Négyszázhetvennégy oldalas védőbeszéd az Egyesült Államok népéhez, Hawaii önállóságáért, 1898-ból. Írta és előadja: Hawaii utolsó királynője, akit törvénytelen és finoman szólva aljas eszközökkel mondattak le, hogy a hazáját annektálni lehessen. 

Ahogy az előzőt, úgy ezt az olvasást is (részben) a Hyperionnak köszönhetem, amelynek egyik fejezetében pontosan ezt az annektálást játsszák le újra. Erről a bejegyzés alján olvashattok, de előre szólok, hogy nagyon fogok spoilerezni. 

Érdemrendet kéne kapnom, amiért a végére értem... na jó, annyira azért nem kellett megerőltetni magamat, de éppen eléggé. Hiába, nem vagyok hozzászokva az ilyenfajta szövegekhez: ahogy haladunk előre benne, egyre kevesebb a történet, egyre több az önismétlés, én meg egyre gyakrabban kapcsolok gyorsolvasásra, hiszen nem a mesemondás a cél, hanem az, hogy Liliuokalani bebizonyítsa: az USA durván beleavatkozott egy szuverén állam életébe, és mindenkinek (beleértve az USA-t) az az érdeke, hogy visszaállítsák a korábbi állapotot. Politikai irat ez, még ha nagy része önéletrajzi és néprajzi jellegű is. Minden egy célnak van alárendelve, ez pedig Hawaii függetlenségének visszanyerése. Ezt egyébként nagyon ügyesen csinálja, ami azt illeti. Kár, hogy nyilvánvalóan semmi visszhangja nem lett. 

A néprajzi-történelmi megjegyzések ugyanarra valók, mint az itt-ott beszúrt fényképek Hawaii tájakról: hogy megmutassák, nem barbárok laknak azokon a szigeteken, hanem kultúrnépek önálló hagyományokkal, építészettel, zenével, mitológiával – ami nem zárja ki a keresztény hitet, sőt. Hogy erre mekkora szükség volt, az kiderül egy szintén beillesztett, egészen elképesztő újságcikkből, amely sajnos már jóval az annektálás után jelent meg. A cikk szerzője tátott szájjal csodálkozik rá a számára új információra, miszerint a hawaiiak tudnak a saját nyelvükön írni-olvasni, sőt nagy részük angolul is. Ezt addig nem mondta neki senki. 

Az önéletrajzi vonal célja hasonló: bebizonyítani azt, hogy Liliuokalani törvényesen került a trónra, neveltetése és tapasztalata (ötvenéves elmúlt a koronázása idején) alkalmassá teszi egy állam irányítására, semmi szüksége amerikai állampolgárok gyámkodására se neki, se a hazájának. Természetesen szívesen látja őket mint vendéget és lakost (történetesen a férje is amerikai volt), sőt mint tanácsadót is, de mint irányítót köszöni szépen. Tessék megnézni lentebb a fotót, amely róla készült. Ereje teljében mutatja, nyugati divat szerinti ruhában és hajviselettel, nem más államfők alárendeltjeként, hanem egyenrangú partnereként.* 

Nyilván nem volt olyan ártatlan bárányka, amilyennek beállítja magát. Nyilván nem imádta ennyire minden alattvalója, és nyilván nem volt kivétel nélkül minden hazugság, amit az amerikai politikusok és az amerikai média állított a hatalomátvételről. De még ha gyököt vonunk az egészből, akkor is az jön ki, hogy lemondatása és elítéltetése a koncepciós perek módszereit idézi, Hawaiit pedig a hawaii nép akarata ellenére kapcsolták az USA-hoz.** Valószínűleg csak azért nem lett az egészből vérfürdő, mert a nép is, Liliuokalani is felfogta, mennyi esélyük lenne az USA teljes hadereje ellen. Igaza volt, amikor inkább az alaposan manipulált amerikai médiára próbált hatni, például ezzel a könyvvel, és számos egyéb kis írással is. Itt egyvalamire lehetett hivatkozni: arra, hogy ha az USA hódító állam lenne, érthető volna agresszori viselkedése, de mint a szabadság és egyenlőség képviselője, saját törvényeit szegi meg, amikor így viselkedik a szomszédjával, és ki tudja, hol ér véget ez a fajta törvényszegés. 

