Ritkán fordul elő, hogy én előbb lássam a filmet, mint ahogy a könyvet olvasnám. Még ritkábban, hogy egyértelműen a filmnek nyújtanám a pálmát. Méghozzá úgy, hogy a filmre vitt alkotás történetesen egy klasszikus. Joseph Conradot nem tudja akárki túlszárnyalni. Na jó, de Ridley Scott nem is akárki. Tényleg kihozta a szövegből a maximumot, sőt, önelvű, saját jogán klasszikussá vált alkotást kerekített ki belőle. 

Újraolvasás vége. 

Drágájaim, ha valaki még nem tudta volna, a romantika színe a fekete. 

Ebben a legromantikusabb romantikus regényben pediglen van izgalom, feszültség, ostrom, rejtély, gyilkosság, királyi palota, bűnszervezet, eltűnt családtagok, üldözés, többrendbeli végzetes szerelem és színes-szagos középkor dögivel – csak egyvalamit ne keressetek: rózsaszín ködöt.

(Emlékeim szerint még rózsaszín égbolt is csak egyszer fordul elő benne, na, az pont a legdurvább rész.) 

Kamaszkorom egyik nagy csalódása volt ez a regény. Ha ezt olvasom hamarabb, nem A nyomorultakat, akkor Jean Valjean és Tsai kimaradtak volna az életemből, én pedig mennyivel szegényebb lennék. Mert a Notre-Dame évtizedekre meggyőzött arról, hogy inkább Jean Valjean hatszor, mint még egy Hugo-regény. Évtizedek kellettek, hogy több különböző okból adjak a regénynek még egy esélyt. Nos, most sem érzem úgy, hogy azonnal rá tudnám vetni magam, mondjuk, a Kilencvenháromra... de felnőttként már találtam benne számos csodálni valót. Ezekkel kezdem. 

Régóta olvasom már Tarja Kauppinen kolléganő természetjáró bejegyzéseit. Az ő különleges útvonalait én csak messziről, tisztelettel nézegetem: az ő céljai távol állnak tőlem. Ma is csak azért indultam el Szolnok körül biciklizni egyet, hogy egy kicsit kiszellőztessem a fejemet. Csak hát aztán jött egyik gyönyörűség a másik után, én meg elcsábultam, azaz nem bírtam a táskámban tartani a telefont. Ez a bejegyzés pedig mindenképpen meg akart íródni, céllal vagy anélkül.

Albrecht Dürer: Melankólia I (1514)

Emlékszik még valaki arra a fura öregasszonyra A látszat mestereiből, aki egy pillanatra felbukkan Hajdan városában? A haja úriasan hosszú és vasszürke, a termete alacsony és szikár, jókora favonalzót használ vándorbot helyett, és valakire hasonlít, de nem tudni, kire.

Azt már elárultam a könyv végén, hogy ez az a vonalzó, Albrecht Dürer reneszánsz kori metszetén, ott az ülő angyal lába előtt. Mivel pedig éppen múlt vasárnap volt alkalmam élőben is látni a képet a Szépművészeti Múzeumban, újra eszembe jutott, mi mindent jelent/jelentett az én történetem számára a Melankólia. Amikor kitaláltam a Hármastáj világának mágikus elemeit, akkor azt a rengeteg apróbb-nagyobb motívumot vettem alapul, amit pár ezer év alatt a négy vérmérséklet (és a hagyomány által hozzájuk kapcsolt négy elem) köré kanyarított a művelődéstörténet. Az alapötletet pedig a Dürer metszetével való találkozás adta, húsz évvel ezelőtt. Mindazok a motívumok, amelyek a merengő angyal körül elszórva láthatóak a képen, önmaguknál többet jelentenek (allegóriák), tehát úgy lehet őket olvasni, mint a könyvet, a hagyomány pedig a melankolikus vérmérséklethez és a föld elemhez köti őket. (Pl. a kövek a föld súlyát és a melankolikus ember lefelé húzó depresszióját jelentik, a szétdobált használati tárgyak a cselekvésképtelenséget stb. A homokóra arra utal, hogy a föld elem asszociációs mezejébe tartozott a Szaturnusz bolygó is, a római Saturnus istent pedig többek között az idő urának tartották. És így tovább.) 

Nem vagyok történész, még történelem szakos se, csak érdeklődő állampolgár. Nagyon érdeklődő. Főleg, ha éppen regényt írok. Ilyenkor intenzíven megnövekszik a történelmi tárgyú olvasmányaim száma.

Amikor pedig én történelmi munkát olvasok, azt szeretem, ha látom az embert. Az olyat, mint én. Mit evett, hol aludt, mitől félt, hogy reagált a nagy eseményekre, mit veszíthetett, és mit veszített. Fogalmam sincs, hány olyan munka létezhet, amelyik pontosan ezt mutatja meg, mégpedig a csatatéren és környékén. Valószínűsítem, hogy nem túl sok.

