Rendhagyó poszt következik.

Az egyik barátnőm alkotói válságba került, mikor új szereplőt kellett behoznia a készülő regényébe. (Én aztán tudom, milyen az. Egyébként az engedélyével, sőt, kifejezett bátorítására osztom meg az alábbiakat.)

Éppen portálfantasyt ír, és a küldetésben járó két főszereplő (egy fiú, egy lány) mellé kellett neki egy szintén fiú „sidekick”, aki egy időre csatlakozik hozzájuk, és segíti őket. A sidekick a fiúval jóban van, valami régi harcostárs-szerűség, viszont nem lehet gyerekkori barát, mert a „másik” világból érkezett évekkel korábban, csak ezt egyik főszereplő sem tudja. Ez a koncepció része, ezen variálni nem lehet. A gond ott kezdődik, hogy mi legyen a háttértörténete a két fiúnak: hogy ismerkedtek meg, mi a kapcsolatuk jellege/alapja, hogy lehetnek ekkora barátok, miközben ott húzódik közöttük ez a titok? Így kezdődnek az alkotói blokkok... 

Úgy tudom, a kritika a trilógia befejező részét tekinti a három kötet közül a legjobbnak. A kritikával semennyire nem értek egyet. Méltó lezárása a trilógiának, és szintén nagyon inspiráló darab, de annyira túl van írva, hogy még csak utol sem éri az első vagy a második részt, nemhogy lehagyná. 

Mereskovszkij nem tette meg azt a szívességet az utókornak, hogy legalább megpróbáljon címet adni a trilógiájának. A Megváltás-trilógia, amivel az utókor próbálkozott, nem rossz cím, vagy legalábbis nem félrevezető. Igaz, hogy pont a magyar olvasónak nem biztos, hogy szüksége van erre, mivel általam a mai napig nem értett módon a trilógia első és harmadik kötetét fordították magyarra, a másodikat soha. Úgyhogy a magyar olvasónak, hacsak be nem szerzi a második részt angolul, németül vagy oroszul, esélye nincs látni az összefüggéseket. Mondjuk, az igaz, hogy a harmadik rész akár önmagában is értelmezhető. 

Világra szóló alapötlet, hol zseniális, hol kritikán aluli megvalósítással. 

Kevés dolgot találok annyira inspirálónak, mint a komikus klasszikusokat. Egyszerre van jelen bennük a hagyomány és annak a kritikája, egyszerre a tiszteletre méltóság és a felforgatás. Arsène Lupin figurája még a legrosszabb pillanataiban is ezt az összetettséget adja; ajándék a francia kultúrának, amit bolondok lennének nem használni. A 2021-ben indult Lupin című Netflix-sorozatban (vagy legalábbis annak legjobb epizódjaiban) rendkívül ügyesen keltették életre Maurice Leblanc mestertolvaját, és kapcsolták össze a XXI. századi Párizzsal. Együtt van itt minden: színészi játék, háttér, izgalom és a ráismerés öröme. Csak sajnos nem minden epizódban sikerült a forgatókönyvíróknak megütni a saját mércéjüket. 

Ursula K. Le Guin sorozatai is azok közé fognak tartozni számomra, amelyeket akármikor elő lehet venni, bármelyik kötetet el- vagy újraolvasni, mert elég izgalmasak ahhoz, hogy akár tömegközlekedésre, akár pihenésképpen elővehessem, és elég elgondolkodtatóak ahhoz, hogy ne csak ki, hanem be is kapcsoljanak. Mint ifjúsági regényekkel, valóban jobb lett volna kamaszként megismerkednem velük. Sajnos akkor nem találtam rájuk, bár így sem panaszkodhatom a felhozatalra. 

