Ez az írás 2021. május 18-án jelent meg a BárkaOnline-on. A teljes szöveget jogi okokból nem másolhatom ide, a link viszont odavezet.

Magyartanár vagyok. Egy olyan ismeretterjesztő céllal készült művet, amely a magyar nyelvet állítja a középpontba, kétféle szempontból figyelek. Egyrészt azt kérdezem, milyennek láthatja egy laikus, aki a magyar nyelvről szeretne ismereteket szerezni belőle. Másrészt azt, milyennek láthatja egy kollégám, aki az óráihoz keres segédanyagot.

Mint laikusoknak szóló ismeretterjesztő mű, a kiadvány betölti a szerepét. Rövid, kényelmesen kezelhető (szó szerint zsebben elfér), meg sem próbálja kimeríteni tárgyát, de az egyszerűsítést sem viszi túlzásba. Alkalmazza a nyelvészeti terminológiát, gondosan megmagyarázva minden szakszót, akár többször is, mindig a maga helyén, de nem magyaráz túl semmit. Számít arra, hogy a korábban megismert információkra az olvasó emlékezhet, ugyanakkor nem várja el tőle, hogy egy olvasás után fejből tudja a teljes szöveget, hanem szükség esetén lehetővé teszi az ismétlést. Hétköznapi párhuzamokkal vagy természettudományos metaforákkal él, így válik érthetővé bárki számára, aki általános műveltséggel rendelkezik, a helyenkénti nehézségeken pedig szelíd humorral segít át.

Ez az írás 2021. április 19-én jelent meg a BárkaOnline-ban. A teljes szöveget jogi okokból nem másolhatom ide, a link viszont odavezet. 

Ha csak egyetlen szót mondhatnék arról, milyen ez a vékony kis kötet, azt mondanám: „sokféle”. Tizenkét rövid írás, tizenkettőnél sokszorta több különböző embertípussal és emberi kapcsolattal. Tizenkét novella kevésnek tűnhet ahhoz, hogy egy egész írói életművet képviseljen – csakhogy ennek a kevésnek súlya van és sűrűsége. Kicsiben is mutatja a nagyot.

A legelső lapon olvasható „használati utasítás” azonnal eltávolítja a novellák figuráit a szerzőtől. Ha ez nem történne meg, akkor sem tűnnének személyesnek – azt mondhatnám, ha létezik tárgyias próza (ahogyan létezik tárgyias líra), hát ez az. A legtöbb történet még az egyes szám első személyű elbeszélő jelenlétéről is lemond: a narrátor többnyire valamelyik szereplő nézőpontjába helyezkedik. Márpedig itt minden fő- és mellékszereplő a többiektől eltérően viszonyul a külvilághoz, a körülötte levő emberekhez, önmagához.

Leginkább a legutóbbi viszonyulás jár küzdelemmel.

Hogy a francba tudta azt megcsinálni ez a melankolikus-savanyú képű, karótnyelt figura abban a rövidke földi életében, hogy a rasszista, soviniszta, mindenfób zártságot sugárzó írásai abszolút kompatibilisek legyenek a XXI. századdal? Hogy újraolvashatókká, sőt folytathatókká is váljanak? Ehhez nem elég jól írni tudni. (Márpedig ő tudott.) Ehhez nem elég talán még az a következetesen és hatásosan felépített magánmitológiája se, amelyikért annyi ismerősöm rajong, és minden második héten szembejön a közösségi oldalakon, hogy már valósággal röstellem, ha én nem tudom, melyik név/szállóige pontosan honnan való. (Most már tudni fogom.) Mitől olyan vagányak ezek a szövegek? No és mit adhatnak személy szerint nekem, akinek az identitásának a tipikus Lovecraft-főhősökétől számított távolsága a Makó meg a Jeruzsálem esetét idézi? 

Irtó sokat. De lássuk sorjában. Először is azt az identitást. 

Vegyes érzésekkel fogadtam ezeket a novellákat.

Világolvasásra minden szempontból teljesen alkalmas kiadvány. Nemcsak a szerző életművéből ad válogatást, hanem egy kor és kultúra lenyomatát is őrzi. Van kettő darab igen informatív előszava, amelyek közül az első egy kis történelmi és irodalomtörténeti gyorstalpaló Délkelet-Ázsiáról a középkortól napjainkig, a másodikat meg utószóként tessék olvasni, mert nemcsak a szerzőről szól, hanem a novellákról is, és spoileres. Valamint vannak minden novella után végjegyzetek, amelyek megmagyarázzák a helyi kifejezéseket, megadják a kulturális hátteret.* Kapunk egy kis ízelítőt a lao nyelvből, illetve – mivel kétnyelvű a kötet – még inkább az ő sormintaszerűen gyönyörű írott változatából, amelyből ugyan én egy kukkot se értek, de annyira jó elnézegetni.** Ráadásul kézbe fogni is kellemes, sok olvasást kibír, és még az illata is jó. 

Csak hát maguk a novellák. 

A IV. Henrik, pontosabban a két azonos című darab közül az első számomra igen kedves. Nem volt kérdés, hogy amikor megtudtam, hogy az Örkény Színházban előadták, és az előadásról színházi felvétel készült, akkor onnantól kezdve lesben fogok állni az interneten, várva az alkalmat, amikor streamelik és láthatom. Tegnap este eljött. Jelzem, ma (vasárnap) estig még más is megnézheti. Pedagógusként pedig külön örülök annak, hogy tanári segédanyagot is feltöltöttek hozzá a színház honlapjára, „életközeli” kérdésekkel, eljátszható jelenetekkel, egyéb feladatokkal, sok-sok segítő jegyzettel. 

