Lukianoszt olvasok. 

Azon nem lepődtem meg, hogy megtalálom a gyíkemberek prototípusát. De hogy a csillámpónikét is??? Oké, kentaur kiadásban, de attól csak még durvább. Nem álltam meg, rákerestem, hát ezt nézze meg, aki csodát akar látni. Ducktales-generáció volnék, mindig tudtam, hogy „az igazi a Matteltől”, szóval mégis mit vártam...

Sci-fi, fantasy vagy mi a szösz?

No, hogy érthető legyek: eljutottam a Lukianosz-összesben ahhoz az íráshoz, amelyet minden sci-fi és/vagy fantasy előfutárának tekintenek; azaz a világirodalom első hold- és naputazásához. Többek között ilyenek vannak benne: nő, aki félig szőlőtő; hal, amelyiktől be lehet rúgni; huzamosabb ideig való tartózkodás egy cet belsejében (mondjuk, ebben Jónás próféta megelőzi); óriásszúnyogokon közlekedő katonaság; pókhálón vívott csata; intelligens lámpák; kiszedhető és cserélhető szemek; valamint mézízű takony. Nem tesztelném az ízét, akárhogy dicsérik. Jó lesz leszögezni a legelején azt is, hogy a mályvagyökér hatékony varázsszer kétségbeesett helyzetben. Szerintem most rögtön kerítsetek egyet.

El lehet morfondírozni azon, hogyan definiáljuk a sci-fit és a fantasyt, és ezen az alapon melyikhez áll közelebb a szöveg. Mindenképpen a műfaj definiálása és megnevezése előttről származik, szóval elvileg legfeljebb előfutár lehetne, azért nekem mégis piszkálja a csőrömet. Mivel semmi tudományos igénye nincs, se a korabeli, se a mai értelemben, hajlok rá, hogy nem sci-fi, még csak nem is előzménye annak. Így a sci-fi elsősége még mindig őt illeti meg – igaz, még korántsem vagyok a Lukianosz-összes végén, szóval találhatok még másik sci-fit. Inkább fantasy lehet. Az első fantasy viszont jó eséllyel nem itt, hanem ebben található. Mármint ha olyan alapon különböztetem meg a mítoszt/hiedelemvilágot a fantasytől (vagy annak előzményeitől), hogy az utóbbit a hallgatósága (is) fikciónak tekinti. Az Odüsszeiából az egyik kedvenc részletem ez: 

Ó, Odüszeusz [sic!], te bizony sose látszol olyannak előttünk,
mint a csalók, a ravasz locsogók, akiket seregestül
táplál itt is, amott is az éjszinü életadó föld,
s mind arról hazudoznak, amit soha senkise látott (...)

(Devecseri Gábor fordítása)

És ez azok után hangzik el, hogy Odüsszeusz már minimum két éneket végighazudott a megszólaló füle hallatára. Bocs, de nem tudom komolyan venni. 

Lukianosz pedig azt az írását, amelynek ő maga adta az „Igaz történetek” címet, ilyen szimpatikus módon kezdi: 

Nos hát olyasmikről írok, amiket sem nem láttam, sem nem éltem át, sem másoktól nem hallottam, sőt amik egyáltalán nincsenek, de alapjában véve nem is lehetségesek. Nehogy olvasóim valamiképp egy szót is elhiggyenek az egészből.

Hogy akkor miben illeti meg az elsőség? Hát – ha egyáltalán érdemes ebből versenyt csinálni – holdutazásról, pláne naputazásról tudtommal nem maradt fenn semmi korábbi. Arról nem beszélve, hogy Lukianosznak ehhez humora is van, és mivel a legelején kijelenti, hogy hazudni fog, szó szerint a végsőkig feszítheti a húrt. Csak azt fájlalom, hogy nem tanultam meg egyetemista koromban görögül, így kénytelen vagyok fordítást igénybe venni. Mondjuk, Révay József megbízható vezető ezen az úton. Szerintem nagyon élvezte a munkát, valósággal lubickolhatott ebben a szövegben.

