Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Tizennyolc éven felüliek számára kiskorú felügyelete mellett ajánlott (Viktor Laverrenz: Az afgán kém)

2020. március 02. - Timár_Krisztina

laverrenz.jpgLeginkább tizenkét éven aluli kiskorút javaslok.

Kivételes testi erejű és rendíthetetlen erkölcsű főhős! Hűséges társak! Tenyérbemászó modorú főgonosz sátáni kacajjal! Nemes vérű paripák! Egyedi kidolgozású fegyverek! Szomjan halás a sivatagban! Kínzócölöphöz… pardon: kínzófához köttetés! Föld alatti barlangrendszerek vízesésekkel és tavakkal! Megküzdés a roppant méretű hegyi medvével! Nyomkövetés átlag ötven oldalanként! Rablótámadás és felgyújtott falvak átlag harminc oldalanként! Hangtalan kúszás a bozótban, egyetlen ág kettéroppantása nélkül, foglyok kiszabadítása céljából – a vége felé már nem is számoltam, milyen gyakran! Rendszeresen visszatérő, megholtnak vélt egyének! Nemes vademberek! Nyaktörő hajsza az ellopott tervek után, félvad pusztákon és hegyekben!

Száz szónak is egy a vége: szerelmes brátim, kik velem (és testvéremmel) együtt csináltatok salátát a Winnetou című opusból, olvastatok ti már olyan igazi, átdolgozatlan, rövidítetlen, háború előtti kiadásból újranyomott Karl May-regényt? Na, ez pont olyan!

És nem! Az nem jó!
(Eltekintve attól, hogy ennek a regénynek a fordítása nagyságrendekkel jobb, mint a háború előtti Karl May-fordítások, erre majd a végén kitérek.)

Nem, nem azzal van a baj, hogy ez egy klasszikus ponyva, kiszámítható fordulatokkal és sablonszereplőkkel, amelyiknek a főhőse tíz oldallal a vége előtt jön rá arra az irrrrrtózatos nagy rejtélyre, amelyet az olvasó ugyanannyi oldallal az eleje után megfejtett. Nem.
HANEM HOGY EZEKET ÖTSZÁZÖTVEN OLDALON KERESZTÜL KAPJUK A KÉPÜNKBE!
Én úgy, de úgy szerettem volna ezt a regényt (az első sorokban jelzett koromban, de azért egy kicsit ma is), ha feleekkorára sikerült volna… De mikor már az ötödik erdőben kúsztak, és a hatodik szédítő meredélyen másztak fel, és a hetedik rohanó folyón úsztattak keresztül egy szál lóval… és ezek után elszörnyedve kérdte a főszereplő, hogy „mi lesz velünk, ha most X megkapja Y betegséget?” – nos, akkor én fennhangon és lemondóan így szóltam a könyvhöz: „akkor ez a regény még hosszabb lesz”…
SPOILER: És megkapta.
Én nagyon szerettem Karl Mayt tizenkét éves koromban, és hörcsög módjára neki tudtam volna menni bárkinek, aki a művei teljes változatát unalmasnak és gyengének minősíti, de amikor tényleg kinyomták újra a teljes kiadásokat – akkor nagyon csendes lettem.*

Igaz, a hosszúság a háttéranyagon is múlik. Laverrenz nemcsak Mayjal, hanem Vernével** is versengeni akart, és iszonyú mennyiségű ismeretterjesztéssel terhelte meg a könyvét. Ami tök jó!!! Ezekkel a részekkel kezdetben az égegyvilágon semmi bajom nem volt. Sőt!!!! Kb. a regény feléig akkor élveztem az olvasást a legjobban, amikor a főszereplőkkel egyáltalán nem történt semmi… (Ez azért tényleg sokat elmond.) Hanem tarkabarka, hol rokon-, hol ellenszenves képet kaptam a gyarmatosítás előtti Közép-Ázsiáról, amelyben jóval több nép és kultúra élt (és valószínűleg él ma is) több-kevesebb egyetértésben egymással, mint amennyi államot ott azóta létrehoztak. Jellegzetes növény- és állatfajok éppen úgy előfordulnak, mint földrajzi képződmények, építészeti stílusok, gyógymódok és népviseletek. Igaz, hogy az elbeszélő mindvégig érezteti a saját (német) felsőbbrendűségét,*** és igaz, hogy a regényben háromféle ázsiai fordul elő: nemes vadember, komikus vadember és ördögien gonosz vadember**** – de azért az is látszik, hogy Laverrenz elég rendesen utánanézett a háttérnek. És külön szerettem azért a megjegyzéséért, hogy az afganisztáni szent ember elé járuló műveletlen fanatikusok meg a művelt berlini spiritiszták között nincs is olyan nagy különbség. 

