Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Sárosi Ervin: Zarándokúton Nyugat-Tibetben

2020. február 21. - Timár_Krisztina

sarosi.jpg

2015. augusztus 4. 

5/5

Hát ez volt az abszolút zsákbamacska. :)
Először is egyáltalán nem ismertem se a szerzőt, se a könyvet,* másodszor nem voltam netközelben, amikor diszkréten megszöktettem, tehát még csak a Molyon se ellenőrizhettem, hogy ki mennyire csillagozta, egyáltalán fenn van-e már.
Hát a fészkes fene gondolta, hogy egy XX. század végi útleírás még ilyen érdekes tud lenni. Amikor már van villany és helikopter, hová lesz akkor az öszvérkaravánok, jeges folyókban lefagyó lábak és poloskás fogadók romantikája?!**
Tibetbe. :)
Ezt az utat végigcsinálni még 1984-ben se volt akármilyen teljesítmény. (Hát még mekkora lehetett Csoma idejében…)

A könyvet Sárosi Ervin már itthon írta és jelentette meg, felhasználva saját és társai feljegyzéseit (bár mindvégig a saját nézőpontja marad középpontban), valamint tetemes szakirodalmat is, bár az utóbbinak nagy részét biztos, hogy már az utazás előtt elolvasta. Az utazás leírását meg-megszakítják történelmi visszatekintések, néprajzi fejezetek, vallástudományi fejtegetések, még a tibetiek időszámításáról is ír. Mindvégig tisztelettel, megbecsüléssel beszél a tibetiekről, még akkor is, amikor nagyon idegen tőle, amit tapasztal. Vele együtt én is szívemből kívánom, hogy még soká őrizzék meg a tibetiek ezt a hideggel-piszokkal együtt is rokonszenves, sokszínű civilizációt, a kínaiak pedig legyenek szívesek ezt hagyni.***

Elég sok mindent összeolvastam már erről a kultúráról, Stein Aurél könyvét is nagyon szerettem, mégis folyamatosan meg tudtak lepni a könyv információi. (A vajas teát tudtam, van is ismerősöm, aki már ivott igazit, ott a Himalájában. De ilyeneket, hogy miért építik kétszintesre a házakat, mit termelnek, hogyan öntözik a teraszokat, mit használnak cukor helyett stb. – ezekről dunsztom nem volt, pedig tényleg rendkívüli találékonyságról és ügyességről tesznek tanúbizonyságot.) Az pedig külön közel hozta hozzám ezt a kis vándorló társaságot, hogy az is benne van a könyvben, mennyire elegük van a vége felé már a hidegből, a normális szállás hiányából, a szűkös élelmiszerkészletből meg úgy általában a gyaloglásból. De végigcsinálják, és a végén persze szomorú a búcsú.

Külön meg kell említeni, hogy Sárosi Ervinnek a stílusa sem akármilyen. Egyhangúsággal még ezt a fantasztikus alapanyagot is agyon lehetett volna ütni, de ő kellő változatossággal, jó adag humorral írta meg a zarándokút történetét. Bár a kedvenc poénomat nem ő írta, hanem „az élet”. :) Amikor az öreg szerzetes felemlegeti neki, hogy láttak itt már európait, mert járt itt x évtizeddel ezelőtt (az ő apja még látta) „one englishman”. Na, az vót a Baktay Ervin. :D

* Pedig az, hogy én tettem fel a legfelső polcra, az olyan biztos, mint a halál, mert ott volt mellette a magánkönyvtár másik OV-könyve is. És ahol én rakok rendet a könyvek között (szüleim, nagyszüleim, nagybátyám, saját polcom), ott húsz év múlva is szoktam tudni, miket lehet találni. Ez pedig kb. olyan régen történt.
** Na jó, öszvér és poloska nincs is benne. Ló van meg sár. Meg törek. És nem is fagy le a lába senkinek. Csak majdnem.
*** Bár ahogy a fényképek napcserzette-szélfútta ábrázatait elnéztem, ezek még egy ufómegszállást is kibekkelnének…

Anna Brigadere: Spreedeets

spreedeets.jpg

2019. június 16. 

5/4

VÉGRE! Négy év után sikerült levadászni! :D

Klasszikus lett mesejáték, szerzőjének egyik fő műve,* a lett gyerekirodalom büszkesége, újra meg újra elővett sikerdarab. Szívem meghasad, hogy miért nincs magyar fordítása, miért nem játszották nálunk is annak idején, amikor Lettország a „baráti” Szovjetunió része volt.** Miért kellett nekem egy egész nemzetközi hálózatot megmozgatni, hogy hozzájussak?!***

A cselekmény mesejátékhoz illően egyszerű: Spreedeets (Sprīdītis, lett népmesei alak, kb. a mi Hüvelyk Matyinknak felel meg) torkig van a családjával (mostohaanya, mostohatestvérek), és úgy dönt, hogy megmutatja nekik, mire képes, ezért elindul kincset keresni, aztán egyik állomás a másikat követi, még a királyi udvarba is eljut, míg rá nem jön, hogy hol és kivel is lehet voltaképpen boldog. Közben sok mindent megtanul ő is, az otthon maradtak is.

Amitől sajátosan „lett” a darab, az elsősorban a lett hiedelemvilág (mitológia?) alakjainak beépítése a cselekménybe. Számomra persze csak a Szélanya, az óriás és az Erdőanya kapcsolódik nyilvánvalóan ehhez a körhöz, de minden további nélkül lehet, hogy ha jobban ismerném a lettek babonáit és meséit, több szereplőt is felismernék. Láthatóan keresztényiesítették is ezt a hiedelemvilágot, ez főleg a darab vége felé egyértelmű SPOILER (a boszorkány azért nem tudja legyőzni az alvó kisfiút, mert a kisfiú, aki éppen két perccel korábban jött rá, mi is az ő életének értelme, éppen kereszt alakban fekszik a földön****), SPOILER VÉGE de azért a pogány Lettország hagyományai is mindvégig jelen vannak.

