Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Örökre beleírva a történelembe (Susanna Clarke: Jonathan Strange & Mr Norrell)

2021. december 31. - Timár_Krisztina

clarke_str.jpgMagyar fordításban: A Hollókirály. 

Bele vagyok döngölve a földbe. Olyan mélyre, hogy ki se látszok. Én nem gondoltam volna, hogy az év utolsó hetében ekkora csodában lesz részem, amikor én egyszerűen csak valami jó kis felnőttmesét akartam a két ünnep közöttre. 

Mondjuk, nem árt az, ha az ember időnként szembesül a saját (írói és egyéb) korlátaival. Különben még a végén tényleg elhinném, hogy van valami műveltségem. Aztán fejbe vágnak egy ilyennel. 

Kamaszkorom óriási élménye és a nevelődésem része volt A Végtelen Történet. Csak pár éve, az ikszedik újraolvasás után fogtam fel, mennyire beleépült mindabba, amit a világról tudok és gondolok. Nem gondoltam volna, hogy így vénülő fejjel még oda fogok tenni Michael Ende mellé valakit, aki ugyanannyit jelenthet számomra felnőttként, olvasóként, íróként, emberként, mindenféle értelemben. Hát most odatettem. 

Rajongás befejezve, tárgyilagos értékelés következik. Nagy a pofám, mintha képes lennék rá...

Alternatív történelmi regényről beszélünk. Susanna Clarke fogta a brit történelmet I. Henrik korától az 1810-es évekig, és beleírt egy mágikus szálat, roppant ügyesen összefonogatva azzal, ami a tankönyvekben szerepel. Remek kis háttér, évszámokkal, csatákkal, találmányokkal, életmódtörténettel, (fiktív) tudományos munkákkal megtámogatva, vagyis a legapróbb részletekig gondosan és látható szeretettel kidolgozva. Persze a két címszereplő mágusról van a legtöbb szó (bár kérdés, főszereplők-e valójában), de ellentmondásos kapcsolatuk története hibátlanul összeépül a napóleoni háborúk sajátos nézőpontú rajzával éppen úgy, mint a felvilágosodás és a romantika gondolkodásmódjával, vagy a gótikus irodalmi hagyománnyal. 

clarke_austen.jpgAz első két-háromszáz oldalon konkrétan mintha Jane Austen és Charles Dickens koprodukcióját látnánk, ahol Dickens gyártja a szereplőket és lakóhelyüket, Austen meg a társadalomrajzot és a közösségi élet színtereit. Azért néha Hoffmann segítségét sem vetik meg, valamint azt is tudomásul veszik, hogy Yorkshire-ről nem írhatnak a Brontëk közreműködése nélkül, főleg nem gótikusat.* Régimódi, lassú tempójú, hangulatos felnőttmesét kapunk, amely nyomokban cselekményt tartalmazhat, és pont arra való, hogy a türelmes olvasó elszórakozzon rajta, míg huhog a szél a kéményben, és ólomszínű kinn az ég. Ha a keze megfagy, miközben ezt a monstrumot (vagy az e-olvasót) tartja az orra előtt, annál jobb.** Amennyiben viszont az olvasónak nincs elég türelme, akkor valahol itt szépen elbúcsúznak egymástól a könyvvel, mindkettőjüknek jobb lesz. Nem szégyen az, nem mindenki bírja a XIX. századi regény méreteit, hiszen azokat egyáltalán nem a mi életmódunkra szabták. Megj.: Dickens magasról tojt a cselekményre. A szerkesztésről nem is beszélve. Ezt tessék elolvasni annak, aki bírja az ilyet. 

clarke_dickens.jpgAki idáig kibírta, az innentől kezdve aztán egyik zuhanyt kapja a nyakába a másik után. Hogy hideget vagy forrót, azt döntse el mindenki maga. Csak az a biztos, hogy a szatirikusság süt minden mondatból, akár egy születő világhatalom nagyon is kisemberi gondokkal küszködő politikusairól, akár egy kegyetlen háború vezérkaráról és közkatonáiról, akár férfiak és nők, akár fehérek és feketék, akár urak és szolgák, akár angolok és nem angolok viszonyáról essen éppen szó. Attól, hogy mágusok is szerepelnek a regényben, akik bekapcsolódnak a politikába, a háborúba, barátságokat kötnek, szerelmesek lesznek, szolgálni vagy elnyomni akarnak, csak a történet lesz kalandosabb, a viszonyok nem változnak. Más nézőpontot kapnak, amelyből időnként egészen más tűnik fel, mint a mágia jelenléte nélkül – ez pedig egyáltalán nem elvetni való szempont, sőt. Talán éppen ez az, no meg a szatirikus humor állandó jelenléte, ami lehetővé teszi, hogy elbeszélő és olvasó egyaránt felülemelkedjen a sokszor átható erejű keserűségen és rosszindulaton, és ne adja meg magát egészen az egyre nyomasztóbb hangulatnak. Ez az (mármint még mindig a mágia), amitől a történet mégiscsak mese marad. Nem abban az értelemben, hogy „hamis”, és pláne nem abban az értelemben, hogy „didaktikus, szájbarágós”, hanem abban, hogy küldetésekre indítja el, és válogatott próbatételeken viszi keresztül a szereplőit, akik jó vagy rossz döntéseket hoznak, és történetszáluk végkifejlete logikusan következik saját jó vagy rossz döntéseikből. No meg a jellemükből. 

