Rendhagyó módon azzal fogom kezdeni ezt az értékelést, hogy mit NEM találtam ebben a könyvben. 

Először is pornográfiát. A legfülledtebb része az, hogy „boldogan éltek, amíg meg nem haltak”. 

Másodszor: kizárólag szexuális kisebbségekről szóló meséket. Tizenhét meséből négyben (ha nagyon a sorok között akarok olvasni, akkor hatban) szerepelnek LMBT-szereplők, abból a négyből is az egyikben nem párkapcsolatban, hanem barátságban találják meg a boldogságukat. 

Harmadszor: következetes korosztályi besorolást. Ez a kötet egyik komoly hibája. Van benne felnőttmese, kamaszoknak szóló mese, kisiskolásoknak szóló mese, óvodásoknak szóló mese. Gyereknek önálló olvasásra nem adható.

Negyedszer: bármilyen kisebbségi helyzet „kívánatossá” tételét. Indokolatlan az a félelem, hogy ezeket a meséket olvasva többen akarnak majd például „homoszexuálissá válni”. (Vagy romává, örökbe fogadottá, háromfülűvé stb. Egyébként idős és hallássérült főhős itt nincsen, pedig láttam az egyik leírásban. Nem tudom, ki találta ki.) Ez amúgy sem lehetséges – és ilyet a mesék sem állítanak. Nem azt mondják: „legyél ilyen” (nem is mondhatnák, mivel egyik megjelenített helyzet sem akarat dolga). Még csak azt sem mondják, hogy „ha ilyen vagy, akkor szükségképpen jó vagy” (ez is butaság volna, ahogyan az ellenkezője is). Azt mondják, hogy „ha ilyen vagy, akkor is élhetsz boldog és hasznos életet”. 

Én sem homoszexuális, sem roma, sem háromfülű nem vagyok, a többiről nem is beszélve. Én csak szeretnék olyan világban élni, ahol nem fordulhat elő, hogy valaki boldogtalan és haszontalan életet él csak azért, mert soha nem mondták neki, hogy ő is lehet boldog és hasznos. (Nem mintha az, ha mondják, önmagában mindent megoldana, de erről lentebb.)

Ötödször: egységes irodalmi színvonalat. Ez a másik komoly hiba. Mindegyik mesében van legalább egy jó ötlet (legtöbbször az alapötlet), a megvalósítás azonban egyáltalán nem minden esetben felel meg az ötletnek. Az normális, ha egy antológiának nem minden szövege azonos minőségű – de azért ebbe a kötetbe nagyon jól megírt szövegek mellé olyan mesék is belekerültek, amelyek nem érik el a „megjelentethető” szintet. 

Hatodszor: csúnya illusztrációt. Akármilyen korosztálynak szóló, akármilyen színvonalú meséről lett légyen szó, az illusztrátor mindenütt kitűnő munkát végzett. A figurák kedvesek, a színek jólesnek a szemnek. 1 db kifogásom van, az is a szerkesztőnek szól: nem szép dolog olyan helyre tenni a képet, ahol elspoilerezi a történet végét.

Akkor most jöjjenek a részletek.

Közhely, de muszáj leszögeznem: fontos, hogy az ember gyerekkorától öregkoráig (!) rendszeresen találkozzon olyan történetekkel, amelyeknek legalább egy szereplőjével – lehetőleg a főszereplővel – azonosulni tud. 

Tegyük fel, hogy van a világon két lény, akik történeteket hallgatnak. Az egyiket hívjuk, mondjuk, nyúlnak, a másikat teknősnek. Tegyük fel, hogy a nyúl talál akárhány történetet, amelynek (fő)szereplőjével azonosulhat, a teknősről viszont nem vagy alig beszélnek. Rendkívül kényelmes dolog azt mondani, hogy a nyúlról szóló történetek feleljenek már meg a teknősnek is. Igaz, hogy ő más korú, nemű, szem- és bőrszínű, másként kommunikál, és különben is kívül hordja a csontját, de azért azonosuljon csak a nyúlszerű szereplőkkel, végül is mindkettőnek négy a lába. Ha pedig ez a teknősnek mégsem sikerül, az kizárólag a teknősnek a hibája.