Amitől meg klasszikus gyerekdarabbá vált, az az, amit hozzátesz a hagyományhoz, ahogyan feldolgozza azt. Van neki humora: aranyos, gyereknek való fajta, sok színpadi kergetőzéssel, „többet ésszel, mint erővel”-győzelmekkel, cirkuszból átvett mozdulatokkal, gyerekek közötti civakodásokkal. SPOILER Az első felvonás legvége annyira kedves, még a felnőttet is megmosolyogtatja, sőt főleg a felnőttet, aki addigra már rájött, hogy Spreedeets és Leeneet egyáltalán nem utálják egymást, sőt. SPOILER VÉGE Az olvasói/nézői elvárások teljesítése és az elvárásokkal való szembemenés között ügyesen tartja az egyensúlyt, éppen csak annyira szegi meg a szabályokat, hogy az humor vagy izgalom forrása legyen, de ne zavarjon nagyon. SPOILER Meg Lettország történelme is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a darab úgy végződik, ahogyan. A királylány a nemesi-városi kultúra képviselője is lehet, azaz kimondatlanul is inkább német, mint lett, ezért is nem illik Spreedeetshez. (Hiába imponáló az öntudata. A gőgje persze nem.) A lett anyanyelvű közösség évszázadokon keresztül jellemzően az erdőkhöz, apró falvakhoz, magányos tanyákhoz kötődött. SPOILER VÉGE

Azért maradt benne egy csúnyán agresszív jelenet. Értem én, hogy az is a főszereplő nevelődéséhez tartozik, hogy kiállja a fájdalmat, de ha mai rendező volnék, ezt erősen átalakítanám. Minden egyéb tekintetben szerintem ugyanolyan hatásosan működik a mai színpadon, mint a száz évvel ezelőttin. Tökéletesen megértem, hogy kultuszt csináltak köré a lettek, például szeretik a szereplőket köztéri szoborként megjeleníteni.

A levonás kizárólag a kiadványnak jár, Brigaderének semmi köze hozzá. Igen, ilyen hálátlan disznó vagyok, hogy még ezt az egyetlen lehetőséget is, amely megadatott nekem, hogy ismerhessem a darab szövegét, leszólom.

Mert:
1. Pocsék a fordítás. Nem a profi műfordító, hanem a műfordító-tanonc szintjén van. Arról nem szólok, hogy a „who's” és a „whose” összekeverése mennyire alap. De hogy tele van az angolhoz egyáltalán nem illő, érzésem szerint tükörfordított kifejezésekkel, az már mindenképp az igénytelenség jele. Paradox módon pont így sikerül a stílust egy kicsit visszaadni – mivel harcolnom kellett a szöveggel, néha valahogy megéreztem, mennyire erősen kötődik ez a darab a nyelvhez, amelyen megírták. Főleg a verses részekre való tekintettel azt hiszem, jobb ötlet lett volna kétnyelvű kiadásban megjelentetni a darabot. Különösen zavart a nevek átírása angol kiejtés szerint.
2. A jegyzetanyag mennyisége: nulla. Pedig kéne. Nagyon. Hogy egyértelmű legyen, melyik mesefigura/mitológiai alak, melyik hiedelem vagy gyermekjáték milyen eredetű, mennyire elterjedt, milyen környezetbe illik. Az egy dolog, hogy nem a magyar olvasó volt a célközönség, hanem a lett emigránsok lettül már nem beszélő gyerekei, de hát nekik talán nincs (még nagyobb) szükségük ezekre az információkra, már csak a nemzeti identitásra való tekintettel is?!

Selma Lagerlöftől földrajzkönyvet rendeltek, és klasszikus gyerekkönyvet írt helyette. Anna Brigaderétől drámafordítást rendeltek, de nem talált megfelelőt, ezért gondolt egyet, és megírta az első lett gyerekdarabot. Háromszoros hurrá mind a kettőnek. :) Szeressük az északi mesemondó néniket. :)

Ja, utóirat: Amilyen pocsék a fordítás, olyan szépre sikerültek az illusztrációk. Lettországi tájak a háttérben, fényképből átalakítva, szürkítve, élesített körvonalakkal, az előtérben pedig gyerekrajzszerűen erős körvonalakkal megrajzolt, néhány élénk színnel kitöltött mesefigurák. Ötletes.

* Ez a másik, szintén nagy fegyvertény volt beszerezni, de azért nem hozzáférhetetlen. A Spreedeets sajnos kizárólag antikváriumban kapható, ha az embernek mázlija van.
** Készült belőle tündéri mesefilm is, élőszereplős, lett-csehszlovák koprodukció: https://moly.hu/karcok/613860. Méhéhért nem vetítették nálunk is…? :( Egyébként elég sok mindent módosítottak a filmben a drámaszöveghez képest, és nemcsak azért, mert a film más lehetőségeket tartogat, mint a színpad.
*** Egy netes antikváriumban sikerült rábukkanni, amely a Kanadában (!) élő lett emigránsok és utódaik számára árusít lett és angol nyelvű lett irodalmat. Ha NannyOgg molytárs nincs, nem jutok hozzá. Meg ha a húgom nem segít, hogy át is lehessen venni. Köszönöm szépen.
**** Ez a rész a filmbe nem került bele. Jéééé, nem is értem.

Hogyan alapozzunk klasszikus regényre nemzeti parkot?

statue.jpg

2016. január 17. 

Annele szobra a Tērvetei Nemzeti Parkban, Dél-Lettországban.

(Az Annele-trilógia írója, a lettek nagy klasszikusa, Anna Brigadere Tērvetében született és halt meg.)

Kitűnő ötlet volt, hogy egész nemzeti parkot alapoztak erre a klasszikusukra a lettek. :) A jelek szerint népszerű kirándulóhely is lett belőle. Ügyeltek arra is, hogy külföldiek is tudomást szerezhessenek róla. Ezek angol nyelvű linkek:
http://www.wood-craft.eu/en-281-tervete_nature_park.html
http://www.mammadaba.lv/en/tervete-nature-park (jobboldalt szintén Annele látható, és kapcsoljátok be a hangot, ha le lenne némítva, mert madárcsicsergés szól, amíg meg van nyitva a honlap :))

Elsősorban a Brigadere-mesék alakjaival népesítették be a parkot, hiszen főleg kisgyerekes családok, iskolások látogatására számítanak: ott van Sprīdītis az összes barátjával és üzletfelével; de azért Annele is helyet kapott, még hársfát is neveztek el róla.
Na, így kell őtet ábrázolni, nem úgy, ahogy az angol nyelvű kiadás borítóján kinéz…
Jó volna eljutni egyszer oda…

Dmitri Merejkowski: Atlantis / Europe

west.jpg

2016. június 29. 

