Ez már megint az a kategória, hogy „már az is tíz pont, hogy egyáltalán létezik”, de szőrös szívű leszek, és szubjektíve levonok egyet, mert azért nem a kötet egészéért lenne kár, ha nem létezne. Csak úgy 90%-áért. 

Több mint száz éve gyűjtötte ezeket a meséket Berze Nagy János, méghozzá itt a közelben, a Mátra alján, legnagyobb részt Besenyőtelken. Szeretheti az Úristen azt a falut, amelyikben ennyi mesemondó ekkora mesekincset őriz.

Van köztük mindenféle: forgó váras, állatsógoros, égig érő fás, sárkányos, királyfis-királylányos, átváltozásos, igazságtevős, tanítós, horrorisztikus és tréfás – még olyan is, amelyik rosszul végződik. Igen, ennek a kötetnek nagy részét felnőttek mesélték felnőtteknek, nagyon kevés, ami gyereknek való. Találtam benne sok olyat, amelyik nemzetközi vándormotívumokkal van tele, meg sok olyat is, amelyikben az ugyancsak Berze Nagy által nyomozott magyar mitológia nyomai találhatók meg.

Hátraszól a kis ló: »Itt van a balfilembe ëgy bontó fésű, hajídd a ménës közé, de azt mondd hozzá, hogy: »Sűrű erdő sima fagygyal utánnunk terëmjën!««

Tetszett, hogy olyan meséket is mondanak, amelyeket nyilvánvalóan könyvből olvasott valaki (Grimm-mesék szó szerinti fordításai, Boccaccio-novellák magyar népmesei formára gyúrt változatai), de szerintem már a mesemondó se tudta, hogy kicsoda és mikor, mindenesetre ugyanolyan szabadon kezeli ezeket is, mint bármelyik másikat.

Tilinkó már nagy volt. Rettegett tőle az egész ország, annyit lopott. Egyebet se csinált. Meghallja egyszer a király, hogy van az ő országában egy legény, a ki ellopja még a jövőhetet is.
(...)
Valahol kerített egy akasztott embert meg egy begre főtt lencsét.

A kötet igyekszik reprodukálni a helyi nyelvjárást, le egészen a hangtani jellegzetességekig.

(…) oszt birokra hítta a kiráfit. A kiráfiba nem szalatt bele a madzag, aszongya neki: »gyere no! ide vele, ha van benne!« A sárkány – a hogy a kiráfi mëffogta – annyit së tudott szónyi, hogy: ammën, fëlfordította a szëmit, oszt mëddöglött.

(...)

Allyig terepëdëtt lë az asztal mellé, a kemënczérű mingyá lëugrott a macska, odamënt a lyánho, a ki má akkorra kibontotta a batuját. Muzsikát a macska szépenn, mintha monta vóna neki, hogy »aggyá nekëm is!«

Eleinte fura, de nagyon hamar bele lehet szokni. Időnként pedig meglepően modern, például nem is gondoltam volna, hogy 1905-ben már használták ebben a jelentésében a nyom szót.

De még ha látott valaki sebes menést, látta volna az ördögök királyát! A kis madár is nyomta ám! de hasztalan ment volna akárhogy, ha mindjárt ott nem lett volna az ország határa, meg is fogták volna.

Ebben meg fészbukoznak, ni. :)

A világszépasszonya arczképekët néz, újságot olvas, járká, të azt csinádd, a mit ő, de në szó’ sëmmit!
(…)
Azután az arczképekët vëtte elé, azt nézëgette, Jankó is. Elészëtte az újságot, olvasott, Jankó is.

Gugliról nem is szólva... :) Komolyra fordítva a szót: felhívom a figyelmet a gótikus elemekre!

Másnap écczaka – mer azelőtt annyit alutt, hogy mos má nem birt alunnyi – fëlvót. Ëcczërcsak gyött feléje kilencz haláfej, mëg kilencz haláláb. Fëlszëtte mind, a fejekët mëgësztërgályozta, a lábakot fëlállította, oszt elkezdëtt velëk gugliznyi. Guglizott egész rëggelyig.
Harmagyik écczaka hat fekete embër hozott elejbe a Szen Mihá lovánn koporsóba ëgy öreg ősz embërt, de Jankó attú së fét, odamënt, oszt kipëndërgette az öregnek a bajuszszát.

Külön öröm, hogy cenzúrázva sem volt a kötet, maximum kipontozták a „csúnya szavak” néhány betűjét, attól még pontosan lehet érteni, mi van odaírva.

Megy a lány, elmondja az apjának, mit álmodott. Az meg kapott rajta, mint éhtyúk a taknyon, úgy tett, a hogy a lánya mondta.

Fontos az is, hogy minden mese végén rögzítették a mesemondó nevét, társadalmi helyzetét (foglalkozását) és a lejegyzés évét. 

