Lukianoszt olvasok. 

Hát erre az ókori posztmodernre azért nem voltam felkészülve. 

Több olyan szöveget is találtam már ebben a gyűjteményben, amelyik különféle filozófiákkal foglalkozik. A tétjük mindig az, hogy hogyan lehetséges tökéletes életet élni. Mivel rendszerint méltatlanok képviselik ezeket a filozófiákat, nem sok rá az esély. 

Nem vagyok ezektől a szövegektől oda. „A halász avagy a feltámadottak” című dialógus egyenesen odáig elmegy, hogy visszahozza a túlvilágról minden egyes irányzat kitalálóját külön-külön, őket magukat tekintve irányzatuk első és legtökéletesebb megvalósulásának (aki esetleg hallott valamit harangozni olyasmiről, hogy a szerző halott, hát tudjon róla, hogy ez nem végleges), és szembesíti őket életművük folytatóival, akik egy-két kivétellel alulmaradnak. Kizárólag anyagi javak érdeklik őket ugyanis. Döntőbírónak a Filozófia allegorikus nőalakját teszi meg, akit úgy lehet felismerni a sok másolat között, hogy „ízlésesen öltözött, kellemes megjelenésű és szelíd tekintetű”, valamint csendes, és gondolataiba mélyed. Ékszert, sminket nem ismer, ellentétben azokkal az allegorikus nőalakokkal, akik Filozófiának tettetik magukat, de prostituáltként viselkednek. Hű. 

Szóval hozta a szöveg a kölyökkoromtól megszokott dögunalmas ellentétpárrendszert eredeti és másolat, szellem és anyag, természetes és mesterséges között, amelyek közül következetesen az előbbit tekintik értékesebbnek, és magától értetődően, kétely nélkül feleltetik meg őket egymásnak. Hogy a nőiség értelmezéséről inkább ne is beszéljünk. Nem lesz ettől Lukianosz se jobb, se rosszabb, csak én nem ilyeneket keresni jöttem ide. Egyetlen apróságban tér el az ugyanilyen ellentétpárrendszert alkalmazó egyéb szövegektől: következetesen egyenrangúként kezeli a különféle gondolkodásmódokat és kitalálóikat, akár hordóban, akár királyi udvarban laknak. 

És akkor most ez. 

Amelyik szintén egyenrangúnak tekinti a különféle gondolkodásmódokat, mert mindegyiket egyaránt cáfolhatónak tartja. 

Lukianosz okosabbik szereplője ezúttal allegorikus várost alkot, igazi utópisztikus városállamot, amelybe sok-sok út vezet, de az embernek nemcsak azt nincs esélye kideríteni, mely utak valódiak, hanem még azt sem tudhatja, létezik-e a város egyáltalán. Azannya. 

Már önmagában attól, ahogyan elképzelik ezt az utópiát, muszáj hátast dobni. 

Persze mesélt is a városról, egyebek közt, ha jól emlékszem, azt is, hogy csupa máshonnan jött idegen lakja, és hogy bennszülött lakója egy sincs, meg hogy barbárok, rabszolgák, torzszülöttek, törpék és koldusok is tömegesen élnek benne, és egyáltalán mindenki polgárjogot nyerhet, aki akar. Mert az ő törvényeik nem vagyon szerint adják a polgárjogot, nem is alak, termet vagy szépség szerint, és a születés meg a fényes ősök sem számítanak náluk, mert mindezeket semmibe veszik. Ahhoz, hogy valaki, polgárrá legyen köztük, bőven elég, ha okos, szereti a szépet, állhatatosan dolgozik, és nem csüggeszti el, nem szegi kedvét az útközben felbukkanó sok-sok nehézség.

Eszem el ne hagyjon. A tökéletes államban szakadatlanul tart a karnevál, a határok nyitottak, a testek groteszkek, és ezt kétely nélkül gyönyörűnek és boldognak nevezik. Egy olyan városállamot, amelyikbe rabszolgák és torzszülöttek is bejuthatnak, szóval elismerik, hogy bennük is megvan a lehetősége a tökéletes életnek. Nőkről nincs szó. Legyünk optimisták, hogy beleszámítanak. De messze jutottunk attól a disztópiától másik utópiától, amelyik úgy kicsapta nálam a biztosítékot a nyáron.