5/4,5

Sok-sok mítosz, rettenet mennyiségű művelődéstörténet, Dosztojevszkij-idézetek kocsiderékszám, és persze a világbéke.
Nem is csoda, 1930-ban írta Mereskovszkij ezt az esszékötetet. Mert a műfajára jobb szó nincs. Aki olvasta a Kelet titkait,* az tudja, miről beszélek: cselekmény nincs, elmélkedés van, minden fejezet apróbb-nagyobb, számozott gondolatfutamokból áll, aztán valahogy csak eljutunk A pontból B pontba. Eleinte kicsit fárasztó követni, de nem nehéz megszokni, viszont 450 oldal, az azért már sok belőle.

De ne nyávogjak. Mereskovszkij akkor is érdekesen ír, ha éppen véletlenségből semmi tétje nincs a szövegének. „Pont, pont, vesszőcske, készen van a fejecske”-szerű könnyedséggel dobja össze az aktuális kisesszét óegyiptomi novellisztikából, prekolumbián kori perui építészetből, platóni dialógusokból, bibliai és sumér vízözöntörténetekből meg egy-két Karamazovból, hogy a végére az olvasónak már halvány fogalma sincs, hogy jutottunk el az azték piramisoktól Euripidészhez, és a biztonság kedvéért még egyszer végig kell olvasnia az egészet. Főleg, ha ez éjjel 11-kor történt.
Ezért haladtam ennyire lassan ezzel a könyvvel, nem másért. Mert különben borzasztó érdekes az egész, egy csomó olyan mítoszt felhoz, amit nem is ismertem, vagy ismertem, de eszembe se jutott volna ebből a szögből nézni, ilyen összefüggésben, amilyenben ő vizsgálja. Nagyjából tudtam követni, de azért végig kéne már olvasni Kerényi Mitológiáját tisztességesen, nemcsak úgy bele-belekapva, fontos dolgokat beszélnek ezek a háború előtti tudósok.
Meg fontos őket kritikával is kezelni. Lassan ez a készségem is kifejlődik már…

Mondom: Mereskovszkij akkor is érdekesen ír, ha éppen véletlenségből semmi tétje nincs a szövegének. Na de nem is lenne Mereskovszkij, ha tétje nem lenne! Ez három szót nem tudott csak úgy l'art pour l'art leírni. Nem mese ez, gyermek. Nem, hanem prófécia. És a hatása alá lehet kerülni még akkor is, ha vitatkozik vele az ember.
Egy pillanatig se azért mesél Mereskovszkij Atlantisz pusztulásáról, mert őt olyan nagyon izgatják az elmúlt korok. Őt leginkább a saját kora izgatja. Nem régészeti műkedvelésből mesél Atlantisz pusztulásáról, és igazolja az ősi kontinens létét történelmileg, teológiailag, földrajzilag, fizikailag, apokaliptikailag meg anyámtyúkjailag, hanem azért, mert 1930-at írunk, túl vagyunk egy világháborún, és erőst gyün a másik, mánpedig akkor az egész emberiség fejére esik a következő apokalipszis, és bizony mondom nektek, ahogy az első emberiség elpusztult, úgy el fog a második is. És ettől azért úgy egyben van kicsit az ember gyomra olvasás közben, még akkor is, ha így hatvan évvel a II. világháború után azért már lehet gyanakodni, hogy túléltük. Nem olyan biztos az.
Mereskovszkij nem holt anyagként használja sem a mitológiákat, sem a szent könyveket. Nem állítja őket piedesztálra, nem tekinti őket megváltoztathatatlannak, egy darabból öntöttnek. Nála minden élő, változó, új összefüggésekbe illeszkedő. Még attól se fél, hogy ellentmondjon saját magának.** Itt semmi sem monologikus, itt minden dialogikus: összeereszti a különböző kultúrákat, aztán lássuk, mi jön ki belőle. Hát ölég vadak jönnek ki belőle, boldogabb időkben megégették volna a prófétát a könyvével együtt, de nem mondom, hogy nem tetszett, azt távolról sem mondhatom.
A legjobb amolyan „hiszem is, nem is”-hozzáállással olvasni ezt a könyvet: elég nyitottan arra, amit Mereskovszkij kitalál összemozaikol a kultúrákból, de óvatosan is, mert nem mind ógörög, ami törött amfora. Mert azt is meg kell említeni, hogy sokat tanult ám Mereskovszkij Bachofentől, jót is, rosszat is. Pl. azt, hogy ha a források ellentmondanak az okfejtésének, ám vesszenek a források.***

De ez a sok hiba mind éppen csak egy fél csillag levonást ér. Nagyon érdekes, nagyon informatív, nagyon tiszteletre méltó vállalkozás ez a kötet, nem is adom senkinek, a tartalmát (kellő kritikával) még sokszor fogom felhasználni. Azt pedig el kell ismerni, hogy akármilyen vadakat állítson Mereskovszkij, kártékonynak a legkevésbé se kártékony, elvégre mi jön ki minden okoskodása végén? A világbéke.
Kár, hogy nem hallgattak rá. :/

* Igen, a Kelet titkai ennek az előző része. Igen, ők trilógiát alkotnak, Az ismeretlen Jézussal együtt, amelyet szintén el fogok olvasni, majd a jövő nyáron, addig pihentetem. Magamat. Amúgy meg tudja valaki magyarázni, hogy van az, hogy a trilógia első és utolsó kötetét lefordították magyarra, a másodikat meg Amerikából kellett beszereznem (hála és köszönet érte a kolléganőmnek, aki ezt is elhozta az Annele-trilógia mellett!!!), holott a háború előtt, amikor ez megjelent, egész Európában Mereskovszkij folyt a csapból is?! Nálunk is sokat és sokan olvasták. Ha a harmadik kötet átment a cenzúrán, ez ugyan miért nem?!
** Amennyiben bárki olyasmivel találkozik olvasás közben, ami sérti, ha nem is az érzékenységét, hát a hitelességérzetét (pl. gonosz indiánok, akiket a jó keresztény spanyolok kénytelenek voltak legyilkolni), nyugodjon meg, olvasson tovább, a következő fejezetben az ellenkező látószöget is meg fogja találni. Ez az egyik oka annak, hogy olyan könnyű a Mereskovszkij hatása alá kerülni. Még az ellenérvet is elmondja saját maga.
*** Simán bebizonyítja az ősvallás anyaistennőjének meglétét és jelentőségét abból, ahogyan az ókori kultúrák rendre nőneműnek tekintik a földet. Nem is lenne vele semmi bajom, de legalább megemlíthetné, hogy speciel Egyiptomban az ég volt nőnemű, a föld pedig hímnemű. Csak annyit mondana róla, hogy „így volt, de ez most nem érdekes”. Ennyit se mond, elegánsan elhallgatja. Vagy összekapcsolja a homoszexualitást Platón androgün lényeivel, és állandóan úgy hivatkozik egyikről a másikra, mintha nem tudná, hogy pont az androgün lényekkel magyarázta Platón a HETEROszexualitás megjelenését. No meg ajánlom figyelmetekbe ezt. Aki ekkora célt tűz ki maga elé, minek hagy támadási felületeket?