Mindenhogy kincs ez a kötet, és nagyon, de nagyon szeretem azt, aki digitalizálta. Teljes egészében olvasható a MEK-en.

Ezt 2017. július 8-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Az mekkora gáz, hogy én végig a galloknak szurkoltam?*

Történelmi forrásként kritikával megállja a helyét, önreklámozási kézikönyvként kritika nélkül is. Én hadtörténeti munkaként olvastam, annak mindenhogy megfelel, fontos és tanulságos, csak éppen egyrészt a folytonos ismétlődések miatt, bocs mindenkitől, de tényleg unalmas,** másrészt… nincs erre jobb szó: bicskanyitogató.

Több ezer éve halott emberek háborújáról szól ez a mű, ezekhez az emberekhez nekem személy szerint az égegyvilágon semmiféle közöm nincs, és mégis képtelen voltam elfogulatlanul nézni az eseményeket. Írhatott Caesar akármilyen elegáns, letisztult stílusban a saját körültekintő okosságáról, és akármilyen előkelő lekezeléssel az ellenfél fogyatkozásairól, mindegy volt: menthetetlenül a gallok pártjára álltam. Éppen az elegáns, letisztult stílus kelti azt a benyomást, hogy itt egy szigorúan kiszámított mozdulatokkal közlekedő, hideg parancsoknak engedelmeskedő hadigépezet halad előre ungon-berken keresztül, és darál be eleven embereket, akik földet művelnek (feltűnt valakinek, hogy ebben a könyvben egyszerűen bármilyen körülmények között lehet a helyi lakosságtól gabonát szerezni? feltehetőleg direkt rekvirálási célokra termesztik), gyereket nevelnek, jövőt terveznek, és semmi kedvük adót fizetni a rómaiaknak. Nekem se lenne.

Igen, tudom, a rómaiak sem érzelemmentes gépek. Aki szerint a katonáknak nincsenek érzelmeik, annak jusson eszébe néha, hogy a félelem, a düh, a bosszúvágy is érzelmek, nemkülönben a sértett önérzet, amelyet nemzetközi szabályok szerint kizárólag az aktuális ellenség torkának elvágásával, illetőleg földjének felégetésével lehet nem sértetté tenni. Gáz, hogy az ellenség nem mindig ugyanaz, mert egyesek néha ideállnak, máskor meg oda, és római legyen a talpán, aki követni tudja.

Igen, tudom, a gallok sem tiszta, ártatlan szabadsághősök. Ha olyat akarok látni, Victor Hugót olvasok. De azért az, hogy ütközetenként átlag két római katonát csapnak agyon, azt is lesből vagy távolról, míg ha megjelennek a dübörögve menetelő légiók, egerek gyanánt futnak széjjel, és tízezresével hagyják magukat lemészárolni, hát… bocsáttassék meg nekem, de szerintem ferdítésnek minősül. Az meg, hogy a római államszervezetnél minden alsóbbrendű, egyszerűen nem állja meg a helyét.

Nekem nem az volt a benyomásom, hogy a tökéletes római hadsereg fegyelmezettségével és szakképzettségével győz és békét teremt. Nekem az volt a benyomásom, hogy egy, a rómaitól nagyon különböző, ámde a hosszas háborúskodások során igencsak tanulékonynak bizonyuló közösség egyszerűen azért veszíti el a háborút, mert nem egy közösségről van szó. Maga Caesar sem tagadja, hogy a gallok nem egyetlen homogén massza, hogy sok törzsből állnak, amelyek a legkevésbé sem összetartóak – amelyeket a légiókon kívül leginkább az „oszd meg és uralkodj” elvével lehet sakkban tartani. Meg azzal, hogy jóval több a vesztenivalójuk a rómaiaknál. Valahányszor összefognak, nem törődve a veszteségeikkel, veszélyesen közel kerülnek a győzelemhez. És abból ítélve, hogy közben miféle széthúzás zajlott a háttérben Rómában, hát… :/

Töredelmesen és pirulva be kell vallanom, hogy soha nem olvastam egyetlen teljes Asterix-képregénykötetet sem, kizárólag azokat a részleteket, amelyek a Kockás lapjain is megjelentek. De ezek után biztosan fogok. Mert ez a következetesen harmadik személyű, hűvösen távolságtartó és fennkölt szöveg egyszerűen igényli a paródiát. Még így, ebben a formájában is előfordult, hogy nevethetnékem támadt tőle („Caesar minden természetes jószívűsége ellenére kénytelen volt kiszolgáltatni Gutuatert a csapatostól összesereglő katonák bosszúszomjának”), hát még, ha tudatosan rá is játszanak.***

* Annak ellenére, hogy tudtam, mi a vége.
** Mondom ezt úgy, hogy Xenophónt már olvastam és tetszett.
*** És nem bírom megállni!!! Nem fog le senki, nem bírom megállni, idézem a nótát, amelyet diákkoromban tanultam pesti latinosoktól! A „Mikor én még legény voltam” dallamára énekelendő, első versszak hetykén, második versszak szomorujan:
Mikor én még Caesar voltam,
Galliába kirándultam,
Egyet-kettőt masíroztam,
Rubiconon átugrottam.