Akartam szeretni ezt a könyvet, de sajnos nem igazán sikerült. Nehéz is írnom róla, mert egyáltalán nem tartozom a célcsoportjába. Olvasok sci-fit, űroperát is, csakhogy nem pusztán a cselekmény kedvéért, ez a regény pedig erősen cselekményközpontú. A fordulatok láthatóan jól ki vannak találva, van benne nyomozás, üldözés, világmegmentés a legjobb fajtából: amikor az ember csak úgy tudja megoldani a magánéleti baját, ha közben a közösségen is segít. Kalandtörténetként sokáig működik is a szöveg, humora is van, legfeljebb nem nekem való. Azért elég sokáig lekötött; sajátos módon az eleje és a vége nem, de a közepe igen.* 

Folytatni fogom a sorozatot, mert az első kötet mutatja, milyen jó író volt Leblanc, és ennek a kötetnek (Arsène Lupin contre Herlock Sholmès) a novellái is ötletesek, de semmi több. Az egész meg nem közelíti az első kötet színvonalát. Nyelvgyakorláson kívül kb. semmire nem jó, ráadásul arra is csak felerészt, mert hangoskönyvként sem érvényesül. 

Fontos könyv, Rejtő Jenővel foglalkozóknak alap. Végigolvasni nem könnyű, hiszen jó része szakszöveg, kihagyni mégsem érdemes. Még akkor sem, ha valaki csak az őt érdeklő részeket olvassa végig alaposan, vagyis tanulmánykötetként kezeli. Mert lehet úgy is kezelni, bár nem éppen az. Szerkesztője, Thuróczy Gergely emlékkönyvnek hívja; valószínűleg ez a leghasználhatóbb kifejezés. Műfajhibrid – annak minden előnyével és nehézkességével. De mi lehetne más? Hiszen olyan témát állít a középpontba, amellyel még ma is méltatlanul keveset foglalkoznak (pedig nagyságrenddel többet, mint amikor szakdolgoztam belőle), így pedig többféle hiányt is pótolnia kell. 

Nagyon hasznos szövegegyüttes, nem csak misztika/ezotéria iránt érdeklődőknek. Hamvas listája miatt olvastam, mi másért, de valószínűleg előbb-utóbb magamtól is megtaláltam volna. Akár azért, hogy jobban el tudjak mélyedni misztikus irodalmi tanulmányaimban, akár írói továbbképzésként.* 

A magyar fordítás címe: Örökösök. BBC-sorozat is készült belőle, Pusztaház örökösei címmel. 

Új értelmet kapott számomra a „szappanopera” szó. Persze eddig is ismertem az eredeti értelmét, de nem éltem át belülről azt a helyzetet, amelyben pont a szappanról nevezték el ezeket az éktelen hosszú, kanyargós cselekményű, gyakorlatilag bárhol abbahagyható, majd újra folytatható műveket.* Azt is tudtam, hogy a műfaj sokkal régebbi a rádiónál-televíziónál, a XIX. század írói például szenvedéllyel művelték, folytatásos regények formájában, amiknek minden fejezetét függővéggel lehetett zárni, az egészet pedig addig nyújtani, amíg nem szégyellték (meg amíg újabb regényötletük nem támadt, amivel még többet lehetett keresni). De olyan még nem fordult elő, hogy egy Dickens-regényt direkt azért kezdjek el, hogy főzés vagy vasalás közben kirakjam a lakás közepére a számítógépet, bekapcsoljam a hangoskönyvet, azt' hadd szóljon. És persze, hogy működik, hiszen erre (is) készült.** 

A regénynek körülbelül az ötödik oldalán járva már tudtam, hogy bármennyire is szubjektív benyomásokat fogalmaztam meg az első kötetről írt bejegyzésemben, az elvárásaim egyáltalán nem voltak túlzóak. Ott azt írtam, hogy aki Rejtőt veszi mintának, azt én tisztelem, de azzal szigorú is vagyok, mert magának teszi magasra a mércét. Ezt az első kötet nem ugrotta meg. A második igen. 

Itt nem egyszerűen komikus stílusban mesélnek el egy egyébként nagyrészt komolyan vett (kisebb részt parodisztikus) küldetéstörténetet. Itt, a második kötetben, a komikusság jelen van a helyszínekben, a cselekményfordulatokban, és egynél több szereplőben. Sokkal változatosabb, izgalmasabb.