clarke_series.jpgGilbert Norrell és Jonathan Strange: a zseniális mester és a még zseniálisabb tanítvány, ennek a viszonynak minden ragaszkodásával, kölcsönös tiszteletével, gyűlöletével, féltékeny indulatával és egymásrautaltságával. Az egyik hideg, fukar, kicsinyes és gyáva, a másik arrogáns, hiú és felszínes. Mindketten el vannak telve a saját tehetségükkel – ugyanakkor a hazájuk iránti felelősségérzettel és a mágikus tudományok iránti mérhetetlen kíváncsisággal is. Így válnak megérthetőkké, sőt szerethetőkké még akkor is, amikor felelőtlenséget vagy súlyos bűnöket követnek el, vagy egyszerűen csak rettentő idegesítőek. Utóbbit elég gyakran produkálják. Engem időnként a sírógörcs környékezett tőlük. Dühömben. Aztán viszont annyira szépen megmutatkozik az alakjukon keresztül az is, hogy mennyire kiszolgáltatott lehet az ember a saját tehetségének, no meg a saját indulatainak – hogy mennyire kihasználhatja az embert a környezete akkor is, sőt akkor igazán, ha zseni – és hogy mennyire megfizetheti a saját bűnei árát is... hogy a dühből aztán pillanatok alatt át tudtam menni sajnálatba. (Azért felmentésbe nem.) 

A tét nem kisebb, mint Anglia megvédelmezése a napóleoni háborúk pusztításaitól. Ebben pedig mindketten részt vesznek a maguk módján: Norrell az otthon biztonságában (ám tájékozatlanságában), Strange a csatatér veszélyei között. Azt se gondoltam volna, hogy 2021 legelső és legutolsó olvasmánya ilyen elegáns módon fog összekapcsolódni, mintha terveztem volna, pedig kisdobos becsületszavamra bele se néztem a fülszövegbe! Hogy a január elsején elkezdett monstrumnak (amelyet egyébként stílszerűen és szintén szándéktalanul éppen június 18-án fejeztem be) ugyanúgy a waterlooi csata legyen az egyik központi jelentőségű eseménye, mint a december harmincegyedikén bevégzettnek! Ráadásul Hugo a maga korában ugyanolyan eredeti, a mainstreamtől eltérő értelmezést adott a csatának, mint Clarke a saját módján, csak éppen nem a mágiát, hanem a korszellemen keresztül megnyilvánuló isteni akaratot helyezte a középpontba. (Erről a fenti bejegyzésben írtam részletesen.) De az 1815. június 17-éről 18-ára virradó éjjelen zuhogó eső, az mindkét történetben megkapja abszolút jelentőségét, amely mellett eltörpül bármekkora hadvezéri zsenialitás vagy középszerűség. Oly mindegy, hogy az apró véletlenek botlatják el a nagy Napóleont, vagy az elmaradhatatlan esernyőjét szorongató angol gentleman-mágus, akit az ellenség nem is lát. 

clarke_waterloo.PNG

Sajnos abból a szempontból is mindegy, hogy hányan halnak bele a győzelembe. Úgyhogy senki ne aggódjon amiatt, hogy a történelmi események ismerete megakadályozza a műélvezetet. Mágia és szenvedés nem érvényteleníti egymást. Amikor pedig Napóleon megbukik, kiderül, hogy a belső ellentétek sem múlnak el nyom nélkül. 

Gilbert Norrell és Jonathan Strange árnyékában mindenki más csak mellékszereplőnek tűnik, a miniszterelnöktől kezdve a hű feleségen keresztül a házi mindenesig. De persze ezer oldalban arra is bőven van hely, hogy egyik a másik után megkapja a saját történetét, amelynek teljes jogú főszereplője lehet. (Arról nem beszélve, hogy a történet végére a szereplői mintázat egy ügyes csavarral át is rendeződik.) Az a bizonyos társadalomkritika a cselekmény szintjén is működik, és nem engedi, hogy akiket a hatalom a háttérbe szorít, azok ott is maradjanak. Megkapják az esélyt arra, hogy irányíthassák a sorsukat; kérdés, észreveszik-e azt a bizonyos pillanatot, és mihez kezdenek vele. Így is van ez jól. Ezért szerettem a regény végét is, függetlenül attól, hogy ki milyen véget ér, és szerintem ezért nem válik a mű szájbarágóssá még akkor sem, ha a XXI. század világképe azért elő-előbújik időnként a XIX. századi gobelin mögül. Elnyomottnak lenni egyáltalán nem jelenti automatikusan azt, hogy az elbeszélő jóindulatra és szánalomra akarja hangolni az olvasót, sőt – viszont igenis jelenti azt, hogy mások legalább annyira felelősek a szereplő cselekedeteiért, mint ő maga, és azt a felelősséget bizony nem dobhatja el csak úgy magától az ember. Se az elnyomott, se az elnyomó. 

