Újraolvasás vége. Nagyon régen érett már. 2023 utolsó befejezett olvasmányának szántam. 

Furcsa, hogyan öregedett ez a regény. Mint szerelmi történetnek, nagy része inkább ijesztő, mint jóleső. Mint irányregénynek, már nem működik az optimizmusa, bár a reformkort ismerve érthető. Mint epizódokból összeálló mozaik, annyira modern, hogy a fal adja a másikat, és olyan írói ötletekkel van teleszórva, amilyenekért más a fél karját odaadná. Érdekes, hogy a saját korában pont ezt a mozaikszerűségét kritizálták. Ja, és amúgy vicces. Nagyon. 

Ebben a regényben aki nem örökre szeret, de az első perctől kezdve szenvedéllyel és halálosan, az nem érdemli meg az ember nevet. Szó szerint. Egyfelől nagyon szép látni, ahogyan a(z általában reménytelen) szerelem megszünteti a szereplők közötti elég mély társadalmi szakadékokat (pl. ahogyan a gróf közösséget vállal az asztalossal). Másfelől hagyjuk már, hogy csak az az értékes, amibe belehal az ember. Azért megtörténhetne akár az is, hogy az ember a kamaszkori szerelmébe nem hal bele, hanem talál magának másikat, ugyanolyan szépet és értékeset. Félreértés ne essék: ez nem ítélet a regény fölött, én felfogom, hogy ennek a történetnek így kell működnie. Csak megjegyzem, hogy nem találom romantikusnak. Mint ahogy azt is elég nehéz felfogni mai ésszel, miért van itt romantizálva az, hogy egy hetvenéves meg egy tizenhat éves összeházasodik. Akárhogy körbemagyarázza az elbeszélő, akárhogy meg van indokolva az eset, akármennyire koraérett az a lány, akármennyire eltért az 1820-as évek értékrendje a maitól, ez mindenhogy gáz. 

Miközben egyébként azon kevés XIX. századi regények közé tartozik az Egy magyar nábob, amelyek a boldog kapcsolatot  nem az oltárnál végzik, hanem hangsúlyos szerepet kap benne egy harmonikus (és a mai napig példaértékű) házasság hétköznapjainak, sőt konfliktusainak megjelenítése is.  

Ebben a regényben aki nem mitikus alakként, kétely nélkül és az elbeszélő által szigorúan kiszabott módokon szolgálja a hazát, az jobb esetben komikus vagy megtévedt lélek, rosszabb esetben szemétre való. Ez itt a másik értékmérő, és ez engem zavar. Mondom ezt úgy, hogy 1. tudom, hogy ez a regény a reformkor előzményeit mondja el, és a reformkor megítélésében abszolút egyezik a véleményünk Jókaival, 2. láttam az idén éppen pont elég hazáját szerető, rendkívül értékes embert, aki cselekedni is tud, még ha (rajtuk kívül álló okok miatt) távolról sem a regényben látott mértékben. Nem kétlem, hogy léteztek és léteznek hasonlók, továbbá igazságosnak tartom, ahogyan az elbeszélő nagyon is összetetten alkotja meg azt a bizonyos helyes értékrendet, és megmutatja, milyen nehéz, ugyanakkor mennyire szükséges egyensúlyt tartani kelet és nyugat között. A helyes és a helytelen kategóriáinak szigorú elkülönítését, a valóban tiszteletre méltó egyensúly képviselőin kívül bárkinek a kigúnyolását, az egyensúly képviselőinek sablonnal kivágott, kincstári optimizmusát, az egésznek a szájbarágós didaktikusságát nem tudom elfogadni. Igen, tudom, ez a regény így működik, ezzel együtt kap tőlem teljes pontszámot, akkor is zavar.

Miközben egyébként a kalapomat nagyon mélyen megemelem az előtt az ötlet előtt, hogy egy öregember gyökeres átalakulásán keresztül éli át az olvasó a társadalmi változások szükségességét, és az az öregember, mint Mózes, éppen csak átpillanthat egy másféle, talán kialakuló világba. Vagy az előtt, ahogyan az az öregember kitalálja az agarászati egylet nevű éktelen hülyeséget, amit a normális szereplők kinevetnek, az elbeszélő elnéző mosollyal elítél – ugyanakkor megemlíti azt is, hogy ez a költséges ostobaság bizony a politika miatt szétszakadt családokat békít ki, és közösségi érzést épít. 

Miért olyan fontos számomra ez a regény 2023 utolsó napján? 

Mert azok az epizódok, amelyekből az első fele fölépül, olyan érzékletesre, színesre-szagosra vannak megírva, ahogy csak Jókai tudott írni. Felejtsd el, hogy cselekmény is van a világon, tekintsd őket önálló novelláknak, és minden porcikájuk élni fog. (Én majdnem fenn maradtam a villamoson a párizsi tűzvésznél, pedig pontosan tudtam, hogy ki fog megmenekülni. Akkor is végigizgultam, hogy most is megmenekül-e.) A regény felénél fogod felfedezni, hogy amúgy ezek összefüggnek, és a maguk ügyes-észrevétlen módján nagyon is előreviszik az eseményeket, de ez itt nem kötelező elem, hanem ajándék az olvasónak. Miért, ki mondta, hogy egy regényben kötelező az egységes cselekmény? Mesélni tudni, na az kötelező. 

