóérzésű emberek ugyan elítélik érte, szurkolnak ellene, de ők sem szólnak bele, hogyan kínoz halálra gyerekeket. Ami pedig a gyerekek családjait illeti, arról leginkább A kőszívű ember fiai „meghalató intézet”-e jut az ember eszébe, leszámítva, hogy Squeers iskolája rosszabb annál. Ide azok kerülnek, akiktől valaki nagyon meg akar szabadulni, és az a valaki jó eséllyel pontosan tudja, hogy innen a gyerekek nem jönnek vissza. Intézményesített, lassú gyilkosság, ami törvényszerűen erőszakot szül, de az sem megoldás rá. Ami meglepő, és Dickens részéről ismételten méltánylandó írói fogás, hogy a szadista férfi hasonlóan szadista hajlamú családját olyan példaértékűnek ábrázolja, hogy akármelyik viktoriánust elbűvölnék. Férj és feleség körülbelül úgy viszonyulnak egymáshoz, mint Lord és Lady Macbeth, a két gyerekük pedig hűségesen kitart mellettük a végsőkig. Egyedül az utóbbi jelenséget nem nevezném realisztikusnak; volt az a pont a regényben, amikor azt mondtam, hogy ettől a látványtól egy rosszindulatú kiskamasz gyerek nem felháborodna, hanem röhögne.

Szinte mindenkiről beszéltem már, csak szegény Nicholasról nem. Sok mondanivalóm nincs róla: a kalandjai érdekeltek, ő maga nyilván kedvelhető, és szép látvány, ahogy egyre érettebbé válik, mégsem megy el az életkedve. Máskülönben azonban nem igazán foglalkoztatott, hacsak nem azért, mert olyan kevés példa létezik az irodalomban a tisztán szangvinikus alkatra, hogy azt a keveset meg kell becsülni. A négy vérmérséklet közül nyilván a melankolikus viszi a prímet, mert évszázadokig mindenkit az érdekelt a legjobban (Ralph Nickleby!!!), a másik három többnyire árnyékban marad, itt viszont nem. Hasznos tanulmány. 

És akkor a yorkshire-i nyelvjárás. Három fontosabb (és néhány tizedrangú) mellékszereplő használja, három nagyon különböző egyéniség: egy szemét szadista, egy jobb sorsra érdemes áldozat és egy erős, vidám, jólelkű népi hős. Önmagában talán mind sztereotípia volna, de így együtt pont megfelelően összetett képet adnak, és hozzájárulnak ahhoz, hogy a nyelvjárásuk is valódi megbecsülést szerezzen, ne pedig a „művelt városi olvasó” lenézését vagy legfeljebb vállveregető elismerését kapja. Ahogy már írtam, itt senki nem gúnyol ki mást a nyelvjárásáért, kivéve a főgonoszt, ami nyilván éppen az ellenkező hatást éri el. Egyébként a háromból kettőnek a szövegét érteni is lehet. A harmadiké... na, ahhoz még nekem is muszáj a felirat. De hát azért fogtam bele az olvasásba, hogy a nyelvi készségeimet fejlesszem, szóval pont jól jön. 

A hangoskönyv, az zseniális. Simon Vance tényleg minden megbecsülést megérdemel. Harmincórányi hangfelvételen mindenkinek egyéni hangot adni, és mindezt legalább két nagyobb nyelvjárásban, az több mint művészet. A borító kritikán aluli, semmi köze a regényhez, de ez a legrosszabb, amit elmondhatok a kiadványról. Akinek módja van beszerezni, ne hagyja ott, szövegolvasással párhuzamosan is hallgatható. 

Filmváltozata több is van, de nem áll szándékomban megtekinteni, ahhoz túlságosan untam a regény első felét...

...Christopher Plummer játszotta Ralph Nicklebyt...

...hogy miii? Most azonnal! 

* A zaklatási jelenet nyilván kivétel, de ott sem nevezik nevükön a dolgokat. Azért amikor Squeers egy szökött diákját a kocsiban kezdi ütlegelni, az a jelenet elég gyanús nekem. Mármint nem úgy értem, hogy ott valójában nemi erőszakról volna szó, hanem úgy, hogy a verés ezen a ponton szexuális értelemben vett élvezetet okoz neki. Annál is inkább, mert az áldozata annyira passzív, hogy megnyikkani is alig tud.

Na, ide még egy képet Ralph Nicklebyről, hogy érezze a törődést... Nem ő térdel. Ő nem.

A képek forrása: Wikimedia Commons. F. Barnard munkái, szabad felhasználásúak.

Pontszám: 10/8