clarke_pendu.jpgArról még egy kukkot se szóltam, hogy a regénybeli varázslatok kitalálásához a képzelőerőn kívül még mekkora kultúrtörténeti-mitológiai anyag kellett. Ha fantasyt olvasok, általában élvezettel figyelem, milyen meséket, mítoszokat, hiedelmeket használt fel az illető, amiket én is ismerhetek. (Mert ha valaki azt hiszi, hogy a galagonyára akasztott embert vagy az ólommal féken tartható szangvinikus mágiát Clarke úgy találta ki, hogy túl nehezet evett vacsorára, akkor az sürgősen gondolja át, hogyan fogja 2022-ben az ismereteit gyarapítani. Tudom javasolni ezt vagy ezt.) Azért itt talán kevesebb pótolni valóm van, mint irodalomtörténetileg (hangyányit biztató, hogy Clarke láthatóan Paracelsust is olvasott, pont azt, amit én, és ugyanúgy használja, ahogy én szeretném), de elégedetten hátradőlni itt sincs okom, az biztos. Inkább csak azt látom, mennyi mindent tudhatnék még. 

Ami a regénynyelvet illeti: aki teheti, angolul olvassa. Tisztelet-becsület a fordítóknak, de ennek a regényvilágnak nagyon erős eleme a stílus, és az teljes egészében mindig visszaadhatatlan. Bevallom viszont, hogy fogalmam sincs, mennyire érvényesül ez a stílus a brit irodalmi előzmények ismerete (azaz angol szak) nélkül. Mert Clarke látható élvezettel archaizál, jobban mondva új életre kelt egy nagyon-nagyon régi nyelvhasználati módot, amelyikben még a névmások sem ugyanúgy működtek, mint a mai nyelvtankönyvekben. A szóhasználat, a mondatformálás, a helyesírás is egy másik korszakot idéz: itt nemcsak alternatív történelem, hanem alternatív irodalomtörténet is formálódik. Byron beléptetése óriási ötlet,*** de mire ő megjelenik, már hat másik író-költő szóhasználata fonódott össze a stílusban, és maga az elbeszélői hang is olyanná alakult, amilyet egy korabeli angol regénytől elvár az ember: mindent tud, mindent jobban tud, folyton kiszólogat az olvasóknak és be a szereplőknek, okoskodik és mulattat. Nálam már a nevek kivágták a biztosítékot, ezek pedig aztán végképp nehezen ültethetők át más nyelvre. A humor részei ezek éppen úgy, mint Dickensnél, és éppen úgy fülig ért a szám tőlük, mint Clarke bármely szatirikus megjegyzésétől. 

Nem utolsósorban a neve miatt vált két másodperc alatt kedvenc szereplőmmé Childermass (az Aprószentek ünnepét hívják így, régies helyesírással), Norrell mindenese. Aztán persze a megjelenése és a viselkedése is segített őt megkedvelnem, a gótikusan komor külsejével, a szardonikus mosolyával, az alternatív marseille-i kártyacsomagjával meg a „hűségesenszolgállakmindazonáltalrohaggymeg” hozzáállásával. Spoiler nélkül csak annyit árulhatok el: jól választottam, nem kevés plusz izgalmat jelentett pont neki szurkolni. 

clarke_mat.jpgPontosan beleilleszkedik a regénynek a nyelvhez való viszonya is abba a világba, amelyben kisemberek és nemzetek sorsa múlik olvasáson, íráson, átadott és át nem adott üzeneteken. A mágikus könyvek itt éppen olyan nélkülözhetetlenek, mint a hétköznapi kommunikációt lehetővé tevő levelek; és éppen annyi nehézséggel küzd, aki egyik vagy másik úton célba akarja juttatni az üzenetét. Mert itt bármikor megeshet, hogy eltéved a levél, hogy a létfontosságú információt mindenki elől elzárják, hogy egész betűrengetegek tűnnek el. Egyes szereplők saját történetét gyakorlatilag bármilyen más történet felülírhatja, a környezetüknek pedig eszébe sem jut, hogy a jelenségben mást lásson, mint őrületet. (Ezek a legfájdalmasabb részek.) Sőt, az is megtörténik akárhányszor, hogy az ember szavait szándékosan félreértelmezik, így pedig gonosz iróniával felelőssé teszik olyan cselekedetekért, amelyeknek szegény éppen az ellenkezőjét szeretné. Éppen úgy, mint a mágiamentes életben. Ami pedig Childermass és az olvasás kapcsolatát illeti: én abba külön bele vagyok bolondulva, amit ő ezen a vonalon művel. Nagyon szeretem őt is, Clarke-ot is azért, amit ettől a cselekményszáltól kaptam.