Mereskovszkij és a karácsonyi fegyverszünet

2016. június 18. 

Segélykérés a Molyon

    Mereskovszkijt olvasok. 1930-ban íródott könyvében újabb világháborút jósolt – valamit tehát tudott. Óriási a műveltsége, és nagyon a hatása alá lehet kerülni. De időnként olyan vadakat ír le, hogy a fülem kettéáll, és nagyon szeret csúsztatni, hogy csúnyábbat ne mondjak.
    Egy helyütt beszél a békéről, amely a görög városállamok között volt érvényben minden évben augusztustól októberig. Biztos én emlékszem rosszul történelmi tanulmányaimra, de nekem csak az olimpiák idejére kötött béke rémlik. Volt ilyen is?
    És aztán még valamit ír: hogy az első világháború idején a harcoló felek másfél napra békét kötöttek. Ilyet meg holtbiztos nem olvastam még sehol. Nyomát sem lelem most az általam hozzáférhető forrásokban. Viszont az is igaz, hogy 1930-ban leírni ilyesmit elég feltűnő lett volna, ha nem igaz, hiszen még elevenen élt a háború emléke.
    Történész molyok, mit szóltok?

– — – —
    Az egyikre jött válasz, ne_zavarj molytárstól: 1914 karácsonyán másfél napra valóban fegyverszünetet kötöttek a nyugati és a keleti fronton is, bár sajnos nem mindenki tartotta be. A további években is történtek hasonló kezdeményezések, de nem lett foganatjuk, leginkább azért, mert rájöttek, hogy ha sokat szüntetik a tüzet, a katonák maradék kedve is elmegy a háborútól. :/ A másikról nem tud senki. 
    Most, hogy ez feljött, eszembe is jutott, hogy láttam én egy ezzel kapcsolatos gyönyörűséges reklámfilmet tavalyelőtt (ha minden reklám ilyen lenne, semmi bajom nem lenne velük): https://www.youtube.com/watch?v=6KHoVBK2EVE
    (NB.: A Sainsburynek a citromkrémje is jó.)

Eckhart mester: A Teremtés könyvének magyarázata

eckhart.jpg

2015. augusztus 2. 

Ismét egy csillagozás nélküli értékelés.
Aki most szeretne elkezdeni Eckhart mestert olvasni, ne ezzel kezdje. Nekem se ezzel kellett volna, határozottan nem. Pedig tény, hogy érdemes olvasni. Nagyon nehéz, de érdemes.

Én úgy tanultam, hogy a bibliai szövegértelmezésnek négy fajtája (szintje?) van: megtalálni a szó szerinti (testi) értelmet, aztán van a morális, az allegorikus és az eszkatologikus értelem.*
Ami azt jelenti, hogy a szöveget lehet olvasni
1. „önmagában” (ezt azért itt erősen kétségbe vonnám, de erről később), saját összefüggései szerint – ez a szó szerinti értelem –, aztán lehet belőle
2. az „itt és most”-ban való cselekvésre nézve erkölcsi következtetéseket levonni (mit mond nekem ez a konkrét igevers, hogyan kell ebben a konkrét helyzetben cselekednem) – ez a morális értelem –,
3. elvont filozófiát alkotni belőle – ez az allegorikus értelem –, és
4. a Végső Időről való elmélkedéseket alkotni belőle – ez az eszkatologikus értelem. Illetve az utolsó helyett szoktak még misztikus értelmezésről is beszélni, Eckhart mesternél inkább erről van szó.

Ő pontosan ezt csinálja. Elsősorban a szó szerinti értelemre koncentrál, szerintem a műnek legalább a fele erről szól, nagyon mélyen belemegy, még nyelvészetileg is abba, hogy miért az egyik szó áll előrébb a Bibliában, miért nem a másik. Ilyenkor az embernek megfordulhat a fejében a „minek”, de csak addig, míg a legváratlanabb ponton nem „robban” a szöveg, és von le olyan kacifántos következtetéseket, hogy az ember füle kettéáll. A „mit csinált Isten a teremtés előtt”-típusú kérdésekre időnként lélegzetelállítóan modern (sőt veszélyes) válaszokat ad így a XIV. században. Nem utolsósorban pedig felhívja a tisztelt XXI. századi olvasó figyelmét arra, hogy a strukturalista szövegértelmezést** nem száz éve találták fel. Kicsinykét régebben.
Irdatlan műveltséganyagot használ fel mindehhez: az Ó- és Újszövetségből egyaránt akkor és onnan idéz, amikor és ahonnan ő akar, de bármikor eszébe tud jutni egy odaillő idézet Szent Ágostontól, Maimonidésztől (szégyen, nem szégyen, róla sose hallottam) vagy egyéb egyházatyáktól. De ha kell, belevonja a válaszokba a kor természettudományos műveltségét is (amely szintén meglepően fejlett lehet annak, aki nem készült fel rá, hogy miket tudott a középkor a csillagászatról).
Igaza van az utószónak abban, hogy ugyanolyan összegzője a középkor műveltségének, mint Dante. Viszont pont ezért időnként nagyon durván elrugaszkodik a bizonyos szó szerinti értelemtől, és nem mindig akkor, amikor bevallottan kéne… na de pont olyankor a „legeckhartmesterebb”. :) Ezektől lett klasszikus, gondolom. De nem mindig figyelmeztet rá, hogy ez már az elvont-allegorikus értelem. A morális értelmezésre viszont mindig felhívja a figyelmet; azokat a részeket sokkal könnyebb is olvasni.