Paulus de Morelsee: Vertumnus és Pomona, 1630. Forrás: Wikimedia Commons.

Ovidiust olvasok. 

Pomona és Vertumnus meséje szerelemről, udvarlásról, beszélgetésről meg zsarolásról. Nyomokban művészettörténetet is tartalmazhat.

Zalka Csenge előadásában tagadhatatlanul jobban tetszik nekem. (Az angol változat ebben, a magyar ebben a kötetben található.) Ovidiusé sokkalta ellentmondásosabb, éppen annyira keserű, mint amennyire édes. Dióhéjban: Pomona nimfának (pontosabban hamadriádnak) mindene a kertje, azon kívül semmi más nem érdekli. Sokan akarnak udvarolni neki, de kicsukja mindet, igazából oda se figyel rájuk. Egy Vertumnus nevű alakváltó istenség próbálkozik a legtovább: hol paraszt, hol katona, hol halász alakjában mászkál a környéken, de sehogy nem sikerül megtetszenie Pomonának. Akkor öregasszonnyá változik, úgy kéredzkedik be a kertbe, és mindenféle okos és buta dolgokat beszél a lányhoz. Úgy négy oldal elteltével ezt is megunja, visszaváltozik gyönyörű ifjúvá, Pomona eldobja tőle az agyát, és boldogan élnek, míg meg nem halnak.

Abban egyetértek az okosokkal, hogy eredetileg itáliai agráristenség lehetett mindkét figura. Pomona a kertgondozó, Vertumnus meg a növény, amelyet gondozni kell. Ovidius feldolgozásának minden eleme ezt erősíti, főleg, amikor a két alak közötti párhuzamokat fejti ki. (Az öregasszony kitér arra is, hogy mennyire kötődnek a gyümölcsökhöz mindketten.) Nagyon szépen összedolgozza ezt a cselekménnyel is, amelynek szerves részét képezik Vertumnus alakváltásai. Főleg, amikor öregből fiatallá válik. Akkor a leginkább „növényi”. Mint amikor a vén, fekete, megrepedezett tönk kihajt tavasszal.

Taníts, kedves mester!

Ez nem szólam. Az olvasó a kötet első meséjétől kezdve mester-tanítvány viszonyba keveredik az elbeszélővel. 

Az első mese játszódik ugyanis a címadó varázslóiskolában, ahol a tanító úr A Végtelen Történet tanulságát adja elő tananyagként. A cselekmény persze egész más, a következtetés is eltérő: még sokkal földközelibb, mint a regény; és persze kevésbé kidolgozott az egész, mégse volt közben hiányérzetem.

Rövid mese ennyit bír meg. A lecke pedig így is világos, tanító bácsi, kérem.

Túl van írva? Igen. 

Hibátlan? Dehogy.

Minden szavával egyetértek? Nem.

Akkor meg miért kap tíz pontot?

Mert hajnali fél háromig fenn maradtam miatta, míg végigolvastam, azért. Világos? 

Olvastam már középkori germán és kelta eposzokat, lovagokról szóló mondákat, de egyik sem nyerte meg így a tetszésemet, és egyikben sem találtam ennyi átgondolni való, regényíráshoz is felhasználható anyagot, mint ebben. És nehezen tudtam volna nem gondolni arra, hogy a késő középkori lovagi történetek mennyire meghatározzák azt, ahogyan a mai világban gondolkodunk küzdelemről és dicsőségről. Hat ránk ez a régi világ. Jóra-e vagy bajra, majd elválik. 

Magyar fordításban: Az ezerarcú hős.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fantasyíró, aki nagyon szerette volna már befejezni A látszat mestereinek a második részét, de a közepén megakadt, és hiába a koncepció, hiába a rengeteg összegyűjtött háttéranyag, egyszerűen nem ment tovább. Illetve ment volna, csak nem arra, amerre az írója szerette volna. Nézte az írója a félkész regényt jobbról, nézte balról, nézte felülről, nézte észak-északkeleti irányból srégan, nézte sokáig hiába, aztán egyszer csak a homlokára csapott. Hogy is mehetne tovább a regény, ha hiányzik a fél szereplőgárda? Márpedig eleven szereplőt teremteni nem piskóta, sem nem könnyed vasárnapi kirándulás a vurstliba. Főleg, ha az ember körül az életben nem hemzsegnek a harcosok és hadvezérek. Nem mondom, egy-kettő előfordul – ismerek három- sőt négygyerekes anyukát is –, de abból még nem lesz hadsereg. (Mágust látok eleget, mágus-szereplőket sokkal könnyebb alkotni, azért van már meg a gárda és a történet egyik fele.)