Evilági és túlvilági lények

Nincs ókori fantasy túlvilágjárás nélkül, márpedig a görög mitológiában a túlvilág nem alattunk vagy fölöttünk, hanem vízen túl, szigeteken található. Az Odüsszeiával ellentétben itt látványosan elválik egymástól a boldogság és a kínzások helye.

Az előbbi helyen magától terem a földeken a kenyér, magától telik meg borral a pohár – sőt, még a pohár is kristályfán terem –, a folyómederben balzsam folyik, fahéjjal fűtenek, és madarak terítik be a lakomázókat... nem azzal, amire gondoltok, hanem mezei virággal. Itt nagyon sok időt töltenek a szereplők, és sírva hagyják ott, azzal a reménnyel, hogy hamarosan visszatérhetnek oda. (Ebben az egész vicces históriában ez a legszomorúbb rész: a halálba való vágyakozás gondolata.)

Az utóbbi helyet éppen csak érintik. Ami ebben komolyan meglepett, az az, hogy mennyi közös pontja van a keresztény pokollal. Három áramlat folyja körbe, mint Danténál, csak ez mind forró, sárból, vérből és tűzből valók. Olvasztott kátrány, kén és szurok szaga érződik, tűz fölé akasztva pörkölődnek a bűnösök, köztük sok közéleti személyiség. (Ez nem lepett meg.) Az előző rész szomorúságát ellensúlyozza, hogy ennek a szakasznak a végén vág az elbeszélő egy vidám fintort, és közli, hogy a legszörnyűbb büntetést a hazugok kapják, milyen jó, hogy abból neki semmi nem juthat, bezzeg Hérodotosznak. :)

Mint tudjuk, a halálhoz a földi életben az álom hasonlít a legjobban, ezért a túlvilág közvetlen szomszédságában az álmok szigete található, sajnos közel sem olyan alapossággal kimunkálva, mint Ovidiusnál láttam. Azt Lukianosz valószínűleg nem is olvasta, mert őszerinte erről Homéroszon kívül eddig senki sem írt. (Bár persze miért pont itt mondana igazat.) Igazi jó kis proto-szecessziós környék, éppen illik hozzá ez az 1894-es illusztráció. Óriásira nőtt pipacsok (mákvirágok) és mandragórák határolják; az előbbiből már akkor is tudtak bódítószert főzni, az utóbbinak szintén altató hatást tulajdonítottak. A képpel ellentétben nem baglyok, hanem denevérek röpködnek mindenfelé, a kakast tisztelik istenükként, a városuk falai szivárványszínűek, és négy kapun jönnek ki rajta az álmok: a vas- és cserépkapun rémálmok, az elefántcsont kapun a szép, de hamis álmok, a szarukapun pedig az igaz jósálmok. (Utóbbi kettő jelölt idézet Homérosztól.) És ezeknek van pofájuk a szarukapun át közlekedni!

Egyébként is fel-felbukkannak a görög mitológia alakjai, a megszokottól némileg eltérő szerepekben. Endümiónt, aki háromfejű keselyűi körében látható a fenti képregénykockákon (Philip Rice munkái, itt találtam), a Holdistennő kedveseként ismerhetjük, aki azon az áron kapja meg a halhatatlanságot, hogy soha nem ébredhet fel többé, és szerelme is veszélyesen billeg álom és valóság határán. Itt a Hold királya, aki háborút vív a Nap királyának gyarmatosító törekvései ellen (mindketten a Hajnalcsillagon akarnak kolóniát létrehozni). A Napot ellenben Phaethón uralja, jó eséllyel ugyanaz, aki akkora felfordulást idézett elő az égen, amikor mindenáron hajtani akarta az apja kocsiját. Abban a sztoriban meghal, itt ellenben vígan él, és elég veszélyes, bár a legyőzöttekkel szemben irgalmas ellenfél.