Nem szabad belőle egyszerre sokat olvasni, szépen beosztva jó sokáig elég. (Pedig milyen rövid! És abból a százharmincnégy oldalból is majdnem húsz jegyzet meg utószó! Plusz még illusztrált is!) Nem érdemes átfutni a bekezdéseket, viszont igenis érdemes többször, lassan elolvasni őket.
A cím egyébként erős túlzás: nem az egész Teremtés könyvét magyarázza a könyv; az első igeverseket szinte szavanként, aztán ahogy halad a vége felé, egyre jobban szelektál. Ez önmagában cseppet se baj (karácsonyig se értem volna a végére különben), de hogy pont azokat a verseket hagyta ki, amelyekre a leginkább kíváncsi voltam, attól kicsit morogtam magamban. Pl. a Ter 1.27-et, amely az ember teremtésének kevésbé ismert változatát tartalmazza (férfi és nő egyszerre teremtődik, mindketten Isten képére), azt amúgy elegánsan „elfelejti”. :)

Ha valaki oly elvetemült, hogy ezek után még szeretne hozzáfogni, annak van egy javaslatom. Tessék a legelején előszedni egy A/4-es papírt, és elkezdeni írni rá a szövegbeli ellentétpárokat. Ég – föld, szellem – anyag, értelem – érzelem stb. De ne így, vízszintesen, hanem függőlegesen: felül az ég, alul a föld, ahogy Eckhart mester tanítja, hogy mi számít felsőbbrendűnek, mi alsóbbrendűnek. Aztán mellé a következő ellentétpárt ugyanígy, és láncot csinálni belőlük, szép folyamatosan. Eszement dolgok fognak kiderülni belőle, ahogy a szöveg motívumai sorra beleilleszkednek a rendszerbe. Nemcsak arra jön rá így az ember, hogyan gondolkodott a késő középkor, és miért gondolkodott úgy – hanem arra is, hogy ez a gondolkodásmód bőven fellelhető a mi világunkban is, csak már a „miért”-jét felejtettük el. Egyszer kell megcsinálni (én egy Shelley-szöveggel csináltam meg évekkel ezelőtt), utána minden hasonló szövegnél egyaránt automatikusan és kitűnően fog működni.
Módszer haladóknak: Aztán tessék az ellentétpárrendszer egy-két tetszőleges láncszemét megforgatni, hogy ami eddig alsóbbrendű volt, most az legyen felül, és írni belőle egy új szöveget, aztán karba tett kézzel nézni a hatást. :D
Módszer még haladóbbaknak: Tessék egy-két tetszőleges láncszemet kiszedni a rendszerből, kijelenteni, hogy nem is illik bele, sőt nem is lehet őket alá-fölérendeltségi viszonyba helyezni, hanem legyenek inkább egymás kölcsönös kiegészítői. Némi forradalom előfordulhat mint következmény. De az is lehet, hogy megégetnek érte…
Ha valaki még nem tudta volna: a világ legveszélyesebb emberfajtája a bölcsész. ;)

Bocs, befogtam. :) Most nem bírtam megállni, de becsületszavamra, legközelebb valami sokkal egyszerűbbet olvasok. :)

* Remélem, jól emlékszem…
** Az a fajta irodalomértelmezés, amit sokkal gyakrabban szeretnék látni: amikor nem arra koncentrál az olvasó, hogy „mit akart ezzel mondani a szerző, hogyan utal ez a szerző életére”, sem arra, hogy „hogyan tükrözi ez a korszakot, amelyben született”. Hanem építménynek tekinti a szöveget, amelyben ide-oda lehet mozogni, kapcsolatokat keresni, motívumrendszert felfedezni, megmagyarázni, hogy X azért mondta ezt, mert húsz oldallal korábban az történt, hogy… vagyis önmagában értelmezni a művet. Ritkán csinálok ilyet itt a Molyon (én egy negyedik módszert szoktam követni), mert ezzel az összes könyvet szétspoilerezném; ez akkor jó, ha más is olvasta az adott könyvet, és szeretnéd vele megbeszélni.

Tanja Kinkel: A bábjátékosok

kinkel.jpg

2015. augusztus 1. 

5/5

Színvonalas, tartalmas szórakozás! Éppen olyan hosszú, hogy az ember emlékezni is tudjon arra a végén, hogy melyik szereplő mit csinált az elején, de ne is hagyjon maga után hiányérzetet a regény. :) Minden esemény megkapja a kellő kifejtést.
Aki szereti a jól megírt, informatív, izgalmas cselekményű történelmi regényeket, nyugodtan fogjon hozzá a nyaralás elején is, a végére pont be fogja fejezni. :) Vonatra is kiváló olvasmány. :)

Fordítsuk komolyra a szót: cseppet sem bántam meg, hogy a T. K. monogramjáért kivettem a könyvtárból. :) Pedig voltaképpen nem váltotta be a várakozásomat: azt reméltem, hogy utazó társulatról fog szólni, ehhez képest a „bábjátékos” már megint azt jelentette, mint boldogult emlékű Visvaldis Lāmsnál: jelképes marionettszínházat, azaz egy (jelen esetben több) olyan lényt (jelen esetben embert), aki dróton rángat másokat. De ez csak egy kis ideig zavart.
Történészeket kicsivel tovább fogja zavarni az, ahogy a regény a történeti hűséget kezeli. Konkrétan úgy manipulál az évszámokkal, ahogy neki tetszik. :) Egy-két év ide vagy oda meg se kottyan, aztán az utolsó oldalon bocsánatot kér, hogy a regénycselekmény kedvéért némi zavart volt kénytelen megengedni magának. De mire ez leesik az emberfialányának, már régen az érdekli, hogy ugyan leszúrják vagy nem szúrják le az ügyeletes szereplőt. :) Minden egyéb tekintetben pedig nagyon gondosan odafigyel minden részletre a szerző, látszik az alapos háttérmunka: a szereplők korhű ruhát viselnek, korhű eszközöket használnak, benne nyüzsög az egész korabeli európai élet.

Engem leginkább A katedrálisra emlékeztetett, mintha annak a német versenytársa volna. Akinek az a könyv tetszett, annak jó eséllyel ez is fog. De azt is mondhatnám, hogy aki szerette a Borgiák című sorozatot (vagy a Borgia című, magyar nyelven tudtommal nem sugárzott verziót), az ezt is fogja. Nyomokban elő is fordulnak benne Borgiák. Nekem nagyon tetszett az, ahogyan a reneszánsz Itália mellett jó sok figyelmet és teret szentel a reneszánsz Németországnak (ami akkor még persze nem létezett mint állam, de az egyszerűség kedvéért most így hagyom). Olyan (nagyon is izgalmas) szereplőit vonultatja fel a korabeli német világnak, akikkel más népszerű művek nem foglalkoznak, pedig Jakob Fugger abszolúte megérdemli, hogy ne hagyják elhalványulni Cesare Borgia mellett.

