Újraolvasás vége.
Kevesen tudnak ennyit arról, hogy hogyan működik az emberi lélek, és még kevesebben tudják ilyen pontosan megtalálni hozzá a szavakat. Szerencse, hogy ilyen rövid, különben sokkal rosszabbul esne elolvasni. Mert ez a gyönyörű cím igen-igen szomorú és igazságtalan történetet takar.
...és akkor tényleg az egész Grimm-életmű megvan magyarul. Köszönhetően Adamik Lajosnak és Márton Lászlónak, ahogy a népmesék egyik és másik kötete esetében is.
Ez a kötet hasonló koncepció alapján készült, mint a népmesegyűjtemény: a testvérek romantika kori gondolkodók módjára abból indultak ki, hogy múlt és jelen között szerves kapcsolat van, csak meg kell találniuk („kell”, mert ez a nemzet érdeke – ekkor volt születőben a nemzettudat), ezt a kapcsolatot a hagyomány jelenti, a hagyományt pedig az úgynevezett „nép” hordozza, bármit értsünk is a fogalom alatt. Ezúttal azonban nem népmeséket kerestek, mivel arra voltak kíváncsiak, milyen lenyomatot hagyott a történelem a nép gondolkodásában, melyik eseményt hogyan őrizték meg, illetve melyik jelenbeli jelenséget hogyan magyarázták a helyiek.
Ez az írás 2021. március 18-án jelent meg a BárkaOnline-ban. A teljes szöveget jogi okokból nem másolhatom ide, a link viszont odavezet.
Számos olvasó fejében él az a (tév)képzet, hogy ami ifjúsági, annak egyszerűnek kell lennie. Könnyen emészthetőnek, nyíltan vagy bújtatottan didaktikusnak, átlátszóan könnyű nyelvezetűnek. Meg is van ennek a létjogosultsága, léteznek így felépülő ifjúsági művek, nagyon jók is. Hogy azonban nem szükségszerűen épülnek fel így, arra kiváló példa Huszti Gergely fantasyje. A Mesteralvók hajnala mind cselekményében, mind világábrázolásában, mind stílusában kihívások elé állítja olvasóit, de érdemes megküzdeni érte.
A cselekmény három szálon fut. Sorra fellép a három nézőpontszereplő, sajátos módon mind jelen idejű elbeszélésmódot alkalmazva. Ettől és a sűrűn előforduló párbeszédektől dráma-, jobban mondva filmszerűvé válik a regény, amire az is ráerősít, hogy a szabályos ritmusban egymást váltó szálak filmtechnikára emlékeztető vágásokkal kapcsolódnak. Természetesen minden fejezet függővéggel is zárul, ezért aztán ajánlott akkor belefogni az olvasásba, ha az embernek éppen az átlagosnál hosszabb szabadidő áll rendelkezésére. Annál is inkább, mert mindhárom elbeszélő számít az olvasó intenzív figyelmére; jócskán elejtegetnek sok apró célzást a regény elején, amelyek majd a végéről visszatekintve nyerik el a jelentésüket – ha még emlékszik rájuk az olvasó. Addigra a történetszálak is közelíteni kezdenek egymás felé. Eleinte csak egy-két közös motívum köti össze őket, aztán, kicsit krimiszerűen, szaporodni kezdenek a kapcsolódási pontokra utaló jelek, végül pedig úgy kerül az olvasó kezébe a megoldás, hogy közben a duológia második része is előkészítést kap. Vannak részletek és szereplők, amelyek-akik még nem találták meg a helyüket, remélhetőleg erre a későbbiekben sor kerül.
Lukianoszt olvasok.
Három egymást követő szöveget a gyűjteményes kiadásban: „Párbeszéd Kronosszal”, „Kronoszolón” és „Levelezés Kronosszal”.
Ki ez a Kronosz, hogy ennyit kell foglalkozni vele? Hát ki lenne más, mint az idő. Mármint annak az istene a görög mitológiában. Valaha az egész világ ura volt, Lukianosz jelenében már csak hét napig uralkodhat, de azt a hét napot minden évben megkapja. Mindig akkor, amikor a legnagyobb változás történik, életre kel, ami elmúlt. Ez az ünnep.
Azon szövegek egyike, amelyek segítettek meghatározni önmagam.
Ráadásul éppen jókor talált meg ahhoz, hogy a felnőtté válásomban is segédkezzen. Hogy kimondja értem és helyettem azt, amit már nagyon régóta sejtettem, de nem tudtam volna megfogalmazni, és így megerősítést sem kaphattam.