Na, ilyen nincs. Természetesen lehetséges, hogy a teknős valóban talál közös pontot egy történetben szereplő nyúllal is, de miért kellene ezt minden egyes esetben elvárni tőle? Miért kellene mindig feltétlenül neki elvégeznie ezt a munkát? Ugyanakkor: miért ne kellene a nyúlnak soha, egyszer sem megtapasztalnia, mit jelent egy hozzá alig hasonlító (fő)szereplővel azonosulni? Nem hiszem el, hogy a nyúl (hacsak nem nárcisztikus) egész életében kizárólag a saját tükörképét óhajtaná nézegetni minden történetben. Elég unalmas élet lenne az.

Ez az első fokozat. Az erre való eljutást tűzte ki célul a kötet szerkesztője. Ezért kerültek a kötetbe olyan szövegek, amelyek arra valók, hogy azok is találjanak benne kapcsolódási pontokat, akikről ritkán szól mese. Hiszen a bármiféle okból bántalmazott, kiközösített, figyelmen kívül hagyott gyerekeknek (és felnőtteknek) is megvan a saját történetük. Attól, hogy az ő meséjük is elhangzik, a többieknek nem jut kevesebb. És viszont: ha róluk nem szól mese, attól nem tűnnek el. Ha nem beszélünk róluk, „nem nézünk oda”, azzal nemhogy nem oldjuk meg, hanem még rontjuk a helyzetet. (Nemcsak az övéket.) Ha viszont beszélünk, attól nem lesz belőlük több.* Egyébként is naivitás azt gondolni, hogy a gyerek kizárólag azt tudja meg a világról, amit a szülő/pedagógus elmond neki. Nem lehet elzárni a világtól. A szülőn/pedagóguson a feldolgozás hogyanja múlik, és az sem csekélység, de erről is lentebb.

A következő fokozat az, hogy az illető (fő)szereplő, akivel azonosulni lehet, példaértékű módon viselkedjen, és ezért a történet végén kapjon valamiféle jutalmat. (Például megtalálja önmagát, élete célját, helyét a világban, hozzáillő barátok és/vagy családtagok társaságában, a társadalom hasznos és boldog tagjaként.)

Amennyiben a nyúl is, a teknős is megtalálja a hozzá hasonlító, példaértékűen viselkedő, jutalomban részesülő szereplőt, akkor mindenki jól jár. Nemcsak azért, mert magukban örülnek, hanem azért is, mert a legtöbb ember hajlamos úgy viselkedni, ahogyan a „róla szóló” történetekben rendszeresen látja. És én azt szeretném, ha a körülöttem élő emberek közül minél kevesebben igyekeznének másoknak ártani.

Ha a teknős saját magát, a nyúl pedig a teknőst soha nem látja, vagy ha mégis, akkor mindig a teknős az elvetendő, a nevetséges, a mellékes, akitől a végkifejlet érdekében meg kell szabadulni, vagy éppenséggel a megtestesült „rossz” – akkor kivételes lelkierő (meg egy jó adag szerencse) kell hozzá, hogy a teknős mégis jót cselekedjen, a nyúlnak pedig ezt joga legyen elvárni tőle. Szerintem nem kell tovább bizonygatnom, hogy nemcsak a teknősnek, de a nyúlnak is érdeke, hogy a teknős minél több olyan történetet lásson, amelyikben őrá hasonlít a „jó”.

Ettől egyáltalán nem fognak eltűnni azok a történetek sem, amelyekben a „jó” a nyúlra hasonlít.** Sem azok, amelyek szereplőivel egyikük sem szeretne azonosulni. (Hiszen a negatív példa is példa.) Sőt, még csak nem is lesz mindenki egycsapásra tökéletes. Továbbra is lesznek tudatosan törvényt szegő egyedek, erre találták ki az igazságszolgáltatást – mármint ha valóban igazságos, de most ebbe se menjünk bele. Nem fog mindenki a társadalom hasznos tagjává válni. De nem is nehezítjük meg a helyzetét annak, aki képes lenne jó cselekedetre. Attól sem lesz mindenki művelt ember, hogy iskolába jár, mégsem zárjuk be csak ezért az összes oktatási intézményt.

