Székely Szabolcs verses meséje az a fajta gyerekkönyv, amely gyerekhez és felnőtthöz egyaránt szól, de az utóbbinak mást, többet nyújt. Működik mint bájos kalandtörténet, és működik mint önismerethez vezető beavatástörténet, számos kulturális utalással és találó társadalomrajzzal. Felnőttmese minőségében bonyolultabb és kissé nyomasztóbb is annál, mint amit a „hat éven felülieknek” besorolás ígér, de a megnyugtató végkifejlet ismét derűssé teszi a képet, és segít, hogy felnőtt és gyerek akár együtt is élvezze az olvasást.

Kritikám a KULTeren jelent meg. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom ide, de a link odavezet. 

Van könnyen elérhető magyar fordítása: A sárga szoba titka.

Nagyon érdekes klasszikus krimi, a francia irodalom leghíresebb krimije, amely Agatha Christie-nek is mintául szolgált. Egyébként rettentően túl van írva (illetve akkor még finoman fogalmaztam), és egyes elemei bizony rosszul öregedtek. De annak, aki a műfaj eredetét – vagy akár hozzám hasonlóan Rejtő Jenő életművének forrásvidékét – nyomozza, sok-sok izgalmas dolgot tartogat. Általában véve a krimi kedvelői is szerethetik, legalábbis feszültséget kelteni kiválóan tud, és a végén kellő számú ügyes csavar teszi izgalmassá a megfejtést. 

Hatszáz oldalas merénylet a XXI. századi olvasó ellen, Messenger-kompatibilis stílusban. Alapmű, többféle szempontból, és ha az embernek sikerül átkapcsolnia az agyát, nagyon-nagyon érdekes is. Jelzem, az agy átkapcsolására meglepő módon a franciául tanulóknak van a legnagyobb esélyük, mert ez a szöveg eredetiben olvasva pont akkora sikerélmény, mint amekkora merénylet, és középfokú tudással már simán érthető. Rendes magyar fordítása sajnos nincs (csak kilúgozott rövidített, az is özönvíz előtti). Angol van. 

A magyar fordítás címe: Kései boldogság. 

Azok a drága viktoriánus írók, akiknél a hosszú kisregény kifejezés nem oximoron, és akik úgy maradnak elképesztően frissek és aktuálisak, hogy az ember amúgy kétoldalanként megdöglik az unalomtól. 

A Silas Marner pontosan megfelel a fentieknek. Egyszerre realista regény és tündérmese, amely szeretetteljes humorral rajzolja meg a XIX. század közepének angol faluját, pontos lélekrajzot ad annak a két-három kiemelt alaknak, akik előreviszik a cselekményt, és a vége felé annyira mai megállapításokat tesz örökbefogadásról, barátságról, kitaszítottságról, beilleszkedésről, társadalmi és nemi viszonyokról, hogy a XXI. századi olvasó füle kettéáll.

Üdvösen gyarapodik azoknak a magyar spekulatív műveknek a száma, amelyek arra törekszenek, hogy hidat képezzenek magas irodalom („szépirodalom”) és zsánerirodalom között. Egyre kevésbé lehet elmondani, hogy két, egymástól élesen elváló kategóriáról volna szó; sokkal inkább egy skála két végpontjáról. Rusvai Mónika második regénye, gondosan kidolgozott történelmi-gondolati hátterével, illetve a magyar népmesékből (is) merítő mágikus világával és nyelvi megoldásaival a végpontokat összekapcsoló, közöttük mozgó szövegek közé tartozik. El is várható ez egy olyan regénytől, amelyben központi szerepet játszanak a korszakokat és élőlényeket összekötő (vagy éppen közöttük kioldódó) fonalak. Akár szó szerinti, akár metaforikus értelemben.

Kritikám az Alföld online felületén jelent meg. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom ide, de a link odavezet.

A magyar fordítás címe: Időtolvaj.

Bárdos Páltól szokták idézni, hogy „Egy Rejtő-regénynek mindig lehet tudni előre a végét, de egy Rejtő-mondatnak – soha”. Na, pont ugyanez járt a fejemben ezt a Pratchettet olvasva. Kevés olyan szereplőt tudnék mondani, aki sorsának a végkifejlete meglepetésként ért volna, de nem volt olyan beszédfordulat, amit meg tudtam volna jósolni. Szegény fordító. 

Mint ahogy abban is emlékeztet Rejtő világára Pratchetté, hogy a szórakoztató világfelfordítás nem választható el a gondolatiságtól.

Nagyon régen olvastam utoljára, de akkor többször is, magyarul egyszer, angolul legalább háromszor, és tanítottam is. Ezért most bátorkodom valami értékelésfélét írni, többekkel vitatkozva, akik az utóbbi időben értékelték a Molyon. Sok spoiler lesz benne, előre mondom. Azok nélkül nem tudnék vitatkozni.

Rémtörténet ez, vámpírok meg kísértetek meg egyéb lények nélkül, csak amolyan hétköznapi kis pszicho-horror, ki is vágta a biztosítékot a viktoriánus korban rendesen. Olyan dolgokat mondott ki a világról, amelyeket senki sem látott szívesen. De nem ettől vált klasszikussá, még akkor sem, ha sok-sok minden, amiről a regény beszél, sajnos még mindig itt van és hat a mi világunkban is. (Hála Istennek minden azért nem, de még így is túl sok.) Ha nem volna és nem hatna, a regény akkor is óriásit ütne.

Innentől spoilerek:

A magyar fordítás címe: Az üvegkulcs. Díjat is neveztek el róla, krimiírók kapják.

Amúgy gyakorlatilag minden fontosabb benne a krimiszálnál, és ha ezt előre tudja az olvasó, lehet, hogy még tetszeni is fog neki. Én magam is meglepődtem rajta, hogy bejött nekem. Könyvklubra olvastam, egyébként valószínűleg még végtelen ideig tologattam volna magam előtt. 

Sajnos magyar fordítása nincs, angolul viszont létezik.

A francia szöveg nagyon szép, ráadásul az intelligens mítoszfeldolgozások sorát gyarapítja. Az utóbbi időben gyakorlatilag függővé váltam a hangoskönyvektől, franciául már szándékosan keresem őket, hogy a könyvvel párhuzamosan olvashassam, szépen napi adagokra osztva. Ez a regény pedig erre a beosztásra éppen alkalmas, mivel lassú, hömpölygős ritmusban halad, és bár érdekes a cselekmény is, nem az a legfontosabb benne.

Nyelvtanulóként is, egy ismeretlen kultúra felfedezőjeként is hasznos olvasmány. Azért választottam, mert amilyen gyakran hallani kanadai szerzőkről, olyan ritkán találkozunk francia-kanadaiak nevével, és érdekelt, miben különbözik az ő nyelvhasználatuk a franciaországiakétól.* Hogyan fest egy olyan francia nyelv, amelyikben az USA-val és a brit-kanadaiakkal való érintkezés következtében gyakoriak az angol jövevényszavak, de az ott élt/élő indián nyelvek is hatottak rá? Ráadásul nyilván jó volna az ő életükről is többet tudni.