Akkor pedig már ne felejtsük ki a másik irodalmi előzményt, a halhatatlan komédiást, Arisztophanészt sem, és az ő ég és föld között lebegő, mindkét irányból közlekedőktől vámot szedő Felhőkakukkvárát, amelybe szintén bekukucskálnak egy kicsit a szereplők. (Így adták elő Epidauroszban. Ó, ha egyszer láthatnám.) Azt én nem tudom, hogy az alábbiakat mennyire vegyem komolyan (az előszót is hozzávéve), de az, hogy egy ókomédiaírót odatesz Homérosz mellé előzménynek, az valami gyönyörű. 

És nekem eszembe jutott Arisztophanész, a költő, ez a bölcs és igaz ember: mennyire alaptalanul kételkedtek abban, amit írt!

Fantasztikus háborúk

Elég brutális ám ez a fantasy, minden szakaszra jut legalább egy csatajelenet. Még a túlvilágról se marad ki: elszabadulnak a gonosz erők, megtámadják a boldogokat, akik azonban játszva visszaverik őket. Sokkal komolyabbak a holdlakók és naplakók csatái, amelyet a két égitest közé szőtt pókhálón vívnak meg. Igen, azt igazi pókok szövik, csak éppen roppant méretűek. Illően a hadseregekhez, amelyekben csak a holdbeli gyalogosok hatvanmillió főt számlálnak. (Ha jól emlékszem, a Föld teljes lakossága nem tett ki annyit abban a korban, de hát mit akarok én, ez először is igaz történet, másodszor a Hold lakosságáról beszélünk. Na.) 

Kik küzdenek a pókhálón? (Amelyikkel az lehet a legnagyobb baj, hogy rugalmas és mozog, de hát ez itt nem zavar senkit.) Hát először is parittyások, akik mályvaméreggel bekent retkeket hajigálnak. (Tényleg jó lesz már utánanézni a mályva varázserejének, magától értetődő módon használják mindenfélére.) Aztán Gombaszárvitézek, akiknek gomba a pajzsa, spárga a dárdája. Kutyafejű harcosokat nem csekélyebb helyről, mint a Szíriuszról küldenek, magyarokról nincs szó, bocs. Persze nemcsak gyalogságból állnak ezek a hadseregek, hanem, ahogy már írtam, óriási szúnyogokon röpködő íjászokból is. A Felhőkentauroszokról külön megemlítendő, hogy az állatövi csillagkép, a Nyilas vezeti őket személyesen. Ez az egyetlen háború egyébként a történetben, amelyikben az elbeszélő a vesztes oldalon áll, és ez is kiengesztelődéssel végződik, mert a civilizált hadvezér nem bántja a legyőzötteket. Ez itten ilyen utópia akar lenni. 

Később, amikor az utazók hajóját egészében elnyeli egy cethal, és komplett civilizációt találnak a belsejében, őket már nem a Nap irgalmas uralkodójától, hanem a barbár gyíkfarkúaktól, rákkezűektől, tintahalfejűektől és hasonló kaliberű lényektől kell megmenteni. Itt már nem kérdés, hogy ki győz: természetesen az, akinek nem nyitott, hanem zárt a teste; aki nem hibrid. Fényes a győzelem, bár én nem dicsekednék vele, hiszen az ellenfélnek rendes fegyvere sincs, de hát ez nem a lovagiasság kora. A feladat: „exterminate all the brutes”, mint Joseph Conrad Afrikájában. Itt csak az európaiak számára van hely. Amíg meg nem unják, és fel nem gyújtják az egész cethalat. Ez itten, remélem, nem utópia akar lenni. Ha igen, akkor én oda be nem megyek. Elköltözök a Sajtszigetre, van az is, remélem, parenyicából vannak a kavicsok.