Ahhoz, hogy ne nehezítsük meg egymás helyzetét, még csak arra sincsen szükség, hogy akár a nyúl, akár a teknős megtagadja a hagyományrendszert, amelyben nevelkedett. Mivel a hagyomány nem egységes, zárt tömb, hanem maga is ismeri a sokféleséget. Elég megnézni például egy Zalka Csenge-kötetet, hogy az ember lássa, mennyi különlegesség rejtőzik csak a magyar ajkú közösségek népmesekincsében. Ami pedig a világirodalmat illeti, a látványosan más, mégis a jó lehetőségét hordozó emberekről való beszédet ott sem tegnap kezdték. Ez a regény például elég régóta benne tartózkodik az európai kánonban attól, hogy a szereplői nem felelnek meg az elfogadott normának. Ja, és a központi szereplője, aki mind között a legemberibb, éppen roma, ha valakinek nem esett volna le. (Nem a lány, hanem a fiú.) Ami nem jelenti azt, hogy nincs szükség több olyan történetre, amelyiknek a főszereplője roma, csak azért, mert majd' kétszáz éve írtak egy nagyszerűt. (Egyébként nem gyereknek valót.)

A kötetben szereplő, gyerekeknek szóló meséknek erre a fokozatra is sikerült eljutniuk. A kamaszoknak vagy felnőtteknek szóló meséknek nem.

Igaz, hogy éppen ennek a két korosztálynak már nem is feltétlenül van szüksége arra, hogy azt lássa: aki hasonlít rá, jutalmat kap; kibírják ők a szomorú meséket is. Sőt: vannak rosszul végződő történetek, amelyek éppenséggel arra is képesek rávenni az embert, hogy ne hagyjon hasonló eseményeket az életben megtörténni. De hát azoknak nem egy gyerekeknek készült kötetben van a helyük! Ez pedig már baj. „A boszorkány meséje” vagy a „Róza a bálban” nagyszerűen megírt, szép és megrázó mesék, olyan problémákról, amelyek léteznek, fontosak, nem szabad őket szőnyeg alá söpörni. De egy tizennégy-tizenhat évesnek is csak akkor adnám a kezébe, ha utána megbeszélhetném vele. (Úgy viszont készséggel.) Több kritikus leírta már előttem azt is, hogy hiba volt a „Rubinpiros madár”-ral indítani egy elvileg gyerekeknek szánt mesekönyvet. Szerintem is így van. A „Rubinpiros madár” Ovidius-parafrázis. (Itt írtam az alapjául szolgáló Caeneus-történetről. Természetesen a durva részeket az átiratban kihagyták, esetleg szimbolikus utalások segítségével jelenítették meg.) Ovidiusnak hatalmi visszaélésekről, értelmetlen szenvedésről, énvesztésről, magányról, elárultatásról szóló mítoszfeldolgozásait pedig senki sem robbanthatja ki a világirodalomból. Ettől azonban még „szelídített” változatban sincs helyük egy gyerek kezében. Hacsak nem célzottan, egyéni trauma kezelésére, pszichológusi segítséggel. És arra se szegény jó Caeneus története való, akinél szomorúbb, igazságtalanabb sorsú szereplőt még Ovidiusnál is lámpával kell keresni.

A harmadik fokozatról még nem szóltam. Ez a kötet meséinek legérzékenyebb pontja: a megvalósítás. Itt már szándékosan nem hozok példákat, mert ez ízlés kérdése is.

Még egyszer mondom: mindegyik mesében van legalább egy nagyon jó ötlet (legtöbbször éppen az alapötlet), amelyik méltó arra, hogy mesét írjanak köré. Ettől függetlenül nem egyszer előfordul, hogy a mese nem működik, mert nincs jól megírva. Könnyű beleesni abba a hibába, hogy jó szövegnek tekintsünk valamit pusztán azért, mert megfogalmaz egy fontos problémát, és felmutat egy lehetséges megoldást. Könnyű beleesni, de az attól még hiba marad. Kezdő tanár koromban elég gyakran elkövettem ezt a hibát javítás közben. Mivel én tudtam, minek kellene odaírva lenni, fejben automatikusan kiegészítettem az olvasottakat, és megadtam a jó jegyet akkor is, ha rajtam kívül senki nem értette volna, mi van odaírva. Senki sem mondta nekem, hogy ilyen hiba létezik, és külön meg kellett tanulnom először egyáltalán észrevenni, aztán kiküszöbölni. Itt nem egy mesében láttam viszont ennek a hibának a fordítottját: hogy a(z odaértett) alkotó öntudatlanul is arra számít, lesznek az olvasónak háttérismeretei, és fejben szépen kitöltögeti a hézagokat. Gyakorlat kérdése eltalálni, hogy mekkora az a hézag, amekkora még a szövegben benne hagyható, és mettől kezdve megy a hitelesség, az életszerűség rovására. Nem mindenkinek van meg ez a gyakorlata.