Csak hát az volt a gond, hogy Laverrenz úgy akart Vernét játszani, hogy pont annyit járt Közép-Ázsiában, mint May az apacsok között. A fülszöveg szerint „német könyvkereskedő, kiadó, író, utazó, a Német Ázsiai Társaság tagja.” Olyan kedves, hogy diszkréten nem írja oda, mennyit utazott és hova. Beíratom már én is az életrajzomba, hogy utazó vagyok, végül is sokat járok Békés megyébe meg Budapestre, de tavalyelőtt Prágában is voltam. Olvasván ezt a könyvet a XIX. század végi Közép-Ázsiáról, nagyon sok hitelesnek tűnő részletre akadtam, adott esetben olyanokra is, amelyeket csak az tudhat, aki járt abban a világban. Csak abban nem voltam biztos, hogy az a valaki Laverrenz lehetett. Amikor a regény feléhez érve aztán egyúttal netközelbe is értem, és elkezdtem ellenőrizni az érdekesebb információkat, akkor rosszabb esetben nyomát se leltem a leírtaknak, jobb esetben leltem, csak pár száz kilométerrel arrébb. Miután Vámbéry Árminra is hivatkozott a könyv (mint osztrák utazóra… na de ez a legkevesebb), végre kivettem a könyvtárból az útleírását, és egy pillantás a tartalomjegyzékre meggyőzött, hogy jobban jártam volna, ha a tiszta forráshoz fordulok…

Na de mindegy, így is jó, fájni nem fájt az olvasás (bár azért az utolsó kúszások, fogolykiszabadítások és száguldó vonat elől menekülések kissé taccsra tettek), és egy csomó érdekességre felhívta a figyelmem, hogy nézzek utána alaposabban, ezért nagylelkűen megadom az öt pontot.

Meg még egyet, a fordítónak. Akié legmélyebb tiszteletem. Mert ezt a regényt ő halászta elő a százéves ismeretlenségből, ő fordította le mind az ötszázötven oldalnyi gót betűs monstrumot, latin és perzsa betétekkel tele, és végül ő adta ki magánkiadásban, a MEK-re felpakolva, még csak pénzt sem kérve a munkájáért. Ezt hívják szerelemnek. 

Csak azt az egyet rovom fel neki, hogy nem jött rá, hogy Hermann Bambéryben Vámbéry Ármint tisztelhetjük, és attól, hogy a szerző elírta a nevét, neki nem muszáj. 

* Megkövetem Mayt, utólag eszembe jutott, hogy mi az, amiben jobb Laverrenznél. Sokkal-sokkal. Mellékalakok teremtésében! Amitől egy Bicegő Frank, egy Hosszú Davy, egy Köpcös Jemmy, egy Droll néni akkor is jóleső emlék marad, amikor már rég nem hiszem el, hogy Old Shatterhand tudott kizárólag a keze meg a lába ujjaira támaszkodva osonni…
** Juszt sem Verne-nel, Gyula bácsi magyar író, tudjátok meg. 
*** Amiben ismételten May hőseire emlékeztet… És nem mellesleg jókat röhögtem azon, hogy Verne regényeiben mindig a német (és/vagy az angol) szereplő az intrikus, itt meg a francia.
**** Ja, hogy ezek nem indiánok. Ja. Hát nagy különbségeket nem láttam. Még béke… pardon: vízipipa is járt körbe-körbe…

2017. július 30. 

Pontszám: 10/6

Kiadási adatok: Magánkiadás, Bp., 2012. 552 oldal,  Nagy Károly fordítása

A bejegyzés trackback címe:

https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/api/trackback/id/tr3115500514

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása