Rendhagyó módon azzal fogom kezdeni ezt az értékelést, hogy mit NEM találtam ebben a könyvben. 

Először is pornográfiát. A legfülledtebb része az, hogy „boldogan éltek, amíg meg nem haltak”. 

Másodszor: kizárólag szexuális kisebbségekről szóló meséket. Tizenhét meséből négyben (ha nagyon a sorok között akarok olvasni, akkor hatban) szerepelnek LMBT-szereplők, abból a négyből is az egyikben nem párkapcsolatban, hanem barátságban találják meg a boldogságukat. 

Harmadszor: következetes korosztályi besorolást. Ez a kötet egyik komoly hibája. Van benne felnőttmese, kamaszoknak szóló mese, kisiskolásoknak szóló mese, óvodásoknak szóló mese. Gyereknek önálló olvasásra nem adható.

Negyedszer: bármilyen kisebbségi helyzet „kívánatossá” tételét. Indokolatlan az a félelem, hogy ezeket a meséket olvasva többen akarnak majd például „homoszexuálissá válni”. (Vagy romává, örökbe fogadottá, háromfülűvé stb. Egyébként idős és hallássérült főhős itt nincsen, pedig láttam az egyik leírásban. Nem tudom, ki találta ki.) Ez amúgy sem lehetséges – és ilyet a mesék sem állítanak. Nem azt mondják: „legyél ilyen” (nem is mondhatnák, mivel egyik megjelenített helyzet sem akarat dolga). Még csak azt sem mondják, hogy „ha ilyen vagy, akkor szükségképpen jó vagy” (ez is butaság volna, ahogyan az ellenkezője is). Azt mondják, hogy „ha ilyen vagy, akkor is élhetsz boldog és hasznos életet”. 

Ann Morgan A year of reading the world című könyves világutazásáról 2014-ben hallottam először. A Molyon 2013-ban indult az a kihívás, amely hasonló, bár valamivel kisebb volumenű vállalkozásra biztatta a magyar olvasókat is. Sajnos nekem nem állt módomban egy teljes évet világolvasással tölteni – cserébe nem sürgetett senki, még saját magam sem. Ezért a kihívást a mai napig folytatom. 2014 óta összesen százharminchét állam egy vagy több szerzőjétől olvastam legalább egy kötetnyi szöveget. Leginkább regényeket és novellákat, de van az olvasottak között eposz, útleírás, dráma, népmese-, esszé- és verseskötet is. A továbbiakban minden új olvasással ezt a bejegyzést fogom frissíteni.

Amikor a nagy bűvész, Rodolfó elárulta egynémely trükkjének titkát, megkérdezték tőle, nem tart-e attól, hogy ha így leleplezi magát, csökkenni fog a közönsége. Azt válaszolta, hogy „Mindenki tudja hogyan kell szaxofonozni: fönt fújják, lent nyomják. Mégsem tud mindenki szaxofonozni.” 

Takács Bogi fantasy- és sci-fi-novelláinak olvasása közben elég gyakran jutott eszembe ez a mondat. Egyrészt azért, mert a szerző a sci-fik végén mindenütt gondosan feltüntette azt a tudományos felfedezést vagy hipotézist, amelyikre a szöveget alapozta – mutatjuk, hogy honnan jöttünk, hiszen onnan jöhet még más is. Másrészt azért, mert – akár sci-firől, akár fantasyről volt szó – legkésőbb a második-harmadik oldalon mindig átláttam azt is, hogy honnan jött az alapötlet másik fele: milyen társadalmi, lélektani, biológiai (egyszóval: evilági) jelenségnek a modelljét látjuk egy-két emberi kapcsolatban megragadva. 

Láttam, hogy csinálja. Minden trükk novella alapötlete annyira egyszerű és magától értetődő.

De a nyavalya törje ki, a büdös életben nem tudnám utánacsinálni. 

Olvastam én már komikus írásokat az ókorból, tiszteltem és méltányoltam is őket, de megállapítottam azt is, hogy ezeknek a szövegeknek nagyon nagy részén csak abban az időben lehetett nevetni. Hiszen ma már el kell magyarázni, mi volt bennük a vicc, akkor pedig régen rossz.

Fene gondolta, hogy az eddigiekkel ellentétben Lukianosz tényleg ennyire vicces. Szégyen-gyalázat, hogy nem olvastam idáig.

Maratoni Dickens-nézés után, a Karácsonyi ének különböző filmadaptációiról. (A regény értékelése itt.)

1984.

Rendezte Clive Donner, a főszerepben George C. Scott.

