Arról, hogy miként tör ki, miként válik önjáróvá és kivédhetetlenné, majd pedig miként okoz totális összeomlást egy évtizedekig tartó világháború,* sokféleképpen lehet írni. Ricarda Huch úgy döntött, hogy az átlagember nézőpontját választja. Ez nemcsak azt jelenti, hogy arról ír, hogyan hatott a harmincéves háború bármely zsoldoskatonára, titkárra, lelkészfeleségre vagy kolostori szakácsnőre, hanem azt is, hogy a legmagasabb méltóságoknak is a leghétköznapibb motivációit keresi ki. A választófejedelmet eszi a méreg a hadvezére árulása miatt, a hadvezér gyászolja a kétévesen meghalt kislányát, a király adrenalinfröccsöt akar, a herceg jókat nevet, pedig köszvényes, a gróf meg azért akar két új birtokot, mert ki kellene házasítania az unokahúgát, és nincs elég hozomány. A sok-sok apróbb-nagyobb késztetés aztán oda fut ki, hogy már megint felégettek egy várost, a lakosságot válogatottan brutális módszerekkel elintézték, és mivel nem tudtak vetni, jövőre se lesz élelem a környéken. De legalább a katolikus tábornoknak elégtétel, hogy nem lehet evangélikus istentiszteletet tartani, a tehetséges evangélikus zsoldostiszt meg annak örül, hogy a szomszédban több pénzt szerezhet, mint amennyire susztermesterként a szülővárosa nyolcszoros konkurenciája közepette bármikor is lehetősége lett volna.