De miót' auctor vagyok,
Az ELTE-re bejárhatok,
Akármennyit fordíthattok,
Megérteni sose fogtok.

Pontszám: 10/7

Ezt 2017. július 5-én írtam. 

Nyomtatott betűkkel: 髙羅佩, pinyin átírásban: Gāo Luópèi, holland nevén pedig Robert Hans van Gulik. :Így néz ki a neve kínaiul. 

A „Gāo” a Gulik rövidítése lenne, a „Luópèi” pedig a Robert fonetikus átírása. Ezen a néven ismerték az egész Távol-Keleten.

Hollandiában született, de az akkori Holland Kelet-Indiában (a mai Indonéziában) nőtt fel, és annyi nyelven beszélt, hogy felsorolni is sok. Foglalkozott néprajzzal, zenével, vallástudománnyal, joggal is. Először a holland titkos szolgálat tagjaként (egy nyelvészt ott nem lehetett nélkülözni), majd követségi titkárként, végül egy magas rangú kínai hivatalnok vejeként lakott ott. A felesége szintén egyetemet végzett, és gépírónőként dolgozott a követségen, amikor megismerkedtek.

Azért írom ezt, mert most, hogy A kínai haranggyilkosság esetét olvasom (frissítés: utóbb itt írtam róla ajánlót), oldalról oldalra megdöbbenek, hogy tudhatja ennyi apró részlettel ábrázolni a VII. századi Kínát. Sajnos soha nem jártam ott (még kevésbé abban a korban), így nem tudom ellenőrizni – de az egész hangulatában túlságosan erősen emlékeztet a középkori Kínából való másik olvasmányomra, a Vízparti történetre. Ugyanaz a hierarchia, ugyanaz a kavargás, ugyanaz a különböző társadalmi osztályok közötti könnyed mozgás…

…bár az is tény, hogy látszik: minden hitelességével együtt van Gulik regénye XX. századi olvasók számára készült…

…de az is, hogy végső soron egy kínai klasszikuson alapul. Van Gulik ugyanis megtalálta egy XVIII. századi, ismeretlen kínai szerző elfeledett detektívregényét, és lefordította angolra, majd a regényben szereplő (magyar átírásban) „Ti bíró”-ról maga is regényeket kezdett írni. A sorozat kínai, japán, angol és holland nyelven is nagy sikert aratott, ezután persze sok más nyelvre is lefordították. Magyarra sajnos nem az egészet, de azért elég rendesen el vagyunk látva vele. 

Ezt 2017. június 27-én írtam. 

狄公案 avagy angolos átírásban Dee Goong An

Egy XVIII. századi kínai detektívregényről van szó, amelyet egy holland orientalista, Robert van Gulik emelt ki a feledés homályából. 

A regény a VII. századi Kínában játszódik (és jó sok anakronizmust tartalmaz). Három esetet dolgoz fel (mint megtudtam, ez a kínai krimiirodalomban így szokás: regényenként három eset), a főszereplője pedig Dee (magyaros átírásban Ti vagy Di) bíró. Mert az is szokás a kínai krimiirodalomban, hogy bíró legyen a főszereplő, ne magándetektív, mint Nyugat-Európában. 

A bíró úr valóban élt, bár a regénybeli események nem biztos, hogy megestek vele. „Di Renjie” volt a neve. Az itt látható (fantázia)kép 1921-ben készült.

Van Guliknek azért tetszett meg különösen ez a regény, azért fordította le a nyugati olvasók számára, és azért kezdett maga is a bíró szerepeltetésével krimiket írni (az egyikről itt írtam), mert – ezúttal a kínai irodalmi hagyománytól eltérően – a regényvilágból hiányzott mindenfajta fantasztikum, végig a racionalitásból kiindulva folyik a nyomozás.

Magyarra az alapkrimit sajnos nem fordították le, de jó pár nyelvre igen, itt megtekinthető a lista, ha valaki valamelyiken szeretné beszerezni.

Ezt 2017. június 27-én írtam.

Kitűnő detektívregény egy sajnálatosan elfeledett írótól. Aki egyébként nyelvész volt, beszélt vagy nyolc nyelvet, köztük ilyeneket, hogy jávai meg tibeti, és „mellesleg” diplomata Kínában (meg Japánban). Lefordított angolra egy XVIII. századi kínai detektívregényt a negyvenes években, majd gondolt egyet, és ő is írt egy olyat. Aztán kettőt. Aztán egész sorozatnyit. 

