Järventaust olvasok.„– (…) Ruokeroban voltam egy téli este, rénszarvasokat kerestem. Az éjszakát az erdőszélen, a hegy lábánál töltöttem, sok fa került ottan. Tüzet raktam s lefeküdtem a tűz mellé, amikor a hegy alatt valami szánt hallottam… Kongott a kolomp, csörömpölt a szán, ahogy a hajtó lefelé hajszolta a lejtőn csakúgy süvöltött. Csodálkoztam, ki az a veszett, aki olyan sebesen mer hajtani… hozzá olyan helyen… Fölkeltem, hogy lássam. A hegy egészen előttem emelkedett. Akkor látom, miféle szán siklik lefelé a lejtőn… Egy férfi ül a szánon, fejében piros, négycsücskű sapka… a kolomp szól… De rént nem látok… nem én, akárhogy nézem… A hajtó a tűzhelyemhez közeledik… egészen mellettem hajt, alig öt ölnyire a fejemtől… És megismertem Staalo-Oulát. Menetközben bólintott a fejével… és eltűnt a völgyben… Sokáig láttam a fák között… A rénkolomp szólt, de rénszarvas nem volt… Azon az estén három nyelven hadartam a Miatyánkot: finnül, lappul, meg ruijai nyelven… És jó, hogy megtehettem, mert másként elvitt volna a fene…” (142. oldal, Kodolányi János fordítása)
Ebből egyrészt kiderül, hogy ha az ember biztonságban akar lenni a rontó szellemektől, három nyelven kell elimádkozni a Miatyánkot (ezt jó tudni)…
…másrészt azt, hogy létezik (vagy legalábbis a XVII. század végén, amikor a regény játszódik, létezett) olyan, hogy ruijai nyelv. Életemben nem hallottam róla, tehát utánanéztem, itt.
Ma is létezik.
A ruijai nyelv (más néven északi számi nyelv) a lapp (számi) nyelvnek a Skandináv-félsziget legészakabbi területein beszélt nyelvjárása. Nem is tudtam, hogy a lappnak ennyi különböző nyelvjárása van. Összesen beszélik vagy harmincezren, de nem úgy tűnik, mint ha nagyon ki akarna halni, még egyetemen is tanítják. Miután az államalkotó népességet helyenként még felül is múlja a beszélők száma – és miután azokon a területeken egyébként se nagy a népsűrűség –, feltételezem, hogy minden gyerek beszéli. Jó egészséget neki!
A Kereszt és varázsdob című regényben egyébként nagyon hangsúlyos a többnyelvű közeg állandó jelenléte. Úgy tudom, Skandináviában ma nagyon rendesen bánnak a nem államalkotó őslakos népekkel, annyira, hogy ők nem is feltétlenül tekintik magukat kisebbségnek, meg se fordul a fejükben, hogy bánthatnák őket érte. A jelek szerint már a XVII. században is elég normálisan bántak velük, legalábbis nyelvi szempontból, ha kulturálisan nem is. Senkit rá nem kényszerítenek a regényben, hogy másképp beszéljen, mint az anyanyelvén, mégis minden halász, vadász, madarász meg rénszarvaspásztor legalább három nyelven tud.
(A képen a ruijai nyelvű Miatyánk, egy XVII. századi nyomtatványban. Minden eshetőségre, ha rontó szellemekkel találkoznátok. A forrás az angol Wiki. A regényről itt írtam részletesen.)
Ezt 2015. április 12-én írtam.