Úgy veszem észre, a korosztályombeli angol anyanyelvűeknek ez az első számú kedvencük, valószínűleg azért, mert a gyerekkorukhoz tartozik. Eleinte nem voltam tőle elájulva, nem így képzelem el Scrooge-ot, nem ilyennek írja le a könyv (túl sokat mosolyog és elég robusztus testalkatú, holott soványnak és komornak kellene lennie). De amikor elkezdődik a szellemek vezette kirándulás, valami halálos pontossággal csinálja végig Scrooge átalakulását. Lélektaniságból csillagos ötös.

Hátha van még élő ember, aki nem ismeri ezt a filmet – vagy még inkább olyan, aki újra szeretné nézni. Mert megérdemli.

Louis de Funès igazi nagy sikerfilmekben szerepelt. Hogy ezek mind minőségiek-e, hogy ma még mind nézhetőek-e, arról megoszlanak a vélemények (még az enyém is), de amellett hajlandó vagyok lándzsát törni, hogy a Jákob rabbi kalandjai a legjobb filmje, és ez bizony örökkévaló. 1973 óta semmit nem vesztett a humorából és az aktualitásából. Az a fajta bolondozás, amelyet nagyon is komolyan lehet és kell venni; felforgató, de egy percig nem tiszteletlen; tömény marhaság, sírni valóan szép üzenettel. 

Ez biza kegyetlen jó western vagy westernparódia, vagy mind a kettő, vagy mi a franc ez. Valamiért kimaradt az életemből, úgyhogy tetemes késéssel láttam, de ennek nem árt az idő.

Sergio Leone ötletéből készült a film. Ha az is az ő ötlete volt, hogy pont ezt a két színészt pont így állítsák párba főszereplőknek, akkor posztumusz a nyakába borulok. Henry „Beauregard” Fonda és Terence „Senki” Hill, a komoly öreg és a komolytalan ifjú egyszerűen tökéletes pár. Nemcsak azért, mert a filmbeli szerepük szerint egymást kizáró, ám ki is egészítő ellentétek, hanem azért is, mert a film képi világa, zenéje, és persze a cselekménye is folyamatosan idéz más westerneket – Fonda megjelenésekor véresen komolyakat, Hill megjelenésekor vidám-parodisztikusakat. Vagyis pontosan olyanokat, amilyenekben külön-külön játszottak. 

A Brontë család három éve a BBC-től. 2016-ban készült, de sajnos Magyarországon még se híre, se hamva. Remélem, megvesszük, és akkor az angolul nem tudók is megnézhetik. Így még csak az angolul tudóknak tudom ajánlani, nekik viszont nagyon. Egyáltalán nem hibátlan, de nagyon szép film, kiváló alakításokkal, lélegzetelállító atmoszférával. Eredetileg két-három darabban akartam volna megnézni, de úgy itt ragadtam a gép előtt, mintha nem is hajnali fél kettő volna.

Tél van, köd van, átázva minden, hetek óta nem láttuk a napot. Olvassunk tehát rémtörténetet! Ha az ember már nyomasztja magát, akkor nyomassza rendesen, ugye.

Ilyenkor jönnek le a polcról az ilyen klasszikusok, amennyiben az ember a sok romantikus borító és filmváltozat után még elhiszi, hogy ez tényleg gótikus regény* – a maga módján eléggé szókimondó, még a szexualitást illetően is –, és ettől nem lesz se kevésbé szép, se kevésbé felemelő. Most, amikor már sokkal jobban meg tudom fogalmazni, mit gondolok róla, mint korábban bármikor, még jobban tisztelem a főszereplőt, és még jobban becsülöm az alkotót, aki így végig tudta vinni egy ember felnőtté érését, független létért való küzdelmét. Hálás vagyok, hogy az én felnőtté válásomnak is része volt ez a szöveg, íróként (is) nagyon sokat köszönhetek – hogy Charlotte Brontën kívül ki(k)nek, arról lentebb. Az így is látszik, hogy a '95-ben kapott könyvem borítója mennyire viharvert már. Ez volt az első regény, amelyet teljes egészében angolul olvastam el.

Amilyen könnyen tudok egy-egy versszövegről értelmes dolgokat mondani, olyan keserves a dolgom, ha egy egész verseskötetet kell értékelni. Veréb Árnika első kötetéről pedig különösen nehéz. Gondolkodás nélkül tíz pontot adtam rá, de most borzasztó bajos megmagyarázni, hogy miért. 

Főleg a hangulatukkal fognak meg. Ráadásul nagyon erősen együtt hat vers és kép – a rajzolót, Veréb Csillát, aki a költő testvére, igazából szerzőtársként kell említenem –, és néha a rajz fogott meg jobban, néha a vers, viszont képről még nehezebben írok, hozzáértés hiánya okán. Csak azt tudom biztosan, hogy ezek a rajzok látványosan nem illusztrációk, hanem önálló életet élnek: hol segítik a versek értelmezését, hol ellentmondanak a versnek, alulmaradnak vagy túlsúlyba kerülnek, ilyet pedig életemben még csak egyszer láttam.