Történelmi krimi ez a javából, amelyből legalább annyit meg lehet tudni a kínai kultúráról, mint a gyilkolászás és felderítés módozatairól. Nem volt valami rokonszenves időszak ez a VII. század Kínában se… Bár egészen ellenszenvesnek sem mondanám.

Milyen is egy kínai detektívregény? Mindenekelőtt kell bele 3, azaz három darab bűnügy, se több, se kevesebb. Lehet közte gyilkosság is. Aztán kell bele 1, azaz egy darab bíró (a magándetektív itt nem divat), aki hűséges vagy kevésbé hűséges alárendeltjeivel együtt nyomoz és igazságot szolgáltat. Okos, művelt, hidegvérű, némiképp melankolikus, főleg a vége felé, ahogy szaporodnak a hullák. Kell bele – mint minden rendes krimibe – több gyanúsított, sok logika, kellő mennyiségű verekedés keleti harcművész módra, némi jóleső humor, várt és váratlan csavarok, no meg minden fejezet végére 1, azaz egy darab függővég. Pont olyanok, mint a Vízparti történetben. Még a fejezetcímek is hasonló módon épülnek fel.

Ha még stílusérzéke is van a szerzőnek diplomata létére, az hab a tortán.

Ezt 2017. június 28-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Nem az én világom.

Az első kisregény került fel az 1001 könyv listájára, érteni vélem, hogy miért, de méltányolni nem tudom. Olyan témát dolgoz fel (a kisember csetlése-botlása egy nem rá szabott világban), amelyet szeretek ugyan, de akkor, ha Gogol írja.* Ez a flamand változat inkább szomorított, mint szórakoztatott, pedig a fülszöveg szerint is, más molyos értékelők szerint is komikus történet.***
Egy maradandó nyoma van az olvasásnak: parenyicát akarok enni. Nem, nem edamit, parenyicát. Viszont délután úgy teleettem magam, hogy még most se fér el, kénytelen leszek holnapig benn hagyni a hűtőben.

A második kisregény érdekes módon jobban tetszett, fel is húzta egy kicsit a pontozást. Éppen annyira realisztikus ez a bolyongás a borult ég alatt, az éjszakai latyakban, hogy átélhető legyen – és éppen annyira szürrealisztikus, hogy beleborzongjon az ember. Főleg, ha a kívülálló szemével nézi – márpedig kénytelen azzal nézni, hiszen folyamatosan ott van három kívülálló, akik az egészből egy kukkot se értenek.
(Már maga az, hogy hárman vannak, meseszerűvé teszi a történetet. Szomorú meséről beszélek, természetesen.)
De azért szép, éppen a mélységes – bár melankolikus – embersége miatt. Az, ahogyan kezet nyújtanak egymásnak a bolyongók a kulturális szakadék fölött.

* Nem, nem vagyok hajlandó hozzátenni, hogy „vagy Kafka”.** Nem mintha Kafka nem volna jobb, mint Elsschot, csak olyasmire nem mondhatom, hogy „szeretem”, amitől elővesz a háromnapos hideglelés.
** Sem azt, hogy „vagy Móricz”, hasonló okokból. Pedig olvasás közben többször eszembe jutott a Rokonok.
*** SPOILER Még az elején én is úgy éreztem, hogy ismerősek a kelepcék, amelyekbe szegény Laarmans sorra beleesik, de a regény felénél már végképp belekeseredve csak annyit kérdeztem: „hogy lehet valaki ennyire hülye?!” Nem Laarmansra mondtam, félreértés ne essék. Ő, szegény, buta, tapasztalatlan és a végletekig alkalmazkodó flamand csinovnyik – ennyi! De aki megbízza a munkával?! Az hogy gondolja, hogy odadob egy ekkora tételnyi árut egy kezdőnek, minden előzetes kikérdezés és oktatás nélkül?! Komolyan mondom, nem lepődtem volna meg, ha a végén kiderül, hogy direkt kiszúrásból csinálták az egészet, mert valami nagy disznóságot takargatnak az ügylettel. De nem! Ezt komoly emberek komolyan végig akarták csinálni!

Ezt 2018. június 26-án írtam.

Pontszám: 10/7

2017. március 7. 

Az eszeveszett Orlando (Ludovico Ariosto reneszánsz fantasyje) harminchetedik énekében az elbeszélő nagyon megdicséri a költőnőket, de nem név szerint, nehogy véletlenül kihagyjon, és ezzel megsértsen valakit. Egyet mégis kiemel, „ki úgy felül van az irigykedésen, / hogy senki nem fog elítélni engem, / ha másról hallgatok, s csak őt dicsérem.”

Idáig rendben. De miért éppen őt?

