Zalka Csenge Virág számos meséskönyvet tudhat már maga mögött, és aktív mesemondóként még több történetet a repertoárjában. A Ribizli-sorozat darabjait egy-egy határozott koncepcióra fűzte fel annak idején, a Széltestvér és Napkelte vagy a Törpeszarvas és a déli álom című köteteket egy-egy motívum köré rendezte el, a Nagyvárosi népmeséket pedig interaktív játék részévé tette. Adott ki már mesekönyvet speciálisan kamaszok számára, és olyan szövegeket is publikált, amelyeket saját meséinek tekinthet.

Arra viszont magyar nyelven még nem láthatott példát az olvasóközönsége, hogy szigorúan egyetlen terület, sőt egyetlen település meséiből válogasson. Angol nyelvű kötetet már jelentetett meg korábban, egy kárpátaljai magyar mesemondó történeteiből készült válogatásból. A Hétlábú paripák és jó boszorkányok összeállításakor hasonló módszert követett. Bár most több mesélő nevét is megismerhetjük a jegyzetekből, akik ráadásul különböző korokban is éltek, a település mindvégig azonos marad: Csíkszentdomokos.

Kritikám az Alföld online felületén jelent meg. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom ide, de a link odavezet. 

Szakmai érdeklődésből olvastam, (számomra) új műfajjal ismerkedni, no meg annak szókincsével. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem kötött le. Bár nem feltétlenül ugyanazért, mint a célcsoportot, de hát ez normális, tekintve, hogy húsz évvel vagyok idősebb a célcsoportnál. Megértem azt is, hogy ekkora bestseller lett, és nagyjából 90%-ban még örülök is, hogy pont ezt olvassa az ifjúság. 

Ahhoz, hogy a cselekményével szórakoztasson, sajnos meglehetős kiszámítható: a harmadánál történt először olyan esemény, amire nem gondoltam volna – és nagyjából utoljára is. Felteszem egyébként, hogy ezzel a célcsoport is így van, hiszen tapasztalt olvasókról beszélünk, akik akkor szórakoznak jól, ha a már kialakult elvárásaikat beteljesíti egy regény. Ezzel nincs is semmi gond, a szöveg arról nem tehet, hogy én máshogy szoktam szórakozni. Szóval az, hogy a regény kiszámítható, nem von le az értékéből. (Mint ahogyan azt sem vonom kétségbe, hogy a műfaj más képviselői jóval kevésbé kiszámíthatók legyenek.)

Óriási film, és nem tudok mit kezdeni azzal, hogy olyan keveset beszélnek róla manapság. Azzal még kevésbé, hogy olyan kevés díjat nyert. Látom a hibáit, de mind eltörpülnek a koncepció, a színészi játék, a tömegjelenetek mellett. El se hiszem, hogy több mint ötvenéves, alig akad eleme, ami rosszul öregedett volna. 

Természetesen nem egyszerűen egy csatát mutat be. Az a legfontosabb része, a több mint kétórás filmből egy órán át tart, és minden, ami előtte történik, ehhez az egyetlen naphoz, 1815. június 18-ához vezet. Mégsem pusztán a csata bemutatása a cél. Eleve az alcím (Napóleon utolsó száz napja) jóval többet ígér ennél.

Az mit mond el a világról, hogy szerintem ez a regény szép? Hogy különösen a végkifejletben, bármilyen szörnyűségek történnek, találtam valami felemelőt? 

Ügyesen illeszti össze a lovecrafti természetfölötti horrort a magyar kulturális hagyománnyal. Nekem különösen tetszett az az alternatív kép a nyolcvanas-kilencvenes-kétezres évek világáról, amelyet a regény első felének mottóitól megkapunk. Jó kis stílusgyakorlatok; mindenféle emberek bőrébe bele tud bújni a szerző, és a maguk humora is megvan. (Maximum nem mindig van kedve az embernek nevetni rajtuk, ha éppenséggel túl hitelesre sikerülnének.) Ráadásul, bár egyértelmű utalást nem találtam a szövegben (vagy csak én nem voltam elég ügyes?), a háttérvilág erősen Délkelet-Magyarországot asszociálta, amelyhez engem sok-sok szál köt. Ez volt 2023 második olvasmánya,* amelyikről ezt el lehetett mondani, holott nem gyakori téma. 