Na, de hogyan lehet eljutni ebbe a városba, amelyben lakni mindkét beszélgetőtárs közös vágya? Hermotimosz meg van győződve arról, hogy ismeri az utat, X filozófus a mestere, majd ő odavezeti. Azzal, hogy a filozófia megtanít tökéletes életet élni, a másik figura, Lükinosz is egyetért. Mindössze azt kifogásolja, hogy Hermotimosz mestere lassan dolgozik, magas a tandíj, és viselkedése alapján az illető egyáltalán nem él tökéletes életet, márpedig akkor milyen jogon tekinti magát az utópisztikus város lakójának? Ezzel még semmi többet nem mondtak, mint amit a korábban említett dialógus. Mitől lesz ez a szöveg most más?  

Attól, hogy nem támasztanak fel senkit. Nem próbálnak eredetet találni, sem arról ábrándozni, hogy feltámasztják a halott szerzőt. Kimondják, hogy a különféle irányzatok sokasága már követhetetlen, képviselőik tudása pedig legfeljebb azok számára ellenőrizhető, akik addig élnek, mint a főnix. Egyenként mind tetszetős, könnyen lehet, hogy az utópisztikus városba vezetnek, de sajnos legalább húsz évnyi munkába kerül, mire elmondhatja magáról az ember, hogy valamennyire már ismeri egyiket vagy másikat. Már amennyiben eleve megvolt benne a szigorúan objektív ítélőképesség, természetesen.

Úgy kell eljárnunk, mint az areopagiták, akik éjszaka, sötétben bíráskodnak, hogy ne a szónokra, hanem a szónoklat tartalmára legyenek tekintettel.

Nem arról van szó, hogy sok a tudatlan, kevés a tudós, hanem arról, hogy még ha tudós is valaki, az egyszerűen nem derülhet ki ember számára elérhető módszerekkel. Lükinosz semmi mást nem csinál, csak megmutatja, hányféleképpen lehet tévedni. Arra, hogy az igazság ismerőjének állítsák, nemhogy nem tart igényt, egyenesen tagadja azt. Ő csak azt látja, hogy mi nem működik, de azt nagyon. 

Lükinosz dekonstruál. Úgy lel rá a tévedésekre, hogy önellentmondásokat keres. Amúgy hogyan élnek annak a tökéletes városnak a lakói? Mitől tökéletes az életük egyáltalán? 

(...) mindenki másban találja meg, egyik a gyönyörben, másik az erkölcsi szépben, harmadik, isten tudja, miben. Lehet, hogy valóban ezek egyike a boldogság, de az sem valószínűtlen, hogy valami egészen más. Azt hiszem, épp az ellenkező irányban haladunk, mint kellene: a kezdetet még nem találtuk meg, de a cél felé tartunk. Mert gondolom, előbb azt kellene tisztáznunk, ismeretes-e egyáltalán az úgynevezett igazság, és van-e filozófus, aki biztosan ismeri és birtokolja, és csak azután jöhet a további kutatás, ki legyen az, akinek higgyünk.

Mik vannak.

Itten valami olyasmit mondanak, hogy a válasz negyvenkettő, csak nem tudjuk, mi a kérdés. Illetve a negyvenkettőig még nem jutott el ez a jóember, de már legalábbis harmincnyolcnál jár. 

Van ebben ám még sok minden. Szerepel benne például Mómosz isten, aki megrója az embert megalkotó Héphaisztoszt: miért nem szerelt a mellkasára ajtót, hogy látni lehessen, mi van a szívében, és ne tudjon hazudni? Szerepel benne árnyékvadászat. Cserepekre írott betűkkel zajló sorsolás. Pénzzel megváltott erőszak. (Ennek annyira nem örülök.) Hullámszámolás. Még a valóság fogalma is visszacsempésződik két mondat erejéig, de éppen csak úgy mutatóba. Na, miket találtam? 

Csak monologikus igazságot nem. Inkább játszóteret. Jobban is tetszik így. Jobban hasonlít ahhoz az utópisztikus karneválhoz. 

Aztán vágok egy fintort, mert Hermotimosz ugyan megígéri, hogy könnyed lesz és felszabadult (azaz beáll játszani), azért nem lesz okosabb a végére. Innentől az összes filozófust kizárja az életéből. Mert miért, nem kapott elég biztos módszert?

Ne már... Nevesse ki már egy kicsit saját magát is.

(Ahogy haladok a Lukianosz-összessel, több ilyen bejegyzést is fogok készíteni, lehet számítani rájuk. Ez a gyűjtőoldal, de a „Lukianosz” címkét is lehet nézni.)

A képek forrásai: Mikepeel.net, Wikimedia Commons, Flymetothemoontravel.com, Wikipédia, Jonathanbossenger.com. A fordítást, amelyet olvastam, Fein Judit készítette.