                "Nemcsak hogy ő maga felejthetetlen
                édes szép stílusával, szebbet én nem
                tudok: de mindaz, akiről beszélt, írt,
                föltámad, elkerüli a sötét sírt."
                (II. kötet, 984. oldal)

A későbbiekből (meg a Google-ból) egyértelmű, hogy kortársáról, Vittoria Colonnáról (1490-1547) beszél. (Kép forrása: https://es.wikipedia.org/wiki/Victoria_Colonna.) Röstellem, de életemben nem hallottam róla. Mondjuk, az olasz reneszánsz irodalom a magyar olvasó számára Petrarcánál kezdődik, és rögtön Boccacciónál végződik, szóval nagyon nem volt hol hallanom a hírét.

No, akkor művelődjünk. :) Gyorsan csatolom is azt a három antológiát, amelyből a Moly szerint tájékozódni lehet. Kettő meg is van itthon. (Az egyikről utóbb ajánlót is írtam, itt.)

Azt, amit Ariosto ír, hogy akiről Colonna ír, az feltámad, a szó szoros értelmében tessék venni. A jelek szerint legjobb verseit a férje halála után írta, Petrarca követőjeként az elérhetetlen szerelmeshez, de olyan erővel, hogy Ariosto szerint gyakorlatilag kivette ezáltal a férfit a sírból, nem pedig emléket állított neki.

                Vittoria Colonna: 33. szonett (Férje halálára)

                Ravasz halál, mily rosszul számítottál:
                azt hitted, kincsem életét kioltod,
                de tisztább fényre gyúlt az égi, boldog
                körben. Szemed dühöngve rám nyílott már.

                Tőröd villan a fejemre, vad szitok száll,
                midőn látod, hogy én ezen mosolygok.
                Nem csapsz le rám és így hamvába fojtod
                a perzselő reményt, mit felszítottál.

                Nem várt kegyelmed, óh milyen kegyetlen!
                végső szavam áldotta volna tőröd,
                melynek hegyétől holtan porba dőlök.

                De kedved nem telik már győzelemben,
                hiszen tudod: nem győz le senki téged, –
                elhagysz, ki már úgyis csak félig élek.

                (Képes Géza fordítása)

Elsőre nem igazán voltam tőle elragadtatva, de így másodjára… hm, tényleg nem akármi. Fájdalmas párbeszéd a halállal a kedves halott fölött – ez még nem volna eredeti, de ahogy kiforgatja a sablont, az jó. Az nagyon jó. Nézzük csak meg alaposabban.
Kiindulópont: „á, te halál, nem is vetted el a szerelmemet, hiszen ő csak felébredt a tökéletesebb életre.” Következő lépés: oldalt lesek a halálra – na, felhergeltem? Igen, sikerült, hurrá, mindjárt rám is lecsap, és megint együtt lehetek a szerelmemmel! (Beleértve: Lám, micsoda sakkjátékos vagyok, úgy tettem, mintha örülnék a szerelmem halálának, ezzel kicseleztem a halált.) Következő: Dehogy cseleztem, hiszen még mindig élek… vagyis kegyelmet kaptam, de ez számomra éppen a kegyelem ellenkezője, hiszen ha a szerelmemmel volnék, az volna a kegyelmi állapot. Vagyis mégis a halál győzött le engem. A halál győzelme normál körülmények között persze azt jelenti, hogy megöli az embert, de az én esetemben pont nem. Az ő győzelme az, hogy itt hagyott faképnél, életben – de persze ez az élet nem is élet, csak fél-élet. És ennek ráadásul még a halál se örül, nem jó ez senkinek, se neki, se nekem.
Igen bonyolult, szövevényes vers ez, beindítja a gondolkodást.

    Olvasom Huizingától A középkor alkonyát, jelenleg éppen a „Stilizált szerelem” és „A szerelem szabályai” című fejezeteket. Itt Huizinga részletesen taglalja a késő középkor szerelmi konvenciórendszerét. Az a korszak, amely az égvilágon mindent hierarchikusan és szabályok közé szorítva szeretett kezelni, a (lovagi) szerelemhez is komoly elvárásokat kapcsolt, amelyeknek meg kellett felelni, ha jót akart magának az ember. Többnyire kötelező sablonok, megszabott jelképek nyelvén szólt a korszak lovagi irodalma – ami pedig a mindennapi életet illeti, nemhogy a tekintet, még a ruha színe is érzéseket fejezett ki, és ha valaki a szabályok ellenére cselekedett (pl. túl hamar értésére adta a másiknak hajlandóságát), akkor könnyen előfordulhatott, hogy a bizonyos másiknak elment tőle a kedve. 