És amellett nagyon korrekt! Ez külön jólesett. Sok és sokféle társadalmi csoportot, nemzetiséget előszed, akik között egyaránt szerepeltet gazembereket is, becsületes embereket is, nem egy esetben tudatosan szembemenve ma is bevett (akkoriban meg éppen sziklaszilárd) sztereotípiákkal. És hát… nem sok olyan külföldi regényt ismerek, amely magyarokról is szólna, olyat pedig konkrétan egyet se, amelyik ennyire tárgyilagos volna velünk szemben. Nem hízeleg a magyaroknak, de nem is tartja őket barbárnak és elmaradottnak: nép, olyan, mint a többi. :) :) :)

Utóirat:
Nézegetem itt A katedrális értékeléseit, hát egész más könyvet olvastunk, úgy tűnik. :) Nekem nem volt azzal a könyvvel különösebb bajom, igaz, George R. R. Martin regényeit (meg A fehér hotelt :D) olvasva már immunis lettem a pornográfiára. :D De most komolyan. A történeti hiteltelensége engem csak itt-ott zavart (az valóban több mint feltűnő, hogy középkori szereplőknek XX. századi a gondolkodásmódjuk).
Akkor tisztázzuk: ebben a regényben van szex, de (szerintem) távolról se pornográf; szerintem elképzelhetőek ilyen gondolkodásmódú szereplők a reneszánsz német és olasz városokban; és a cselekmény fordulatai leginkább egy utazás köré rendeződnek, illetve abból állnak, hogy X fokozatosan rájön Y terveire (X és Y állandóan változó személyeket jelöl).
Szóval akiknek bármely fenti okból NEM tetszett A katedrális, az Kinkelt még nyugodtan olvashat. :)

Tímár Máté: …és a Berettyó folyik tovább…

timar.jpg

2015. július 21. 

5/5

Gyerekek… én erről a könyvről annyi mindent akarok írni… aki el szeretné olvasni, készítsen be magának egy májkrémes kenyeret meg egy bögre teát…

Azt még megértem, hogy ennek a könyvnek az első olvasója és értékelője (legalábbis itt a Molyon) én vagyok. Nem „hivatalos” kiadás, nem is lehetett az, és ez rossz ajánlólevél, főleg, ha látszik is. Tisztelet-becsület annak, aki ezt a kiadást összehozta, lehetővé tette, a szándék nemes, a megvalósítás becsületes, de hát… A borító meg a fülszöveg adja (adná) el, ennek a borítóján pedig, valljuk meg, mindenekelőtt az „a feléből ki kell neki jönni” látszik, és a fülszöveg… azt inkább hagyjuk, majd lentebb még írok róla.
Szóval azt még megértem, hogy ezt a könyvet én olvastam elsőnek.
De azért azt, hogy (ellenőriztem) a szerző egyetlen művének sincs egyetlen árva olvasása se?! Hát azon azért engedtessék meg nekem… legalábbis meglepődni.
Ez a bácsi nagyon tudott írni!!!*
(Több közös ismerősünk szerint beszélni is. Hasonlítunk.)

Nem mintha szemére hányhatnék bárkinek bármit. Én se nyúltam volna ehhez a könyvhöz a bizonyos „olvasási kihívás” nélkül. „Egy könyv, amely a szülővárosodban játszódik.” Na, megkaptam már megint. Szegény Szeghalom. :) Ott volt a legközelebb szülőotthon, úgyhogy eltöltöttem ott életemben három napot összesen, nem lakik ott senkimnek senkije – mégis az van a személyimben… És ráadásul még az ott játszódó könyvek se hemzsegnek a boltokban meg a könyvtárakban.
Erre most májusban vaktában felteszek egy kérdést a történész apámnak, aki szépirodalmat alig vesz a kezébe, hogy tud-e valami Szeghalmon játszódót? Hát persze, Tímár Máté írta. Még rokon is, de ma már nagymamám se tudja, hogy a dédapámnak vagy az ükapámnak a harmadik unokatestvérének kije.** Mert hogy Szeghalomra járt iskolába, és arról írt egy regényt. (De ő se olvasta, mármint apa.) A szerzőről egyébként régebben már hallottam, van is a szüleim könyvtárában tőle valami, de még sose néztem bele.

Úgyhogy most itten ülök és szégyellem magam. Hogy miért nem.
Egy mentségem van: valamiért azt hittem, hogy olyan, mint Veres Péter, és engem a Számadás óta Veres Péterrel ki lehet üldözni a világból. Há' de ez nem olyan.
Ez, hogy valamihez viszonyítsak, olyan, mint a drágajó Trézsi néni kosztosai, gyerekkorom egyik salátává olvasott szép emléke – felnőtt verzióban. Tizennyolcas karika rajta.
Endrődi (pardon: körösmarti) parasztgyerek a tanyáról beszédül a szeghalmi (pardon: berettyóhalmi) kollégiumba, ahol kis taknyosból emberré faragódik. Faragja az iskola, a tisztelt és kevésbé tisztelt tanárok, a város, az osztálytársak, otthonról a család (tanulj, fiam, mert sokba kerülsz), meg ő belülről saját magát, de könyörtelenül. Egyebekről nem is beszélve. Az elején késsel-villával nem tud enni, a végére úgy kiműveli magát… hát, ahogy mondtam: tizennyolcas.
Nem árulom el, mi a vége: részben sejthető, részben nem, mindenesetre én az utolsó nyolcvan oldalon még azt is elfelejtettem, hogy enni kéne. És még az utolsó oldalon, a második epilógust olvasva is le tudott esni az állam.