Közben végignéznek egy tengeri csatát is Tengerivó és Csillámkentaurosz között. Esküszöm, így hívják! Valami ilyesmi lehet, mint BBBHuey alkotása a Deviantartról. Itt a változatosság kedvéért polipokat katapultálnak át egymáshoz biológiai fegyverként (komplett szigeteket lehet vele elhúzni a helyükről, csak mondom). Később óriási tökökből és dióhéjakból készült hajóhadakkal futnak össze, szerencsére ezek egymást igyekeznek agyoncsapni, nem a mesélőt és kíséretét. Ilyeneket, mint a tintahal- és rákszemekkel lövöldöző delfinlovasokat, már említeni sem érdemes.

Hát mit mondjak, ezek után hatványozottan kedvem támadt újraolvasni Münchhausen bárót az ő ágyúgolyós utazásával. Ugyan vajon mennyit köszönhet Lukianosznak. Gulliver biztos, hogy rengeteget, és Pantagruel utazásait se lehetne ilyen előzmények nélkül elképzelni. Tetszenek nekem ezek a tiszteletteljes összefonódások.

Egyvalamit azonban soha senki nem mert Lukianosz után csinálni. Még Rabelais se, pedig ő aztán nagyon vagány. Felnőtt tartalom következik. 

Nemi szervek és szerepek

Hát szóval itt az van, hogy nők nem igazán fordulnak elő, vagy ha mégis, akkor általában piszok veszélyesek. Mutattam már fentebb a félig nő, félig szőlőtő lényeket fentebb, tipikus szecessziós, femme fatale-os illusztrációval. Aki ugyanis megöleli őket – igen, úgy –, az beléjük nő. És szintén szőlőtő lesz. Nem részletezem tovább. Az igaz, hogy a fene nem hívja őket, ellenben elég egyértelmű jelzést kapnak arra nézve, hogy ha nagyon rángatják a szőlőfürtöket vagy bármi mást, akkor az a nőknek fáj. Ez az a mese, amelyet egész Ovidiusból hiányoltam: ahol az erőszaktevő változik át, és veszíti el az identitását. 

Ők a történet legelején szerepelnek, és annál is értelmetlenebb dolog szőlőt és bort követelni tőlük, mert olyan környéken laknak, ahol a folyóban is bor folyik, és a halevéstől le lehet részegedni. A történet végén egy kizárólag nőkből álló közösségbe kerülnek a szereplők, mind szép és fiatal, prostituáltak módjára kiöltözve, csak a lábuk szamárláb, és aki bedől nekik, azt megeszik. Hatalmuk azonban csak addig tart, míg le nem leplezi őket valaki, akkor egyszerűen vízzé válnak. Ha pedig abba a vízbe kardot döfnek, az vérré válik. Ennek a szimbolikus jelentését mindenki fogalmazza meg magának. 

De nem úgy van az, hogy mindig szimbólumokból élünk. Ezeknek az átváltozásoknak a szimbolikája oly mértékig a sorok között marad, hogy bátran használhatnák szemérmesebb írók is. Ám mit kezdjünk azokkal a tengerlakó férfiakkal, akik szó szerint a nemi szervüket használják hajóárbocnak?! A mai világban már röhögni is röstell az ilyesmin az ember, de azért megteszi, csak előbb megmagyarázza magának, hogy ennek itt most esztétikai értéke van. A túlvilág boldogoknak fenntartott részein Platón Államának megfelelően mindenki mindenkivel lefekszik – azazhogy, pardon, Helenének csak Menealosszal lehet, különben örök kínok közé vetik a csábítót. Fűcsomó legyek, ha értem. Akadnak olykor nők által uralt szép szigetek is útközben, de a kizárólag nőknek fenntartott világ a fentiek szerint undorító, ijesztő és erőszakos (mert az horror, ugye, ha magukban vannak), a kizárólag férfiaknak fenntartott világ ellenben sokkal barátságosabb (na jó, az elbeszélő azért ott sem szeretne letelepedni). Ott a férfiak egymással házasodnak (!), huszonöt év alatt kötelezően passzívan, fölötte aktívan (nem, nem ugyanazzal, közben elválnak), teherbe is esnek, majd a combjukból vágják ki a gyereket, mint Zeuszból Dionüszoszt... és itt abbahagyom a kommentálást. :) Egyébként ez az illusztráció nem került be végül az 1894-es kiadásba. Nem is értem. Meg nem is lennék a figurák helyében. Viszont az elgondolkodtató, hogy az ő világuk tulajdonképpen androgün. A Holdon található ugyanis, amely a görög mitológiában hangsúlyozottan „nőies” égitest. Hm, mik vannak.