    Ennek a korszaknak az alkotása a Rózsa-regény (Roman de la Rose). Bonyolult szimbólumrendszere nemcsak teli van erotikus utalásokkal – az még hagyján –, hanem gyakran hangsúlyozottan durva. Nem az, ahogy szól, hanem az, amit mond.
    Nem csoda, hogy már a maga korában is sokan kritizálták. Különösen egy bizonyos Christine de Pisant emleget Huizinga, akiről sose hallottam korábban, de mivel a későbbi fejezetekben is vissza-visszatér, meg még a neve is oly tetszetős, ugye – hát utánanéztem. Először is abban, ami megvan itthon: a Költőnők antológiájában.
    Nem csalódtam: benne van! Egyre jobban méltányolom ezt a kötetet… 

    „Édesapja Thomas de Pisan, természettudós, csillagász és filozófus. Igen fiatalon elvesztette férjét és gyermekeivel magára maradva, írásaival kereste meg kenyerét. Mindent írt, verset, prózát egyaránt. Gazdag munkássága nagy írói rutint fejlesztett ki benne. A bonyolult középkori formák avatott mestere volt.” (45. oldal)

    Így az antológia, mielőtt (sajna csak) 1 db versét közölné. Másik három a Klasszikus francia költők c. antológiában szerepel. 
    Olaszországban született francia alkotóról van szó, aki minden művét franciául írta, és az első francia nő, aki írásaiból élt. Özvegységében, ha újra férjhez menni nem akart, más lehetősége nem is lett volna még az éhen haláson kívül. Mindenekelőtt költő, de életrajzírást is vállalt, ezt még a szűkszavú magyar Wiki-szócikk is megemlíti. (Egyébként érdemesebb az angol/francia Wikit nézni. A képet is ott találtam.) V. Károly francia király életrajzát ő írta meg. Munkásságát számon tartották és értékelték, angol és francia költőkre egyaránt hatott. Élete végén, amikor már kolostorban élt, még megérte Jeanne d'Arc ténykedését (a halálát már nem), és róla is írt, ezúttal már nem megrendelésre, viszont igen-igen meghatottan. Itt olvasható, sajna csak angolul meg franciául.
    Ja, és az elsők között van (többek között), aki nőként a nők védelmében ír. A Rózsa-regényt is azért kritizálja, mert egyrészről erkölcstelennek tartja, másrészről a nőkre nézve sértőnek, igazságtalannak – és veszedelmesnek is. Meg úgy általában az egész szerelmi konvenciórendszerről megmondja a véleményét, legalábbis ami a késő középkort illeti.
    Ebben pedig Huizinga is nagyjából egyetért vele, amikor őt idézi. A legenyhébb, amit mond erre a konvenciórendszerre, az az, hogy nem ok nélkül népszerű, ám képmutató is. „A hűséges lovag vagy a szerelmes pásztor ünnepélyes, kecses játéka, az udvari allegóriák szép külsőségei sosem vesztették el teljesen vonzerejüket és erkölcsi értéküket, bármilyen durván meghazudtolta őket az élet” (A középkor alkonya, 127. oldal).

Ezt 2017. május 22-én írtam. 

Frissítés: Itt írtam a teljes Huizinga-műről. Itt pedig a Költőnők antológiájáról.

Nagyon szép, dicsérni való válogatás. Annak ellenére megérdemli a tíz pontot, hogy egyáltalán nem hibátlan.

Legfőbb erénye: Az ókortól „napjainkig” (ez a negyvenes éveket jelenti) számos alkotót emel ki az ismeretlenségből, és teszi hozzáférhetővé adott esetben méltatlanul olvasatlan műveiket. Mivel egyúttal az életrajzaikat is közli nagy vonalakban, egy kis korrajz-kiegészítést is kapunk, különösen a magyar alkotók esetében. (Ezeket Török Sophie válogatta, ő írta az életrajzokat is, a külföldiekkel pedig Kótzián Katalin dolgozott. Az előbbi jóval bőbeszédűbb.) A legtöbbjüknek azóta már jelent meg önálló kötete (magyarul is), de azért nem veszítette el értékét ez a kötet sem, mert az érdeklődés felkeltésére mindenképpen tökéletes.

További erényei: Tudatosan figyel a sokszínűségre. A legkülönbözőbb nemzetiségek alkotóit válogatja össze. A legtöbb költő persze görög, római, angol, német, francia, de azért helyet ad bolgár, észt, szlovák, lengyel stb. alkotóknak is. Figyel arra is, hogy különböző témák, hangnemek, versformák bukkanjanak fel a kötetben. Így az elsődleges szempontnak (az érdeklődés felkeltésének) még jobban megfelel. Nagyon érdekes figyelni azt is, hogyan kapcsolódnak egymáshoz a különböző korok alkotóinak művei, hogyan illeszkednek a saját korukba, vagy térnek el annak elvárásaitól. (Hármukról írtam is külön bejegyzést. Egyikük a francia gótika, másikuk az olasz reneszánsz, harmadikuk a századforduló Bulgáriájának az alkotója. További kettőnek a képe szerepel a bejegyzésben, az első Petrőczi Kata Szidónia magyar, a második Marie Under észt költő. Mindkét kép forrása a Wikipédia.)