Mondhatná erre bárki, hogy egy jól végződő mese egyébként sem életszerű. Ezen sokáig lehetne vitatkozni, most nem szeretnék belemenni. Csak annyit mondok, hogy bármiféle hitelességhez feltétlenül szükséges megmutatni, hogy a boldog végnek, ha lehetséges is, ára van. Lehetőleg azt is, hogy azt az árat hogyan kell és lehet megfizetni. Hogy milyen (mesék esetében persze szimbolikus) próbatételekre, mennyi munkára, adott esetben áldozatra van szükség a cél érdekében, és milyen konfliktusokkal fog szembesülni az illető. Attól még lehet egy mese gyereknek való, hogy nem szépít. Már amennyiben látszik, hogy a meghozott áldozatoknak értelmük van.*** A problémáról rögtön a happy endre ugrani viszont legalábbis kifogásolható. Ez a másik ok, amiért azt mondom, hogy gyereknek önálló olvasásra nem adható a könyv. Ha közösen olvassák a felnőttel, akkor meg kell kérdezni ezeken a pontokon, hogy „és szerinted mi történhetett a kettő között? Mi segíthet az emberen hasonló esetben?” (Könnyen lehet, hogy még a felnőttnek sem lesz kész válasza rá. Mondjuk, az nem baj, ha a véleménye a gyerekkel folytatott párbeszédben alakul ki. Attól, hogy felnőtt, nem kötelező mindentudónak lennie.) 

Gond az is, hogy némelyik szövegben önellentmondások maradtak, vagy az, hogy egy-egy többször felbukkanó és/vagy fontosnak nevezett motívum csak úgy ott marad a levegőben lógva, szerepet nem kap. Számos mesében akadnak stílusbeli botlások is bőven. Végül pedig – ez már csakugyan gusztus dolga – gyerekirodalomban sem szeretem az átlátszóan didaktikus szöveget, amelyik csak egyetlen értelmezést enged meg. Az előző bekezdésben említettekkel szemben ez a másik szélsőség, és szerintem ugyanolyan hiba, mint túlságosan nagy hézagokat hagyni. Nem hiszem, hogy akár egy tízévesnek is szüksége volna a szájába rágott tanulságokra. Nem buta, hanem gyerek. 

Ahogy fentebb írtam: itt szándékosan nem mondtam példákat. Azt azonban szeretném kiemelni, hogy nekem mely (gyerek)mesék tetszettek nekem a legjobban (a felnőttmeséket fentebb már említettem). Tompa Andrea „Vaslaci”-ja, Gimesi Dóra „Óriásölő Margaret”-je és Pengő Edittől „Az elrabolt királykisasszony”. Hangsúlyozom: itt csak az én ízlésemről van szó; vannak a kötetben más jó mesék is. Azt már hozzáértőkre bízom, hogy melyik milyen korú gyereknek való. Kicsik számára elég bonyolultnak tűnnek, és a harmadik szerintem már más, ugyanebbe a mesetípusba tartozó történetek ismeretét is igényli, azaz valamelyes olvasottságot. De lehet, hogy tévedek. 

Összességében azt kell mondanom: ebbe a könyvbe sok jó belekerült, de még sokkal többet kellett volna dolgozni rajta.

* Azt az érvet, hogy a kiközösítésnek különböző okai lehetnek, és ezeket hiba összemosni úgy, hogy egyetlen mesekötetben jelenjenek meg, el tudom fogadni. Tényleg jó volna, ha egész kötetnyi mese létezne külön-külön mindenféle csoportra és/vagy konfliktushelyzetre. Arról azonban, hogy ennyi mese (még) nem íródott meg, nem ennek a kötetnek a szerkesztői tehetnek, tehát nem rovom fel hibának. Éppen így az ellenkezőjét sem, vagyis hogy nem minden kisebbségről szól a kötetben mese. 

** Aki nem hiszi, nézzen körül a blogomon. Elég sokat dolgozom azon, hogy egyetlen történet se tűnjön el. Lehet bekapcsolódni.

*** Megj.: Egy kezemen meg tudnám számolni, hogy Andersennek hány meséje gyereknek való. Ez nem tartozik szorosan véve a jelenlegi témához, csak a miheztartás végett mondom.

Pontszám: 10/6