Sokan és sokat írtak arról, hogyan működik és hat ránk a gyász, a tragikum, a borzalom, a rettegés. Ennél sokkal-sokkal nehezebb igazán jó könyvet írni a nevetésről. Nem keserű, nem ironikus, nem gúnyos, nem tiszteletlen, nem megsemmisítő, hanem felszabadító és igazság-kimondó nevetésről. Arról, amelyik az ember zsigereiből indul, gurulva jön fölfele, teljes erőből megrázza az egész belsőnket, a szomszéd utcáig elhallatszik, és olyan friss és olyan jó, hogy az elmondhatatlan. Hát itt most elmondják, ötszáz oldalban, hogy milyen jó, mitől jó, miért van szüksége rá a világnak, miért nem szabad alábecsülni, sőt: miért kell ugyanolyan komolyan venni, mint magát a komolyságot.
Már nem számolom, hányszor láttam. Tíznél biztosan többször.
David Lean filmje mind a hét Oscart megérdemelte, amit megkapott, és még jó párat bőven megérdemelt volna. A legjobb férfi főszereplőnek járó díjat mindenképp oda kellett volna adni Peter O'Toole-nak.* Az, ahogyan megjeleníti Lawrence utazását tájakon, küldetéseken, létállapotokon át, jó eséllyel élete legnagyobb teljesítménye volt.
Lukianoszt olvasok.
Amikor annak idején belekezdtem, minden jel arra mutatott, hogy igen vagány íróval lesz dolgom, aki komolyan veszi a nevetést, és nem ijed meg egy kis (nagy) világfelfordulástól. Az olyat szeretem.
Aki megnézi róla írt korábbi bejegyzéseimet, láthatja, hogy ez elég sokszor így is van... legalább ugyanannyiszor meg nincs. „A hazugság szerelmese avagy a hitetlen” című dialógusát – amely nemcsak elválasztja a nevetést a világfelfordulástól, hanem még éles ellentétbe is állítja a kettőt – például elég felemás érzésekkel olvastam.
Lukianoszt olvasok.
Kissé billegni látszik az elméletem, mely szerint nem Lukianoszt tisztelhetjük az első proto-sci-fi írójaként, de azért még nem dőlt meg.
A múltkoriban írtam az „Igaz történetek” című kalandos elbeszélésről blogbejegyzést. Abban is felutaznak a szereplők a Holdra, de tiszta véletlenségből. „Ikaromenipposz vagy az űrhajós” című dialógusában (illusztrálta: Herbert Hall Turner, a forrást lásd a lap alján) még mindig tagadhatatlanul inkább a filozófia- és társadalomkritika áll a középpontban, nem pedig a holdutazás, de azért nyomokban mintha az események tudományos magyarázatát is tartalmazná.
Az Ipolyi Arnold által szerkesztett népmesekötet vége felé található két mese (igazából ugyanannak a két variációja), amelyeknek a hőse Hajnal (nem lány, hanem fiú), főgonosza pedig egy bizonyos Kalefaktor. Életemben nem láttam, nem hallottam ezt a nevet népmesében, és nagyon megörültem neki, bár fogalmam sincs, hogy került bele, ugyanis ez a debreceni diákszleng része – volt ezelőtt kétszáz évvel.
Alább nem igazi nyomozás következik, hanem annak csak a kezdete, de hátha ki lehet belőle deríteni valamit.
Amióta csillagmítoszokat (meg asztrológiát) olvasok, többé-kevésbé folyamatosan zavar, hogy mennyire északifélgömb-központú minden, amit találok. Hogy milyen kevés hagyományos történetet lehet hallani/olvasni azokról a csillagképekről, amelyek a déli félgömbről is látszódnak (pedig, hogy mást ne mondjak, az Állatövhöz kötődő ezoterikus hagyományrendszer szó szerint a feje tetejére áll, ha az ember csak számot vet azzal, hogy Ausztráliában ősz elején lépnek a Kos jegyébe), hát még azokról, amelyeket csak onnan lehet látni. Louis Cruchet csodálatos könyve (itt írtam róla) részint megmagyarázza, részint megkísérli pótolni ezeket a hiányosságokat. Ezt a könyvet is azért vettem meg, mert hivatkoznak rá egy olyan cikkben, amely a Dél Keresztjéről szóló mítoszokra is kitér, és a leírása is azt ígéri, hogy Kínától Dél-Amerikáig a világ minden tájáról való hagyományos történeteket gyűjtöttek benne össze. Alapmű, tudós szerzője életművének csúcsa – írják róla az értékelők.