Legfőbb hibája: Mindenáron ki akar mutatni valami speciálisan nőies közös vonást több évezred verseiből. Hogy az mi, azt nem írja körül határozottan, de ha nincs meg vagy ritkán fordul elő egy költői életműben, akkor mindjárt bejelez a szerkesztő készüléke, és fölrója a szerzőnek (vagy legalábbis sajnálkozik), hogy az illető miért ír „úgy, mint korának férfi költői”. Vagy azon, hogy szegény bármilyen jól értett a versíráshoz, nem „jutott el” az igazi női témákhoz (úgymint: anyaság, háztartás). Olvasó meg rázogatja a fejét, mint akinek víz ment a fülébe, és azon gondolkodik, hogy miért nem tette fel senki azt a kérdést a szerkesztőnek, hogy 1. pontosan miért is baj az, ha egy költőnő olyan témákról ír, amelyek mindkét nemre tartoznak, és (horribile dictu) esetleg egy férfi is olvashatja őket; 2. mégis ki határozza meg azt és milyen alapon (főleg utólag), hogy egy korszak költőinek milyen stílusban, milyen gondolkodásmóddal kell írniuk, főleg, ha a végtermék esztétikailag rendben van?* Szerencsétlen, ha egyszerűen csak szerelmes, akkor arról ne írjon, mert olyat a férfiak is tudnak?! Vagy ha nem tud főzni, akkor most már nem is írhat?! Már elnézést.**

További hibák: A kötet a kordivatnak megfelelően sajnos nem nagyon megy Európán kívülre, kivéve az Egyesült Államokat. Orosz költő nincs is benne egyáltalán. Ráadásul mivel a fenti okból erősen igyekeztek „igazán” nőies verseket vadászni a szerkesztők, az esztétikai értéket egyáltalán nem mindig vették tekintetbe. Nem azt nézték, hogy önmagában mennyire értékes egy vers, hanem azt, hogy az ő nőiesség-fogalmukba belefér-e. Jó esetben így is sikerült értékes verset találni (de mennyire! jó verset írni bármiről lehet), csak ha az ember így megköti a saját kezét, akkor azért nehezebb. Itt-ott csak azért kerültek bele gyenge versek, mert érdekesnek találták a szerző életrajzát. Hála Istennek elég gyakran előfordult viszont az is, hogy nagyvonalúan figyelmen kívül hagyták a saját alapelvüket. Különben talán ma már nem is lenne olvasható a kötet. Vagy mégis? Mert olyan is megesett, hogy egy olyan nagy lázadót tettek bele, aki mindenben szembement a kor nőkkel kapcsolatos elvárásaival – a versei meg olvashatatlanok. Most hogy ezt minek… Nem sajnálom, ez is egy életmű, csak nem értem, mit keres itt.

Mégis megkapja a tíz pontot. Azért, mert a hibákról nem(csak) a szerkesztők tehetnek. Abban a korban, amikor az antológia megszületett, ez a „keressük meg az egyetemes összefüggéseket, és ami nem felel meg neki, azzal valami baj van”-gondolkodásmód nagyon elterjedtnek, értelmiségi körökben normának számított. Ebben a jegyben egész társadalomtudományi ágak alakultak ki, vagy nyerték el a maihoz közelítő formájukat. Aztán ugyanezeknek a tudományágaknak a képviselői rájöttek, hogy ez a gondolkodásmód nem igazán működik, és én már ezt a felfogást a kritikájával együtt tanultam meg. Azaz óriások vállán álló törpe vagyok, attól akkora a pofám. Hetven év elteltével könnyű okosnak lenni. Nem fogom ilyesmiért elmarasztalni a kötetet.

Csak figyelmeztetem az olvasóit, hogy kezeljék fenntartásokkal. Természetesen miközben OLVASSÁK! Sokan! Magyartanároknak hatványozottan ajánlott.

* Abba most nem mennék bele, hogy létezik-e egyáltalán olyan, hogy igazi női téma. Pláne tipikusan nőies közlésmód. Au. Ez veszélyes terep, nekem meg sok a dolgom. Inkább csak megosztok itt egy idézetet egy színdarabból, amelyik nagyon tetszett nekem. Mármint az idézet. A darab is, csak szégyenszemre halvány fogalmam sincs már se a szerzőjéről, se a címéről. Azt tudom, hogy filmforgatáson játszódik, Írországban, és a rendező teheneket kér a helybeli ír parasztoktól a díszletbe. Küldenek neki. Ő meg visszaküldi azzal, hogy nem felelnek meg, „aszongya, nem elég írek”. (A közönség szétröhögte magát.) Na, pont ez jut eszembe arról, ha egy nő verset ír, és rászólnak, hogy ez nem elég női.