Sem a szerelemnek, sem az összetartozásnak, sem az árulásnak nincsen neme. 

Ez az a híres-nevezetes történet, amelyik úgy van megírva, hogy mindvégig ne lehessen kitalálni, milyen nemű a főszereplő-elbeszélő. Mindent megtudunk róla, csak azt nem, hogy hogy néz ki. Egy olyan regényben, amelynek a címe az, hogy „a testre írva”, esetleg „a testről írva”, nem lehet tudni, milyen a teste (vagy az arca) annak, akinek a szavait az írás közvetíti.

Ősszel jön magyarul (frissítés: ősz van, és megjelent magyarul, Nagy Krisztián fordításában), úgyhogy az is olvassa a bejegyzést, aki franciául nem tud. 

Aranyos, mókás fantasy, ügyesen összerakott háttérvilággal, nagyon kalandos és nagyon francia. Akinek bejönnek a klasszikus és/vagy régimódi kalandregények, mindenképp tegyen vele egy próbát, mert Pevel kb. úgy viszonyul a kulturális hagyományhoz, mint Dan Simmons. Csak egész mást hoz ki belőle.

Azért az elég sokat elmond valakinek a kvalitásairól, hogy huszonnégy év után még tudom, miről beszélt nekem, és ma is értem, hogy mi volt a tétje annak az előadásnak. 

Chrétien de Troyes regényeiről Halász Katalintól hallottam először, aki mintegy véletlenül, egy másik tanszékről „beugróként” tanított nekünk világirodalmat – illetve mesélt órákon keresztül lebilincselően a középkori francia regényről –, amíg a tanszék „rendes” tanára külföldön járt. Jegyzetelni művészet volt, nem is mindenkinek sikerült, de hallgatni élmény.* Lám, mikre emlékszem még belőle. Kár, hogy neki már rég nem köszönhetem meg. 

Újraolvasás vége. Nagyon régen érett már. 2023 utolsó befejezett olvasmányának szántam. 

Furcsa, hogyan öregedett ez a regény. Mint szerelmi történetnek, nagy része inkább ijesztő, mint jóleső. Mint irányregénynek, már nem működik az optimizmusa, bár a reformkort ismerve érthető. Mint epizódokból összeálló mozaik, annyira modern, hogy a fal adja a másikat, és olyan írói ötletekkel van teleszórva, amilyenekért más a fél karját odaadná. Érdekes, hogy a saját korában pont ezt a mozaikszerűségét kritizálták. Ja, és amúgy vicces. Nagyon. 

Több műveltségi területet is egyesít, játékra és együtt gondolkodásra hív az Óbudai Múzeum Közös otthon, saját érzés címmel megnyílt kiállítása. A kiállítás témája „óbudai írók, írók Óbudán”. Nem egyszerűen huszonnyolc alkotó (író, költő, publicista) munkásságát hozza közel a látogatókhoz, hanem kapcsolatokat is keres az irodalom, a képzőművészet (street art) és a látogatók személyes élményei között.

A tárlat arra a kérdésre keresi a választ, hogy mit jelent Óbudát (illetve tágabb értelemben a III. kerületet) ismerni, mit jelent ott élni. Az otthonra találás, a valahová tartozás érzését próbálja megfogalmazni, huszonnyolcnál jóval több nézőpontból. 

Írásom a KULTeren olvasható. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom ide, de a link odavezet. 

Fogalmam sincs, hogy maradt ki a gyerekkoromból a Labyrinth (Fantasztikus labirintus, 1986) és a The Dark Crystal (A sötét kristály, 1982), de most pótoltam, és felnőttként sem bántam meg. Egyúttal így karácsony felé mindkettőt jó szívvel ajánlom, mert olyanfajta történet mindkettő, amely felnőttnek és gyereknek egyaránt mondanivalóval bír, csak éppen mást mond. Nagyon mást. 

A cselekménye mindkettőnek egyszerű: egy felnőtté válás meg egy világmegváltó küldetés, egyértelműen leosztott szerepekkel, csupa ősidők óta ismerős motívummal. A titok, mint mindig, a megvalósításban rejlik.