clarke_herself.jpgClarke nem érti, hanem beszéli a kétszáz évvel ezelőtti angolt, és oly könnyedén bújik bele egyik vagy másik írói látásmódba, ahogy más átöltözik. Ez nyomasztóbb bárminél, mármint számomra íróként. Még akkor is, ha magamtól józan ésszel leginkább a magyar klasszikusok hasonlóan mély ismeretét várhatom el; na de a fantasztikum hazai klasszikusaiból ugyan mennyit ismerek? Pedig tudom, hogy léteznek. A waterlooi csata komor gyönyörűségét egyébként éppen akkor kaptam a nyakamba, amikor én is éppen ott tartok a saját kéziratomban, hogy mágusok és nem mágusok együtt kapcsolódnak be egy egész kontinens sorsát eldöntő háborúba. Azt nem mondta senki, hogy itten szakmai továbbképzés is lesz. 

Én csak valami felnőttmesét akartam így a két ünnep közé. Gondoltam, ha nem érek a végére, majd átviszem a következő évre. Eszembe nem jutott, hogy hét nap alatt végigrohanok ezer oldalon, úgy, hogy bármikor kész lennék újraolvasni. 

Az utolsó oldalak közben még a szilveszteri lencse is kifutott. 

De azért nagyon-nagyon örülök, hogy éppen ezt választottam 2021 utolsó olvasmányának. 

Utóirat: Portia Rosenberg illusztrációi ugyanazt az ódon bájt árasztják, mint Clarke szövege, csak az e-könyvek örökös problémája ne jelentkezne, hogy tudniillik a képek nem nagyíthatók. Nem hiszem el. XXI. század...

Frissítés: Fél évvel később a regényből készült minisorozatról is írtam. 

* Az első hátast akkor dobtam, amikor azt láttam, hogy Clarke képes ugyanabban az értelemben használni a starve szót (a köznapi „éhezik” helyett „fázik, fagyoskodik”), amelyikben Emily Brontë az Üvöltő szelekben, és még csak ki se lóg a szövegéből. Még akkor is leesik az állam tőle, ha tudom, hogy egyébként Yorkshire-ben ma is mondják így. 

169_szerintem_ennek_ordog_van_a_fejen_2.JPG** Mondjuk, nálam helyzeti előnyből indul bármi, amiben akár csak rövid időre is középpontba kerül és érdemeinek megfelelően kezeltetik God's Own Country of Yorkshire, az összes hangájával, facsonkjával, hideg szelével, eleven vagy döglött birkájával, büdös sarával, fenséges hegyormával és gyönyörű, ám érthetetlen tájszólásával. Ha létezik hely a saját hazámon kívül, ahol képes lennék otthon lenni, az az. Ráadásul egy rövid, ám igen jelentős fejezet erejéig még a yorki székesegyház is felbukkan, külön hangsúllyal a káptalanház fantasztikus-groteszk kőfejein. (Fotó: saját. Szerintem ördög ül a koronán.) Én itt belezúgtam a könyvbe. De ennek oka bevallottan szubjektív. 

*** Továbbá boldog vagyok, hogy Clarke legalább annyira kiröhögi őt, mint amennyire tiszteli. Én már rég megbocsátottam neki az összes pózolását és kilengését azért, mert ezáltal alkalmat adott olyan művek létrejöttére, mint a Jane Eyre vagy az Anyegin, de a Childe Harold akkor is elviselhetetlenül unalmas! És Clarke Byron-portréja is az. Mármint nem ahogy meg van csinálva, hanem amit mutat. 

27_a_bronte-patak_hidja_avagy_mit_akarok_en_az_alfold_kozepen_muvesz_lenni.JPG

God's Own Country of Yorkshire. Brontë-patak. Fotó: saját. 

A nem saját fotók forrásai egytől egyig az angol nyelvű Wikipédia vonatkozó szócikkei: Austen, Dickens, Jonathan Strange & Mr Norrell (TV series), Battle of Waterloo, Tarot of Marseilles, Clarke.

Pontszám: 10/10

Kiadási adatok: Bloomsbury, London, 2009. 1024 oldal, Portia Rosenberg illusztrációival

A bejegyzés trackback címe:

https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/api/trackback/id/tr6616800142

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása