Azért az elég sokat elmond valakinek a kvalitásairól, hogy huszonnégy év után még tudom, miről beszélt nekem, és ma is értem, hogy mi volt a tétje annak az előadásnak. 

Chrétien de Troyes regényeiről Halász Katalintól hallottam először, aki mintegy véletlenül, egy másik tanszékről „beugróként” tanított nekünk világirodalmat – illetve mesélt órákon keresztül lebilincselően a középkori francia regényről –, amíg a tanszék „rendes” tanára külföldön járt. Jegyzetelni művészet volt, nem is mindenkinek sikerült, de hallgatni élmény.* Lám, mikre emlékszem még belőle. Kár, hogy neki már rég nem köszönhetem meg. 

Hogy tudom még, miért számított olyan tragikus történetnek a maga korában a Trisztán és Izolda... azért, mert a többi ismert középkori történettel szemben ezeknek a szereplőknek csak itt a földön van (lenne) esélyük boldognak lenni, őket nem vigasztalta a korban általános meggyőződéssel várt túlvilági jutalom (ami amúgy például a Legenda Aureában abszolút happy end, akárhogy kínozzák előtte az illető szentet). Viszont a földi boldogságot megkeseríti, hogy az ára az identitásuk egy részének (királyné és lovag voltuknak) megtagadása. És hogy tudom még, hogy ezzel rokon történet volt az Artúr-mondakör központi szerelmi háromszögének története, és (legalábbis Halász Katalin szerint) Chrétien de Troyes mivel küzdött egész életében... hát azzal, hogy ennek a szerelmi históriának a szörnyűségeit feldolgozhatóvá tegye. Ezt írta újra többször is, többféle variációban, más-más nevekkel. 

Ezzel az emlékkel olvastam most ezt a gyönyörűséges verses regényt: ugyan hogyan oldja fel a nagy ellentmondást, ha feloldja egyáltalán? Hogyan válhat a lovagi értékrend megtestesítőjévé (nevelő célzatú szöveggé!) egy történet, amelynek főszereplője a királyné iránti szerelmében elég radikálisan megszegi lovagi kötelezettségeinek egyikét: hűbérura iránti hűségét?

Azt hiszem, az egyik megoldás az – és ezt most nem emlékezetből mondom, ezen olvasás közben gondolkodtam –, hogy minden más szempontból annyira eszményi lovagként van ábrázolva ez a Lancelot. Nemcsak a legerősebb, legbátrabb, legszebb, legamitakartokabb (átmegy egy függőlegesen álló pengéből készült hídon, eszem el ne hagyjon**), hanem még szó szerint mindenfajta áldozatra is kész, akár önmaga végletes megtagadására is. Egyetértek az utószóval abban, hogy ez valóban az áldozatvállalás története, és ha valamit megtanít az olvasónak, az ez. Lancelot nemcsak a testi késztetésein tud uralkodni a szerelméért, hanem saját lovag voltát is hajlandó elrejteni, a gyalázat vagy a gyávaság látszata mögé. Akkora értéket képvisel, hogy egy ponton túl már valószínűleg az volna a lovagi értékrend megtagadása, ha Guenièvre nem adná meg neki azt a bizonyos éjszakát, amely egymaga fölér minimum tízezer másikkal. Utána minden további nélkül megy vissza a férjéhez, és láthatóan egyiküknek sincs problémája a helyzettel. (Még.) De azért az ellentmondás bizony ott marad a háttérben: nem oldódik fel, csak megszelídül. 

Természetesen az is számít, hogy közben Arthur, bár passzív, és a háttérben marad (és hát mégiscsak ő a megcsalt férj/hűbérúr), az első szótól az utolsóig szintén az érték megtestesítője a történetben. Azért, mert mérce. (Mint Endre a Bánk bánban, hogy egy hozzánk közelebb álló példát mondjak, csak közel sem olyan ügyefogyott.) Aki őt vagy az övéit támadja, az csak gonosz lehet, aki őt vagy az övéit védi, az csak jó. Pedig, ahogyan megint csak az utószó mondja, az ügyeletes főgonosz nem is különbözik olyan nagyon Lancelottól... csak a nyaka véres (rossz poén, bocs), mert bántalmazza Artúr népét és családtagját. Ebből következően előbb-utóbb durván elszakad mindenfajta lovagi eszményképtől is, pl. mert tisztességtelen eszközökkel küzd. Guenièvre viszont nemcsak a legszebb hölgyként képvisel tiszteletre méltó értéket, hanem pusztán azért is, mert Arthurhoz tartozik. 

Ami engem most a leginkább megfogott a történetben, az a látszatok, eltitkolások, elrejtések mintázata. Hiszen a cím is erre hívja fel a figyelmet: aki a kordéra felszáll, az alaposabban nem rejthetné el saját lovag (értékes ember) mivoltát, mert a kordé a legnagyobb gyalázatot jelenti. Annak, aki felszáll rá, a regény közepéig még a nevét se tudjuk (a kicsit is tájékozott mai olvasó persze kitalálja, de ez most mindegy), és később is lesz még nagyon hatásos jelenet, amelyben saját értékét kell eltitkolnia. Ehhez pedig nevetség kapcsolódik,*** ugyanakkor szomorúság is, hisz mégiscsak elveszíti egy kicsit önmagát azért, hogy csak egyetlen éjszakára boldog lehessen. 

„Melankólia”, ez jut eszembe erről a fajta ellentmondásos-groteszk rejtőzködésről. Remélem, jól emlékszem rá, hogy ez is előadáson hangzott el. Még megvan valahol a jegyzetem, csak ki tudja, mikor jutok fizikailag a közelébe. Mivel Halász Katalint már nem kérdezhetjük meg róla, mutatom, amit az interneten lehet tőle olvasni Chrétien de Troyes-ról. (Publikált az életműről könyvet is, megvan nekem, csak pont erről nincs benne szó.) Nagyon érdekes, amit erről a Lancelot-regényről és a szabálytalan párviadalokról ír. 

Akkor még ez a regény nem volt olvasható magyarul, és nagyszerű, hogy Vaskó Péternek köszönhetően megszólalt ezen a nyelven is. 

* „Hogy is hívják a kardnak azt a részét, amit megfognak? Elnézést, a fegyvernemekben csak középkori franciául vagyok járatos... markolat, ez az! Na, abban vannak az ereklyék.” „Szeretik a mogyorós csokit? Adok egy mogyorós csokit annak, aki nekem a reneszánsz előttről háromnál több sötét hajú pozitív hősnőt tud mondani.” 

** Amúgy nekem ilyenkor szoktak olyan eretnek gondolataim támadni, hogy ha kizárólag két olyan, kizárólag a leglovagabb lovagoknak átjárható híd vezet a palotába, mint ahogy az itt olvasható, akkor a palota lakói honnan a sündisznó füliből szereznek élelmiszert, vagy hogy ellenőrzik a környék közbiztonságát? Sárkányokon itt nem közlekedik senki. 

*** Ez is tetszett az utószóban, amely szerint ez a Lancelot már-már Don Quijote előzménye. Hogy van az a pont, amelyiken túl a véresen komolyan vett lovagi értékrend éppen saját maga komolyan vétele miatt komikumba fordul. Sőt, önmaga megtagadásába. 

Pontszám: 10/9