Az énkeresés regénye ez. Gáspár Jancsi, az író alteregója szigorú katolikus családból kerül szigorú református iskolába (azért ez nem az Abigél; a fiúkat sokkal-sokkal szabadabbra hagyják, mint Szabó Magdánál a lányokat). Ez, ugye, azt jelenti, hogy rögtön keresni kezdi önmagát, hogy ő most melyik, mert katolikusnak kálvinista, kálvinistának meg katolikus. Parasztgyerek létére azonnal befogadják az egész másféle közegből jött többiek, könnyen barátkozik, szorgalmasan tanul, a tanárok is szeretik, csak a matézis ne volna. Aztán ezzel az identitásával is baj lesz, mihelyt megjelenik a színen a grófi csemete, akit tanítani kell, és aki hivatalból hülye. Hogyan tud az ember úgy alkalmazkodni a társadalmi rendhez, hogy ne is hazudjon, a gerince is megmaradjon, meg a lelkét is meg tudja védeni? Márpedig a támadás jön minden irányból, olyan durva fordulatokkal, hogy az olvasó csak pislog. Ez nem ifjúsági regény. Ez nem. Aztán elkezd kinyílni a csipája a Jancsi gyereknek politikailag is, és keresi már nemcsak a saját meggyőződését, hanem a kiutat is a hozzá hasonlók számára, hiszen látván látja a kiáltó ellentétet a szeghalmi modern kollégium meg az otthoni földes tanyai szoba között. Mit csinál, akinek se a nácizmus, se a kommunizmus nem tetszik, és egyik hadsereget se látná szívesen az országhatáron belül? Mert hát, hogy az élet egyszerűbb legyík, odaesik még a fejére a II. világháború is. A regény ugyanis 1938-ban kezdődik, és hellyel-közzel 42-ben ér véget.
Átmeneti időszak. Már nemcsak az egyházon belül csinálhat karriert egy parasztgyerek, de még nem kap állami hátszelet. Már koedukáltak az osztályok, de még fiúiskolaként kezelik az intézetet felnőttek is, gyerekek is. (A női szereplők mint diákok alig kapnak valami teret a regényben, inkább mint szerelmek fontosak.) Még eljuthat a diák békés körülmények között is Németországba vagy Erdélybe, de már ott van az orra előtt az SS-tiszt meg a munkaszolgálatos, és már bármikor behívhatják a testvéreit katonának, megverhetik a csendőrök a tanítót, és feljelenthet még a távirat-kézbesítő is.

Ezt az útkeresősdit piszok jól eltalálta Tímár Máté. Adott egy rokonszenves, könnyen lelkesedő, még könnyebben szerelmesedő,*** okos főszereplő, akit pendelyes korától beleneveltek a szorgalomba, aki idealista, de azt is tudja, hogy pofonokat fog kapni, és azokat ugyanolyan erővel kell állnia, amilyennel lelkesedni tud. Ő maga is vigyáz, hogy az álmai ne rántsák túlságos erővel felfelé, de a körülötte levő világ is folyamatosan figyelmezteti. Vissza-visszatérő jelenetek, amikor Jancsi valami nagyról álmodik, aztán hirtelen eltalálja egy földgöröngy vagy nekimegy egy birkának – elég mindennapos szerzői fogás, de itt meg van fejelve azzal, hogy az anyagi világ visszahúzó ereje (többnyire) sem nem rosszindulatú, sem nem túlságosan erős ahhoz, hogy a következő pillanatban ne lendülhessen a lélek megint felfelé. Nagyon szépen meg van írva ez a hintajáték, és emiatt állandó irónia szövi át a regényt. Szó szerint az utolsó oldalakig.
Egy idő után pedig nemcsak Jancsi, hanem az egész parasztság, az egész magyarság útkeresésévé tágul a regény. Próbáltam valami nagyon meghatározó ideológiát találni a regényben, én esküszöm, próbáltam. De nem találtam. Ott is állandó a hintajáték, állandó az ironizálás, akármiről essen szó.
Nahát, ezért nem lehetett ezt a regényt a hatvanas években kiadni… és még a kilencvenes években is csak ilyen „a feléből ki kell neki jönni”-módon. Akárki volt, aki segített ezt kiadatni Tímár Máténak, nagyon megérdemli a köszönetet és dicséretet. Ezért még attól is eltekintek, hogy a kiadás tele van elgépelésekkel… (Bár legalább a ragasztás minőségén nem látszik az olcsóság. Azt hittem, szét fog esni a könyv, de kibír ez akárhány olvasást.)

Közben portrét kapunk sok-sok szereplőről, akik nagy része valóban élt, és a nevüket is csak a főszereplő legszűkebb környezetében változtatta meg a szerző. Ugrin doktort, Csernus apáturat a családi legendáriumból még én is fölismerem, de amikor éppen a szüleimnél olvastam a könyvet, és apa is belekíváncsiskodott, rögtön ahol a könyvjelző volt, talált két embert, akiket öregkorukból ő is ismert. (A regény idejében még nem élt.) Aztán persze kitalált személy is van bőven – szerintem azt csak a szerző személyes ismerősei tudhatják biztosan, melyik szereplő élt, melyik nem. Meglepetések mindenesetre mindig érhetik az olvasót. Az utolsó oldalon is.

Aztán meg… tényleg nagyon szépen tud írni Tímár Máté. Meg nagyon sokat is. :) Bár e tekintetben semmit nem vethetek a szemére. :) Időnként a saját körmondataiba belebonyolódik, sajátos szavakat alkot, amelyeket nem mindig lehet érteni, de az mind jól áll neki – kivéve pont a fülszövegben! Azt, tisztesség ne essék szólván, rettenetesen túlbonyolította. Egyszerűen szörnyű. Pedig egyébként a regény nagyon szép! Elképesztően művelt, olvasott ember írta – ötoldalanként írhattam volna a könyves karcokat, de hétnél abbahagytam –, és ez a stílusán is látszik. Tud lírai lenni, tud epésen szatirikus lenni, tud megbocsátóan humoros lenni, tud szónoki lenni, és amikor az erdélyi kirándulásról ír, az olyan, mint egy tragikus székely népballada.

Hát… most már magyarázza meg nekem valaki, miért nem olvassa ezt a bácsit senki?! :(

* Elnézést, hogy így bizalmaskodok, mind koromnál fogva, mind az alábbiakban kifejtendő egyéb okokból megtehetem.
** Ez a mi családunkban egyébként teljesen normális rokonsági megjelölés lenne, „vagy” nélkül, a „kije” pontos körülírásával, valamint annak rövid összefoglalásával, hogy az illető Endrődön/Hunyán kivel lakott szemben, és hova járt boltba. :) :) :)
*** A kezdet kezdetétől túltengenek benne a hormonok. Ha nekem még egyszer valaki azzal jön, hogy bezzeg a régi időkben/a falvakban erkölcsösek voltak a fiatalok, ezt a könyvet fogom az orra alá dugni. Meg a Kuszma molytárs kubai regényét. ;)

Szabó Pál: Emberek

emberek.jpg

2015. július 23. 