** Felvet amúgy egy érdekes kérdést az előszó. Hogy milyen furcsa, hogy NEM LÉTEZIK olyan, hogy „Férfiköltők antológiája”. Elsőre csak lestem, mi ez a marhaság, húszat is fel tudok sorolni kapásból, kezdve a saját hajdani tizedikes szöveggyűjteményemmel. (A maiban már benne van 1, azaz egy db Jane Austen-idézet.) Amely akkor még persze nem létezett, de van nekem irodalomkönyvem abból a korból is, egy árva női név nem sok, annyi sincs benne. Aztán rájöttem, miről beszél. Arról, hogy vannak olyan antológiák, amelyek direkt nőiesnek számító verseket tartalmaznak, olyan azonban tényleg, de tényleg nincs, amelyikbe direkt férfiasnak számító verseket válogatnának. Amelyek arra keresik a választ, mitől férfi a férfi. A fentiekből adódóan nem hiszem, hogy erre találnának is abszolút érvényű választ, de na, érdekes volna látni, ebben igaza van Török Sophie-nak.

Pontszám: 10/10

Ezt 2019. május 26-án írtam. 

Erre a kötetre már csak azért is tíz pontot kell adni, hogy egyáltalán megjelent.

Amilyen kis szerény küllemű valami,* olyannyira érdemes bárki figyelmére, aki elmúlt tizennyolc. Mert éppoly szerényen, apró betűkkel oda van írva a hátuljára, hogy „felnőtteknek”. Ilyet se láttam még. Igaz, nem is sok olyan népmesekötet létezik, amelyik szándékoltan cenzúrázatlan szövegeket tartalmaz. Mondott valaki olyat, hogy a népmesék gyerekeknek készültek? Mondott? Hát én is úgy gondoltam, hogy nem. Van ebben szex is, horror is bőven. Vagy ha egyik se, akkor csak egyszerűen szókimondók a mesék, ahogy felnőttek beszélnek felnőttek előtt. És bizony az is előfordul, hogy a mese végére mindenki meghal.

Nem, nem emiatt szerettem. 

Nem is mindig szerettem. A tíz pont nem(csak) a tetszésemet jelenti. Hanem a szövegek színvonalát. Ezekre nem lehet kevesebbet adni. Zord, földhözragadt mesék ezek, nagyon kevés közöttük az, amire azt lehetne mondani, hogy „szép mese”, de attól még megfognak, elgondolkodtatnak, szublimálnak, nevelnek: teszik, amit egy népmesének tennie kell. 

Azok tetszettek a legjobban, amelyek a komi** mitológia nyomait őrzik. (A XIV. században tértek keresztény hitre.) A Gundirnak, a Jomának utána is néztem, az erdei szellem és a víziszellem is igen népszerű szereplők, némelykor megfeleltethetők a keresztény mitológia alakjainak, némelykor nem, némelykor jóindulatúak, némelykor nem… némelykor mind a kettő… Vannak benne alakváltó sámánok is, akik egymással küzdenek; az égig érő növényen felmászó, túlvilágot megjáró szereplők, akik folyton őrlő malmot hoznak magukkal; no meg kiskakas, aki visszaszerzi a gazdája tulajdonát a cártól. Meg még jó sok nemzetközi meseelem, pl. a Rumpelstiltskin vagy a brémai muzsikusok, akik nem mennek Brémába, és nem zenélnek, minden egyéb stimmel. 

Reggel fölkeltek, s látják, hogy a pincébe esett fél borsó a mennyezetig nőtt. A következő nap meg akkorára nyúlt, hogy a teteje már nem is látszott. A leányka megvárta, amíg a bátyja elalszik, s nekiindult fölfelé kapaszkodni a borsószáron.
Mászott, mászott, egyre csak mászott, míg egy kis házikóhoz nem ért. Benyitott a házba, hát ott meg egy gonosz varázsló búzát őröl. Nincs is ott búza, hanem a malomkő szem nélkül, magától őrli a búzalisztet.

Azért ha cenzor nem is volt, a szerkesztés koncepciója, az látszik. Kötelező jelleggel bele kellett tenni két-három társadalmi igazságosztós mesét, amelyekben mindig a gazdag jár rosszul. Máskülönben csak a szerkesztő ügyessége és szakértelme látszik. Nagyon jól tették, hogy éppen Vászolyi Erikre bízták ezt a kötetet. Gyanítom, hogy a nyilvánvaló magyar mesei párhuzamokat is sokban köszönhetjük az ő válogató kezének… 

* Konkrétan százasért vettem az antikváriumban, a senkineksekell-dobozból, kopott is, a lapok gerince piszkos is volt, míg kezelésbe nem vettem a smirglivel, a gerince meg, hiába vászon, kezdi megadni magát…
** Ma már elsősorban így nevezzük ezt a népet, nem zürjénnek, mert az utóbbi elnevezést mások adták nekik, a „komi”-t meg ők adták maguknak.

Ezt 2017. június 22-én írtam. 

Pontszám: 10/10