Mert olyan emberi viszonyokat rajzol meg nagyon ügyesen, amelyekről beszélni kell, és fehér holló ritkaságú az a XIX. századi férfiíró, aki nemcsak beszélni tudott róluk, hanem még népszerű módon is tette azt. Hogy milyen az, ha egy házasságot két nagyon különböző korú, gondolkodású és társadalmi helyzetű ember kezdettől fogva egyenrangúak szövetségének tekint. Mert az bizony inkább szövetség, mint bármi más, és ezt nagyon komolyan is veszik. (Nem, ettől még nem romantikus, de erről már írtam.) Hogy létezik tisztaság, amely nem naiv és nem passzív, sőt, bőven rendelkezik a világ csúnyábbik feléről szerzett tapasztalatokkal. Hogy milyen az, ha valaki két másik ember iránt érez abszolút egyenértékű, egyenlő erejű, nagyon különböző szerelmet, és ezt a helyzetet a halál sem oldja fel, sőt, véglegessé teszi. Értéktelenebb pedig nem lesz tőle egyik, a normákkal erősen szembemenő szereplő sem: éppen ez emeli meg az alakjukat. Azon meg aztán csakugyan meglepődhet a XXI. századi olvasó, hogy a regény kiváló eredménnyel végez a Bechdel-teszten, és még kiválóbban ábrázolja a nők közötti barátságot (nem is gondolnátok, milyen ritka téma, és nemcsak a XIX. században). Érdekes figyelni azt is, hogyan ábrázolja a regény a férfias nőt és a nőies férfit, és figyelni, miben felelnek meg a korabeli elvárásoknak, és miben nem – ugyanakkor rájönni, hogy nem olyan magától értetődő ám, hogy mik voltak a korabeli elvárások. Vagy azt, hogyan jelenik meg a szülővé válás, nemcsak vér szerinti értelemben, hanem örökbefogadóként is.*

Mert olyan szimbolikus erejű ötleteket szór el benne Jókai, hogy az embert az irigység megöli. Azért a metaforáért például, amely az írásmű „megköltése” és a tojás kiköltése közötti kapcsolatot részletezi, egyszerre komoly és komikus módon, külön forró köszönetem. Beszéltek már alkotásról mindenféle módokon, nemzésként, szülésként, tükrözésként, lámpagyújtásként, de ez a galambtojás, ez mindent visz. A regény első jelenetéből első olvasásra valószínűleg csak a sárra fog emlékezni az ember, pedig az sem utolsó, hogy a csárda mondabeli várként, a kocsmáros öntudatos várúrként van jelen, aki ebből a pozícióból beszél vissza a főnemesnek. Vagy mit szóljunk ahhoz a jelenethez, amelyben Abellino végleg felsül Kecskerey estélyén: én most, hatodik vagy hetedik olvasásra vettem észre, hogy azt a jelenetet ő a tükörből nézi végig. Hogy ez a hiú, sőt nárcisztikus ember abban a pillanatban, amelyet a győzelme pillanatának hisz, háttal fordul a közönségnek, belenéz a tükörbe, hogy megigazítsa magát, és ahogy a vereségét jelentő szavakat meghallja, nem is fordul meg többé: végig háttal áll, és egyszerre látja saját magát (bizony szüksége lenne önismeretre) meg azt a két embert, akiktől éppen élete legnagyobb pofonját kapja. Mindent fordítva lát, de mindent nagyon élesen. 

Mert vicces. Hol hangosan felnevetősen, hol halkan vihogósan, hol vigyorogva, kárörvendve felszisszenősen. 

Mert pontosan az újraolvasáskor értettem meg, milyen fontossággal bír ez a történet saját személyes életemben, saját műveimben, gondolkodásmódomban. 

Mert ennek még a filmváltozatát is el tudom viselni, pedig a regények sokszori olvasása után a Jókai-filmek 95%-ától kisebb-nagyobb rohamokat kapok. Igen, tudom, mindent beleadtak, jó színészek, jó rendező, nagyszerű termékei a kornak, csak adaptációkként buknak, mert a regényekhez képest, tisztesség ne essék szólván, ki vannak lúgozva. Ez is. Akkor is, ha senki nem tudja úgy letenni a gyászszalagos kalapot a templomi padra, mint a Darvas, és senki nem tudja olyan gyönyörűen ordítani, hogy nyomorult orgyilkos, mint a Bitskey. De azért jólesik nézni-hallgatni őket. 

Boldog új évet, és találjatok hasonlóan fontos, értékes történeteket, vagy éppen találjanak meg benneteket ők maguk, és alakítsák szebbre, jobbra az életeteket. 

* SPOILER: Jókai, akinek soha nem lehetett vér szerinti gyereke, nagyon szépen ír az apaságról ebben a regényben is. Arról, mennyire meghatódik tőle az ember, mennyire csak a gyereke körül forog minden gondolata. Ugyanakkor ott van benne a befogadó család szerepe is: a kis Zoltánnak a végén vér szerinti szülője nincs, mostohája van, de az minden értelemben sajátjaként kezeli őt. Ha pedig van klasszikus regény, amelyikből kiderül, hogy az ember nem a gyerek világra hozásakor lesz szülővé, hanem akkor, ha szülőként viselkedik, az ez. Csak tessék arra gondolni, milyen anya Mayerné (ha lehet egyáltalán annak nevezni), és milyen anya a biológiailag anyává soha nem válható Teréz.

Pontszám: 10/10