5/5

Még abban az időben, amikor Veres Péter Számadását feladták kötelezőnek, és sajna megalapozódott az iránta való ellenszenvem, akkor ajánlották nekem, hogy ha az nem tetszett, olvassak Szabó Pált, hátha az bejön. Aztán nézegettem, nézegettem azt a Talpalatnyi föld-kötetet, de valahogy sose vettem rá magam. Most, hogy a Tímár Máté könyvében találtam egy hivatkozást az Emberekre, meg úgyse tudtam aludni a melegtől, gondoltam, miért ne.
Nagyon megérte! Nagyon szépen tudott írni ez az ember. Szinte egyáltalán nem látszik a regényen, hogy ez volt az első műve, pedig hát ott a Sárrét túlvégén, Biharugra legszélin biztos nem kreatívírás-tanfolyamokon oktatták, hogy hogy kell könyvet írni. Idézgetni nem akartam, mert oldalakat idézhettem volna folyamatosan, ilyen mondatokat, hogy „a fiú sírásra roppanó szívveréssel rakosgatta a fát a kályha körül” vagy „a báli éjszakán felborzolt haján csillogott a vadgyümölcs hulló virága.”
Olyan szép, már-már féltem, hogy egyszer giccsbe fordul, de szerencsére pontosan tudja az elbeszélő, mikor és hogyan kell a keserűt az édeshez adagolni. Ezt egyébként már a regénykezdet drámaisága megalapozza. Aki ilyen első három fejezetet tud írni, az már nem puszta ígéret, az már író. A falusi idill arra való, hogy ellensúlyozza a nyomorúságot, amelyben a főszereplő számára az a legszörnyűbb, hogy nemzedékek óta ugyanúgy, változatlanul ismétlődik – az olvasó számára meg az, hogy sejti, mi fog megváltozni.
És az olvasónak lesz igaza. Nagyjából a regény felénél jól kitör a világháború, aztán nézheti magát mindenki: nem ezt a lovat akartam. Onnantól kezdve a tömény őrület következik, összetörés és úttévesztés szinte minden szereplő számára. Csak a pármondatos természetleírások maradnak ugyanolyan gyönyörűek, beleszórva ügyesen a háborús jelenetek közé, hogy egyértelmű legyen: a nap meg a fák meg a föld él és lélegzik tovább, ahogy azelőtt, csak az ember őrült meg. A hátország története pedig filmszerű vágásokkal váltja a fronteseményeket. A regény vége felé be-becsúszik egy kis adag szentimentalizmus is, de még éppen megbocsátható mennyiségben.
Az külön tetszett, hogy a regény tárgyilagos a főszereplővel. Nemcsak azt jelzi, hogy őellene vétenek, hanem azt is, amit ő vét. Meg az, ahogy a regény első felének csorba, törött tükörképet mutat a második. Nincs két egyforma szereplő, ahogy nincs két egyforma reakció a háborúra.
Szép könyv nagyon. El fogom olvasni a Talpalatnyi földet.

Utóirat: elolvastam. 

Szabó Magda: Für Elise

fur.jpg

2015. július 24. 

5/4

Félig igaz, félig fikció, fenékig keserű.
Nekem ez fog eszembe jutni még évek múlva is erről a regényről. Az eleje nagyon tetszett, a felénél viszont majdnem félbehagytam, mert rosszul lettem. Aztán mégiscsak végigolvastam, futottak a sorok, de a regény elejének a hangulata nem tért vissza. Nem azt mondom, hogy nem jó a könyv – azt mondom, hogy én nem szeretem a keserűt, legalábbis ilyen mennyiségben nem.
Zseniális könyv, egy rendkívül művelt nő rendkívüli könyve. Ahogy meg van írva, az a lehető legjobb. Nem lineáris, hanem olyan, mint az emlékezet: állandó ütközési pontokat teremt múlt, jelen, távoli múlt, közelebbi múlt között. Amikor az ember az életét meghatározó eseményekre tekint vissza, nem az elején kezdi és a jelennel végzi, hanem állandóan összekapcsolja az időben egymástól távol eső pontokat. Ahogy ebben a regényben is történik. Nyugodtan rá lehet mondani, hogy többdimenziós, olyan, mint egy építmény az időben, és ez egyszer se téveszti el a hatását. Attól, hogy voltaképpen van egy kétdimenziós történetszála is, amelyhez újra meg újra visszatér az elbeszélő (életesemények nullától majdnem tizennyolc éves korig), csak bonyolultabbá válik a könyv. Én pedig az olyat szeretem.
De a keserűt nem.
Ez olyan volt, mintha valaki szisztematikusan előkeresne minden fájdalmasat a múltból, akár tehetett róla, akár nem, és egyenként mindegyikért újra meg újra lenyelne egy kanál mérget. Aztán a változatosság kedvéért a boldogító pillanatokért is. Egy csepp önsajnálat nem sok, annyi sincs benne, sőt még az olvasó sajnálatára sem apellál – minden sajnálat a Cilié, aki megérdemli, az elbeszélő viszont úgy áll (Cili mellett) a középpontban, hogy véletlenül sem próbálja meg rokonszenvessé tenni saját magát. Ennyi szégyent, szorongást, gyűlöletet, szomorúságot, gyászt – és ennyi szigorúságot azzal szemben, aki szégyenkezik, szorong, gyűlöl, szomorkodik, gyászol – egyetlen könyvben szerintem még életemben nem láttam. A megbocsátás képessége szinte mindenkiből hiányzik, saját magával és másokkal szemben is, a gyötrődés viszont folyamatos. :(
A négy csillag átlagolás: a könyv minősége öt, az élmény három.

SPOILER Valahol a regény fele körül kezdtem el gyanakodni, hogy Cili esetleg kitalált személy. A háromnegyedénél már biztos voltam benne. Ott már túl gyakran viselkedett „belső hang”-ként. Bármilyen furcsa, nem éreztem emiatt csalódottnak magam, sőt, ekkor ment fel két és félről három csillagra az élmény. Nem a magam eszétől jöttem rá, volt előzménye: az utóbbi három hónapban olvastam ugyanis egy másik olyan könyvet is, amely Szabó Magdától tökéletesen függetlenül ugyanezt a főszereplő-kettőzést alkalmazza, úgyhogy más olvasókkal szemben helyzeti előnyöm volt. De nem akarok még jobban spoilerezni, nem árulom el, melyik volt az. SPOILER VÉGE