Lehet is egy ilyen előadást közel vinni a középiskolásokhoz. Együtt van benne minden, ami bárkit érdekelhet, akinek a számára éppen most kezd megnyílni a világ: családi problémák, politikai konfliktusok, no meg a bűnözésig vitt züllés. Mivel két szinten, két nagyon különböző világban játszódik a IV. Henrik – az egyik a közéleti szereplők, a másik a csavargók és kocsmatöltelékek szintje –, legalább kétféle arcát mutathatja meg az embernek. Meg a színésznek is. De az már a rendező, Mácsai Pál koncepcióján múlik (erről lentebb). A fordító, Nádasdy Ádám pedig vigyázott arra, hogy a darab nyelve még akkor is érthető maradjon a mai ember számára, ha történetesen magasztos ötös jambusokban szól. Hát még akkor, ha földközeli, ha mulatságos, ha obszcén, ha sértő.* Ha pedig még hozzátesszük, hogy Izsák Lili és Benedek Mari munkájának köszönhetően minden díszletelem (voltaképpen inkább kellék) és minden jelmez a XXI. századból való, akkor végképp nem marad semmi, ami eltávolíthatná a darabot akár a kamasz, akár a felnőtt közönségtől. 

Mint emlegetni szoktam: amikor az ember világolvasást tart, és nagyon egzotikus nemzetek irodalmában kutakodik, akkor nem válogathat sokat a műfajok és stílusok között, hanem örül, hogy egyáltalán hozzáférhetőt talált. Ha pedig mégis útjába kerül egy történelmi és/vagy családregény, esetleg mágikus realista beütéssel és mitológiával és néprajzzal, akkor örül, mint majom a farkának. 

Hát én most örülhetek, mint majom a farkának. Pedig a csendes-óceáni kultúrák a jelek szerint nem bővelkednek olyan alkotókban, akik írnak. Énekeseik, mesemondóik persze vannak, a szóbeli történelemhagyományozást sem felejtették még el, ez pedig mind nagyszerű dolog, csak egy magyarországi világolvasó sajnos nem sok mindent tud kezdeni vele. Szamoa azonban kivételnek tűnik. Övék először is az óceániai irodalom egyik nagy öregje, az 1939-ben született Albert Wendt, akinek a családregénye rég a bakancslistámon van. Nemcsak íróként, hanem szerkesztőként és oktatóként is működött; gondolom, ő is segített kinevelni a következő generációkat, köztük Sia Figielt. Aki szépen odalépett a nagy öreg nyomdokaiba, és megírta a maga családregényét, XXI. századi módra. Amíg ilyen alkotóik vannak, nem kell aggódniuk. 

Teljesen megértem, hogy miért vannak olyan nagyon oda érte az angolok, ezúttal még sincs bennem olyan irigység, mint pl. Shakespeare olvasásakor, hogy ezt miért nem magyar költő írta. Nagyszerű mű, megérdemel minden figyelmet, méltán lett klasszikus, de maradjon minél távolabb. A teológiájával meg a politikaelméletével együtt. Egész jól elvagyok én a magam hitével a továbbiakban is. Néha vannak vele konfliktusaim, de azok kibírhatók. 

Ez a tizenkét énekes eposz ugyanis nem egyszerűen a bibliai történet(ek) dramatizált változata. Ez a mindenféle értelemben vett konzervativizmus víziója. Függetlenül attól, hogy holtbiztos akárhány olyan konzervatívot lehetne találni, aki nem értene egyet vele minden elemében. 

Lukianosz összes műveit olvastam január-februárban, mindennap egy kicsit.

Találtam ebben a két kötetben jócskán olyan szöveget, amely semmit nem jelentett a számomra, de legalább ugyanannyiszor el is indították az agyamat. Itt olvasható, amit róluk írtam. Három dialógusa külön is megjelent, azokat olvastam Szíriához még a világolvasásom elején. Most pedig megpróbálok összegezni. 

Új-Kaledónia irodalma: megvan. 

Eredetileg puszta kíváncsiságból (és részben hálából) vettem meg „az első kanak regényt”. Azt sose gondoltam volna, hogy H. P. Lovecraft miatt fogom ténylegesen kézbe venni. Ahogy folyamatosan olvasom újra az elbeszéléseit és kisregényeit, sorra került több olyan szövege is, amelyekben az aktuális rosszindulatú mitológiai lény Óceániából, konkrétan Új-Kaledónia környékéről kerül Amerikába, és felbukkannak a sziget őslakói, a kanakok is. Nem feltétlenül kellett ennek azt jelentenie, hogy utána is nézett a helyi mítoszoknak, nem is biztos, hogy szüksége volt rá – de mivel úgy gondoltam, módomban áll ellenőrizni egy kicsit a hátteret, megszakítottam Lovecraftot Mariottival. Amúgy is kortársak voltak, Mariotti regénye nem sokkal korábban jelent meg, mint a „The Shadow over Innsmouth”, ráadásul a rövidsége is vonzó.

Végig a XX. századon, mágikusan és realistán, keserűen és mosolygósan. 

A két páros megfeleltetése egymásnak egyáltalán nem automatikus. Lehet a mágikus keserű és a realista mosolygós, vagy lehet a realista keserű és a mágikus mosolygós, vagy lehet a mágikus realista és a keserű mosolygós, sőt lehet realistamágikuskeserű vagy mágikusrealistakeserű vagy mágikusmosolygósrealista vagy... matekosok majd megmondják, hányféle lehet. Míg ki nem derül, hogy amúgy a szürreálissal is keverhetjük őket egy kicsit. Közben a regényt a novellával is sikerül kombinálni, lesz belőle történetfüzér, egységes helyszínnel és ismétlődő szereplőkkel. Cselédsorral, grófnővel, nagyságos asszonnyal, szovjet katonákkal, kitelepítéssel, elvett földekkel meg ilyenekkel.