A bestiárium ókori eredetű műfaj, de a középkorban vált különösen népszerűvé. Eredetileg hagyományos történetek természetfölötti képességű, emberi vagy állati alakban létező, többnyire veszélyes teremtményeit sorolta fel, erkölcsi leckék kíséretében. Ezt a kettősséget a Bestiarium Hungaricum is megőrzi, de a mai olvasóközönség igényeire szabja. Így válik minden fejezet kettős szerkezetűvé: először összefoglalja az illető teremtményről szóló szakirodalmi említéseket, természetesen mai tudományos (néprajzi, művelődéstörténeti) igénnyel; majd beilleszt egy történetet (népmesét, hiedelemmondát stb.) a hagyományból. A kiadvány jellege így egyszerre tudományos és mesei.

Kritikám az Alföld online felületén jelent meg. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom ide, de a link odavezet.

Állítólag még egy ilyen regény nincs a világon, Brochnak tényleg sikerült valami egészen egyedit alkotnia. Hajlok rá, hogy egyetértsek ezzel a véleménnyel. 

Mondjuk, az egyedisége miatt az olvasásához is nehéz tanácsot adni. 

Ha valamihez muszáj hasonlítani, az az Ivan Iljics halála (amely – kapaszkodjatok meg – szerintem egyáltalán nem nyomasztó, sőt), amennyiben főszereplője elég biztosan halad a vég felé ahhoz, hogy tudja: elkerülhetetlen, és hamarosan bekövetkezik; de elég lassan ahhoz, hogy legyen ideje végiggondolni az életét, és megpróbálni, hogy tud-e még a vége előtt kihozni belőle valamit, ami „teljes”-nek nevezhető. (Spoiler: tud. Annak ellenére, hogy körülötte mindenki következetesen megpróbálja azt hazudni, hogy nincs is halál.)

Ebben a regényben található a(z általam ismert) világirodalom legrokonszenvesebb főgonosza. Megkockáztatom, hogy filmben sem láttam hozzá foghatót, és ezt olyan ember mondja, aki odavan a The Dark Knightért. Egyébként pedig Dickenst én még így nem untam. A kettő nagyjából egyensúlyba kerül. 

Szakmai olvasásnak indult, kettős értelemben. Egyfelől azért, mert hangoskönyvként hallgattam (benne van az előfizetésemben), és harminc órányi Dickens, felirat nélkül, az azért megdobja az ember nyelvi készségeit, ha száznyolcvan éves a szöveg, akkor is. Másfelől azért, mert fordítóként fontos számomra a különböző nyelvjárások ismerete (is), és tudtam, hogy ez volt az egyik olyan regény, amelyik annak idején presztízst szerzett a yorkshire-inek. Ebben a minőségében valóban nélkülözhetetlen. Több szereplő oldalakon át ezt a nyelvjárást beszéli, és jó pár jelenet Yorkshire-ben is játszódik, szóval jobb, mint egy nyelvkönyv. Ráadásul semmi tiszteletlen nincs ezekben a szövegrészekben, abban az értelemben, hogy senki nem tekinti a származásuk vagy a nyelvjárásuk miatt alsóbbrendűnek ezeket a szereplőket. Kivéve a főgonoszt – de hát az érthető okból nem tesz számot, sőt. 

Amilyen csekély várakozásokkal néztem a kötet elébe, olyan tökéletes élménynek bizonyult. Ismételten jelzem, hogy Pierre Pevel szobrot érdemelne, amiért száz-százötven éves francia életművekről újra bebizonyította, mennyire aktuálisak. Arsène Lupin nevét nyilván sokkal többen ismerik, mint ahányan Leblanc-t olvasnak, és jelen bejegyzés nem titkolt célja is az, hogy jelezzem: nem kell ám ezekről a novellákról olyan túl sok port lefújni. Sőt. 

Nemes, szép feladat a magyar színjátszás legkorábbi darabjait ma színpadra állítani, de nagyon komoly kihívás is egyúttal. Szigligeti Ede legmaradandóbb vígjátékát a mai közönség számára befogadhatóvá tenni bátorságot és ügyességet igényel, hiszen a Liliomfi 1849-ben íródott, a maitól eltérő látásmóddal, eltérő elvárásoknak.

Ráadásul nemcsak számtalan korábbi színpadi előadásnak, hanem Makk Károly 1954-es, szintén klasszikussá vált filmadaptációjának az örökségével is meg kell küzdenie minden egyes társulatnak. A szeptember 21-én bemutatott vígszínházi előadás készítői láthatóan teljes tudatában voltak a kihívásnak. Látszik a szövegen, a rendezésen, a színpadképen, a színészi játékon, a jelmezeken. Az nyilvánvaló, hogy ezt a darabot átírás nélkül nem lehet sem színpadra, sem filmre alkalmazni, Vecsei H. Miklós átirata pedig a legnagyobb tiszteletben tartja az 1849-es Liliomfit, de többet kellett volna változtatnia rajta.