Az nagyon kicsapta a biztosítékot nálam, hogy a gyerekekkel való nemi életet is magától értetődőnek tekintik a szereplők. Ez a szöveg még csak hagyján, de a többi, nem parodisztikus lukianoszi szövegben is legfeljebb akkor vannak rossz következményei az ilyen esetnek, ha a gyerekek szülei rájönnek, és hívják a hatóságokat. Olyan, hogy lelkiismeret, soha nem lép közbe. Na, az a világ ne jöjjön vissza többet. 

Egymásba átalakuló formák

A nyitott testek története ez, a groteszk receptje szerint, ahogy Bahtyin mester megmondta. Minden átváltozik, emberek, állatok, növények és tárgyak mindig más szerepben jelenik meg, mint ahogy megszoktuk. Hiszen már az is szokatlan, hogy egy mesélő ne az igazság igényével lépjen föl, hanem éppen az ellenkező szándékot vallja magáénak. És az sem véletlen, hogy az „Igaz történetek” pont Dionüszosz világában kezdődik, ahol bort isznak a folyóból. Az egész mesét a hazugság és a részegség alapozza meg. 

Legfeljebb a holdbeli emberek testére lehetne azt mondani, hogy zárt, mivel nincs szükségük szagokon kívül más táplálékra, tehát nincsenek altesti nyílásaik sem, kivéve a térdhajlatukban, és nincsenek emésztőszerveik. De éppen ők nem is állhatnának a zártságtól távolabb, hiszen a hasfaluk nyitható-csukható, oda bújnak be melegedni a kisgyerekek. (Kotorjuk csak elő azt a Münchhausent.) Egyébként ők azok, akik mézet fújnak ki az orrukból, és tejet izzadnak, amiből sajt készül. Jó étvágyat. Ja, és nekik lehet fájdalommentesen kiszedni a szemüket. Simán tudnak a más szemével is nézni. Azért az nem lehet rossz, fejleszti az empátiát. 

Még sincs igaza az elbeszélőnek abban, hogy olyan dolgokról fog beszámolni, amelyek nem léteznek. Hiszen tulajdonképpen egyetlen olyan dolgot sem talál ki, amelynek nincs előzménye a számunkra ismert világban. Csak éppen semmi nincs az általunk ismert helyén. A borsó héja olyan kemény, hogy páncél készül belőle. Fegyvernek használható a kagyló, a polip, a spárga. A rovarok óriásira nőnek, erdők-mezők a cethal gyomrába kerülnek, embertest és állat/növénytest összeolvad. Testek, dolgok, társadalmi szerepek határai megnyílnak, és innentől kezdve egészen új, az adott társadalomban elképzelhetetlen kombinációk is előfordulhatnak. Megnézhetjük, hogyan mutatna a világunk átrendezett körülményekkel. 

Jobban vagy rosszabbul, mint ahogy megszoktuk, döntse el mindenki magának. A karneváli művészet biztonsági szelepet is ad az átalakító szándékkal fellépő erőknek, de felforgató ereje is van. Mikor melyik kerül felülre.

(Ahogy haladok a Lukianosz-összessel, több ilyen bejegyzést is fogok készíteni, lehet számítani rájuk. Ez a gyűjtőoldal, de a „Lukianosz” címkét is lehet nézni.)

A képek forrásai: Wikimedia Commons, Daviddarling.info, Gutenberg.org, Deviantart.com, The National Herald, Pixelpopnetwork.com, Public Domain Review. A fordítást, amelyet olvastam, Révay József készítette.