Variációk a Dr. Jekyll és Mr. Hyde-ra. Vagy mégsem. Különösen a későbbi film esetében gyanús, hogy inkább nemes versengésről volna szó – csak a forgatókönyvíró nem volt elég ügyes. Ha elég ügyes lett volna, ismét klasszikust forgathattak volna. De így is bőven van benne kraft.
Minimum tizenkét éves korom óta idegesít, hogy miért tekinti olyan sok alkotó az emberből előtörő tudattalan, ösztönös, irracionális, „állati” erőket automatikusan rosszindulatúnak.* (És a tudattalant, ösztönöst, irracionálist és állatit automatikusan együvé tartozónak.) Igen, tudom, hogy gyakran azok, akkor is tudtam; egyszerűen azt nem fogtam fel, hogy ezek szerint nem létezik ember, aki kijönne saját magával? Azóta persze sokat tanultam, láttam, tapasztaltam, és egyrészt rájöttem, hogy, nos... tényleg viszonylag kevés olyan ember van, aki kijön saját magával. Másrészt az ilyen könyvek ráébresztettek, hogy ha egy társadalomban a „hivatalos világ” annyira tiszta és zárt és gőgös és előkelő, és annyira nem vesz tudomást arról, hogy saját magán kívül más is létezik, akkor pont ilyen durva visszaütéseket várhat a saját „másik”-jától, azaz mindattól, amit elfojt. Az ilyen Mr. Hyde-ok és farkasemberek a társadalmat minősítik. (Ettől még sajnos okozhatnak, és okoznak is ártatlanoknak is jóvátehetetlen károkat.)