Kritikám a KULTer felületén jelent meg. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom át, de a link odavezet.

Kép forrása: vigszinhaz.hu

Elfeledett írókat több okból is jó olvasni néha, főleg, ha ilyen bestsellert hoztak össze, mint Földi Mihály. Egyrészt kiderülhet, hogy méltatlanul felejtették el az illetőt. Másrészt kiderülhet, hogy későbbi írók támaszkodtak rá. (Itt Szepes Máriára gyanakodtam.) Harmadrészt apró, de jelentős részleteket tudhat meg az ember annak a kornak a gondolkodásmódjáról, amelyik bestsellert csinált a regényéből. Különben is, klasszikus íróink olyan elánnal tudják szidni a Kádár Anna lelkét, hogy már attól érdekes lesz. 

Olyan nagyon sok minden mástól sajnos nem. Olvasás közben rájöttem, hogy van egy negyedik haszna is az ilyen olvasásoknak: megerősítik az embert abban a meggyőződésében, hogy nem a műfajtól függ a minőség.

Rouletabille chez le Tsar, magyar fordítása Natasa titka címmel jelent meg.

Még mindig Rejtő műveinek forrásvidékét keresem, és úgy tűnik, Leroux-nál a legjobb helyen vagyok. Nemcsak szakmailag adnak sokat ezek a kalandregények, hanem sok egyéb szempontból is. Csak ne volnának olyan kegyetlenül túlírva. Legalább kétszer olyan hosszú, mint amilyennek lennie kellene – megértem a magyar fordító döntését, hogy rövidítve jelentette meg annak idején. Abban azért reménykedem, hogy nem azt szedte le belőle, amitől igazán jó lett. (De valószínű.) 

A túlírás oka érezhetően az, hogy itt nemcsak egy újabb Rouletabille-krimiről van szó, hanem arról, hogy hogyan lehet két nagyon különböző, egymást tisztelő, de rengeteg ponton kibékíthetetlenül összeütköző kultúra találkozását krimiben ábrázolni.

Tegye fel a kezét, aki már érezte úgy, hogy földönkívülivel próbál kapcsolatot teremteni, amikor elvileg a vele egy fajba tartozó embertársához közelít. Na, ez a szöveg pont erről szól. 

2024 olvasásai számomra elsősorban szakmai jellegűek. Fordítói és egyéb munkákhoz kellenek, még akkor is, ha közben egyébként fel tudják kelteni az érdeklődésemet. Csak közben beesnek az életembe ilyen (szintén szakmai olvasásnak induló) történetek, mint A sötétség balkeze, hogy elgondolkodjak azon, érdemes-e írni egyáltalán, ha nem tudok olyat, aminek ekkora ereje van. (Spoiler: azért még próbálkozom.)

Ötven ponton is lehetne vitatkozni ezzel a regénnyel (fogok is), továbbá egy túlírt monstrum, abszolút életszerűtlen párbeszédekkel, írástechnikai problémák tömkelegével. De valami eszméletlenül izgalmassá teszi egyrészt a mögötte álló irdatlan műveltséganyag, másrészt az, ahogyan ebből a műveltséganyagból hét különböző, mégis egy irányba tartó történetszálat kanyarít. Legalább másfél éve nem olvastam semmit, ami gyakorlatilag* az elejétől a végéig ilyen erővel le tudott volna kötni, és egyáltalán nem kizárólag a cselekményével. Több nagyságrenddel nagyobb figyelmet érdemel, mint amennyit kap, és nemcsak mint ezoterikus alkotás, hanem mint a magyar fantasztikum hagyományának (tudtommal) soha ki nem használt eleme. Én erre nem vagyok hajlandó tíz pontnál kevesebbet adni. 

A magyar fordítás címe: 39 lépcsőfok.

Elég sok klasszikus kalandregény került föl az 1001 könyv listájára, köztük ez a kémtörténet is. Mint kémtörténet, elég kiszámítható. Egészen más teszi izgalmassá, és engem is egészen másért kötött le. Mint kémtörténetnek, kötelező eleme az, hogy szereplőinek folyamatosan ügyes látszatokat kell teremteniük, a hősnek éppen úgy, mint az ellenfeleknek, és a látszatok segítségével csalniuk egymást csapdába, vagy szökni meg egymás elől. Ezt a játékot pedig a regény mesteri módon űzi.