Óvatosan közelítettem ehhez a könyvhöz, mint úgy általában az ezotériához, de nem kellett volna. 

Már az alapkoncepciója is nagyon érdekes. Abban az időszakban jelent meg, amikor már nem igyekeztek elfojtani az irracionálist a művészetben, de még nem kezdődött el a bóvlidömping. (Mondjuk, Szepes Mária neve garancia arra, hogy nem bóvlit fogok kapni.) Tetszik, ahogyan a pszichoanalízist összekapcsolja az ezotériával, egyfelől úgy, hogy minden motívumot archetípusként kezel (Jung), másfelől úgy, hogy nagyon sokszor hangsúlyozza azt is, hogy a motívumkombinációk jelentése viszont mindig személyre szabott (Freud). Én ezt az egészet kívülről nézem, de ha jól meg van csinálva, szeretem nézni. 

Aztán meghagyja ugyan a lehetőséget, hogy létezzenek prófétikus álmok, de nem azokra koncentrál igazán, hanem olyan álmokra, amelyek segítségével a tudattalan kommunikál a tudatossal, az ember éjszakai énje a nappalival. Ha pedig sikerül az utóbbinak megtanulni az előbbi nyelvét, akkor állítása szerint nemcsak olyan problémákat sikerülhet azonosítani az embernek, amelyeket egyébként önmagának sem vallana be, hanem orvosolhatja is azokat. Tényleg megállja a helyét az a cím, amellyel később újra megjelent a mű: Az álom mágiája. Mondom: én csak érdeklődő állampolgár vagyok, de azért találtam egy-két dolgot én is, ami szöget ütött a fejembe. 

A jungi irányt követő modern pszichológusok gyakorlatuk alapján rájöttek, hogy ha egy traumát, fóbiát, súlyos, szövevényes komplexumot [sic!] rejtő szimbólum képsorozatát az orvos – megfelelő ráhatással – át tudja változtatni, akkor a kötések megenyhülnek, a feszültség oldódik, s az, ami lehetetlen volt a fizikai síkon, egyszerre lehetségessé válik. 

Ahogy Várkonyi Nándort, úgy Szepes Máriát is (mármint az ismeretterjesztő írásait) fantasyíráshoz szoktam olvasni. Nemcsak az tetszik bennük, hogy gyakorilatilag ötlettárként lehet használni őket (természetesen a forrás feltüntetésével), hanem az a mérhetetlenül optimista alapfeltevésük is, hogy a világ jelenségei összefüggnek, egységes folyamatot alkotnak, és rajtuk túl létezik egy rejtett forrás/középpont/jelenlét, amelyikhez nagyon nehéz, de lehetséges eljutni. Én úgy gondolom, hogy eleve a nagy-nagy összefüggés feltételezéséhez már túlságosan sok helyi jellegzetességet kell véletlenül vagy szándékosan „elfelejteni” – de olyan jó belefeledkezni abba, ahogy ezek a klasszikus szerzők mítoszokról, szimbólumokról, világkorszakokról rajonganak értekeznek, hogy ennek az érzésnek a kedvéért szívesen fölfüggesztek mindenfajta kételyt. Aztán pedig alkotok belőle ugyanígy gondolkodó szereplőt, akinek vagy igaza van, vagy nincs, mindenesetre vitatkozni nagyon tud. 

Különösen akkor tetszenek ezek az írások, ha nem ugyanazokat a gondolatelemeket ismételgetik unásig, hanem bedobnak valami eredeti, fura ötletet, amelyik aztán kattoghat az agyamban. Például Várkonyival ellentétben Szepes egyáltalán nem nosztalgikus. Feltételezi ugyan, hogy létezett valamiféle hőskor, amikor az ember nem homo sapiens, hanem homo magus volt, közvetlen kapcsolatban azzal a világgal, amelyből ma már csak az álmok üzennek, de oly sok más szerzővel ellentétben nem paradicsomi állapotnak tekinti ezt, hanem mértékvesztettnek: 

Az ember mai nyomorúságos állapota sikertelen mágikus operációinak [működésének] rá visszaható reakciója. A mágikus kultúra titánja látott, tudott, és hatalmának teljében elbukott, mert híjával volt a szenvedésről való individuális tapasztalatoknak. 

A mai ember vak, tudatlan és tehetetlen – de szenvedéseibe és sűrű létének csődjébe veszve közelebb van a megváltáshoz, mint isteni őse, a könyörtelenül zseniális és érzéketlenül hatalmas kísérletező. (...) Aki egyszer alámerült az alvilágba, s felszínre került belőle, abból kiégett a pokol megteremtésének lehetősége.

Először is mekkorát csavar már ez a felfogás a (többek között éppen Várkonyi nevével fémjelzett) világképen! Másodszor milyen tökéletes regényalapanyag, nem? (A Vörös Oroszlánt már olvastam, a szerző sci-fijeire is régóta készülök, csak az tartott vissza eddig, hogy egyiket sem tartják annyira jól megírtnak, mint a nagy elsőt; de ezek után hátha én találnék azokban is érdekes dolgokat.) Harmadszor: aki ilyen szókapcsolatokat ki tud találni, hogy „könyörtelenül zseniális és érzéketlenül hatalmas kísérletező”, azt már csak a stílusáért is érdemes olvasni. 

Maga az álomszótár-rész csak az utolsó kétharmadot teszi ki, és műfajának megfelelően igen száraz, nehezen olvasható, nem is folyamatos olvasásra, hanem keresgélésre való. Íróknak különösen ajánlom. De a bevezető nélkül ne piszkáljon bele az ember. Maga a szerző figyelmeztet rá, hogy önmagában vajmi kevés. Ez nem álmoskönyv, hanem tényleg szótár: arra való, hogy a tudatot meg lehessen tanítani kommunikálni a tudattalannal. Egyébként némelyik szócikk eléggé elvont is. 

Viszont nagyon szép szöveg. Nemcsak a fenti optimizmus van jelen benne, hanem bölcsesség is és segítő szándék. A saját árnyékát nem lépi át (itt-ott nagyon látszanak egy másik kor elvárásai), de a maga módján nagyon toleráns mindenféle olvasó iránt. Kivéve, aki hübriszt akar elkövetni. Az meg fogja vissza magát, és inkább aludjon egyet. 

Pontszám: 10/9