Az más kérdés, hogy ennek is éppen annyi foganatja lett, mint egy szabadságharcnak lett volna. Életemben nem gondoltam volna, hogy már százhúsz éve is pont akkora hatást tudott gyakorolni a közvéleményre egy hazugságokon alapuló médiakampány, mint ma. És pont Amerikában, avagy éljen a sajtószabadság. Jó, eddig is tudtam, hogy ott is túlteng a képmutatás, de azért ekkora mennyiségben mégis kissé sokkolt. 

Két dolog adhat mégiscsak valami reményt. Az egyik, hogy egyes területek, amelyek nagyjából ugyanebben az időben kerültek az USA befolyása alá, azóta visszaszerezték a függetlenségüket. (Egyesek. Mások meg nem.) A másik, hogy amikor a hawaiiak a saját kultúrájuk gyökereit keresik, akkor ilyen műveket találhatnak ott a kezdeteknél, méghozzá szabadon olvasható és terjeszthető formában. 

Már azért tíz pontot kellene kapnia tőlem, hogy egyáltalán létezik, de bocsásson meg a világ, levonok, mert tényleg irtó nehéz volt ezen a sok politikai és jogi csűrés-csavaráson átrágni magam. Szubjektív ok. Vállalom. 

* Ezért is fedezi föl mostanában újra a feminista kritika. Aranybánya lehet az életműve, többféle (például posztkoloniális) szempontból is. Én is ennek köszönhetően olvastam a művét, amely teljes egészében fenn van a neten, természetesen legálisan, hiszen a szerző 1917-ben meghalt. 

** Ezt egyébként hivatalosan el is ismerték, sőt, bocsánatot is kértek érte, 1993-ban. Hát... jobb későn, mint soha. 

A kép forrása: nps.gov (egyébként is sok érdekesség található a linken a királynőről és Hawaiiról)

Pontszám: 10/8

Kapcsoljuk a Hyperiont, innentől SPOILEREK jönnek:

Közel sem annyira erős itt a Simmonsra gyakorolt hatás, mint Chandler regényének esetében, és közel sem fogok annyit beszélni róla, de azért elfelejteni sem érdemes.

Az utolsó szakaszról van szó, a Konzul meséjéről. Azt a bolygót, ahonnan származik, a zarándoklat idejében úgy hívják: Maui-Covenant (a magyar fordítást nem ismerem). Ez már önmagában jelzés, hiszen nemcsak Hawaii egyik szigetét hívják Mauinak, hanem a térség kereszténység előtti mítoszainak egyik főszereplőjét is. A bolygót nagyrészt óceánok borítják, rajta kisebb-nagyobb szigetekkel, és nem sokkal a zarándoklat ideje előtt került a Világhálóba.

A Konzul meséjéből derül ki, hogy a bolygó szokatlanul hosszú ideig őrizte függetlenségét, a Világháló polgárai közül pedig sokáig leginkább csak kereskedők jártak arra. A függetlenség utolsó évtizedeiben a bolygó vezetője egy őslakos nő, Siri. Liliuokalani ugyan csak néhány évig uralkodott, de előtte többször is megbízták a király távollétében a régensséggel. Siri párja, gyerekeinek apja, Merin Aspic a Világháló polgára, aki (űr)hajózásból él, a megszólítása „Shipman”. Liliuokalani férje, ahogy írtam, amerikai volt, amúgy meg egy hajóskapitány fia. Merin és társai igyekeznek belekötni a bolygót a Világhálóba, ennek eszköze egy rendkívül gyors közlekedést lehetővé tevő portál. A férfi túl későn vallja be Sirinek – egyébként önmagának is –, hogy a portál ártalmatlansága pusztán látszat. Megépítése egyúttal azt is jelenti, hogy a terület alárendelődik egy idegen hatalomnak, amelynek képviselői tönkre fogják tenni a szigetek kivételesen szép természeti és épített környezetét. A Hawaii's Story első felében így épül Pearl Harbor, amely deklaráltan arra való, hogy megkönnyítse a közlekedést, voltaképpeni céljára azonban már ekkor gyanakszanak egyes helybeliek. 

 A párhuzam itt megszakad. A Hyperionban a portál megépítését szabotálják, a szerződést visszamondják, a csatlakozásra nem hajlandók, Siri halála után Merin az ellenállás élére áll. Amikor a katonai erők megérkeznek, kétségbeesett szabadságharc indul, amely vérfürdőbe torkollik, elbukik a túlerő ellenében, és nem tudja megakadályozni a bolygó annektálását. Vagyis megtörténik az, amitől Liliuokalani a legjobban félt. 

Az más kérdés, hogy Siri és Merin unokája aztán hogyan dolgozza fel ezt a traumát. Tovább nem spoilerezek.