A Rejtő-ranglistám élén legalább húsz éve Az ellopott futár,* A Néma Revolverek Városa** és a Csontbrigád áll, ebben a sorrendben, mind objektív, mint szubjektív kritériumok alapján. Ezekhez képest A Láthatatlan Légió másodvonalbeli regény volt – és az újraolvasás után marad is. De ebben az életműben másodvonalbelinek lenni sem szégyen. Sőt. Természetesen ahhoz, hogy a fenti hármas ne csak elfogadható legyen (normális ember el tudja fogadni más kedvenceit attól, hogy a sajátjaival nem azonosak), hanem hihető is, el kell mondanom, melyek azok az objektív kritériumok, amelyek A Láthatatlan Légió fölé emelik őket.

A humor minősége – na, az pont nem. Az azonos mindegyik regény esetében. Arra Rejtő érett regényeiben általában véve nem lehet panasz, legfeljebb akkor, ha valakinek ez a humor személyes okból nem jön be. Kontraszthatások nagyban és kicsinyben, egymáshoz nem illő elemekből zseniálisan összebarkácsolt jellemek, csoportok, jelenetek és mondatok. Minden pillanatban elhangzik vagy történik valami váratlan, valami oda nem illő, amin még tizedjére olvasva is lehet, sőt muszáj hangosan röhögni. Főleg a (fentiek közül bármelyik) regény második felében (utolsó kétharmadában), amikor már egymásra rétegződnek a poénok. Idézni ezeket a legnehezebb, mert a nagy részük csak az előzmények ismeretében érthető igazán.

„…még tanulságosabbak annak az asszonynak az írásai, akit Zsidó Mária álnéven ismerünk. Ez a görög Mária nyilvánvalóan a Nyugat legrégebbi alkimistája. Egyetlen írása sem maradt fenn teljes egészében, de kortársai – mint Zoszimosz is – úgy hivatkoznak rá, mintha Mózes nővérével, Mirjámmal lenne azonosítható. (…) Mária hitének kérdése csekély jelentőséggel bír. Felettébb jó képességű kémikus azonban, akinek egy sor új technikai szerkezet feltalálását tulajdonítják: a forró hamuval teli, állandóan langymeleget tartó dobozba zárt edényét; a trágyafürdőét, mely korlátlan ideig megőrzi a meleget; a dupla falú kazánét, melyet franciául még ma is 'bain-marie'-nak neveznek.”

Néhány nappal ezelőtt, Mayerné Répási Adrienn blogbejegyzésére reagálva kiírtam a Facebook-oldalamra egy felhívást: 

Vásárolj könyvet hazai kiadótól, közvetlenül! Mivel elmarad a Könyvhét, most így teheted lehetővé, hogy minél több új könyvet megjelentethessenek.

Én is rendelek, majd ha megérkeztek, megmutatom, hogy miket.

Szóval akkor mutatom. :) 

Érdekes élmény volt. Persze nem összevissza vásároltam, hanem megnéztem, hogy melyek azok az újabb kiadású magyar nyelvű könyvek közül, amelyeket már régóta szeretnék, és melyek azok, amelyek a frissebbek közül nagyon felkeltették az érdeklődésemet. Mindegyik más-más kiadónál jelent meg.

Nem mindent vettem meg, amit szerettem volna – azért többségükben tényleg nagyon drágák ezek, főleg így, hogy (hacsak nincsenek egymással kapcsolatban a kiadóik) mindegyikhez szállítási díjat is kellett számolnom –, de azt hiszem, remek kis válogatást hoztam össze. A tömeges vásárlás utóhatása hasonló a másnapossághoz. Egyébként ritkán fordul elő, hogy több könyvet vásároljak egyszerre, ráadásul papíralapú kiadványokat. Az a nagy harci helyzet, hogy amikor ismerőseimnek azt állítom, hogy nincs hely a lakásomban több könyvnek, akkor nem szoktam túlozni. Halvány fogalmam sincs, hova fogom őket rakni, egyelőre az asztalon állnak kupacban. Ha még valamit behoznék ide, jó eséllyel nekem kellene kiköltöznöm. Na de most szent volt a cél: nehogy már énrajtam múljon a magyar könyvkiadás jövője.

Három első helyezést osztanék ki így kapásból. A költséghatékonyság bajnoka a Jaffa, akik (írd és mondd) 0, azaz nulla forint szállítási díjat számítottak fel. (A legtöbb helyen ehhez kétszer annyi könyvet kellett volna rendelnem.) A csomagolás bajnoka az Atlantisz, akiknél atombiztosabb csomagot kizárólag boldogult nagymamám tudott készíteni, amikor kolbászt küldött nekünk annak idején. (Igaz, hogy nagyon érzékeny kiadványt rendeltem tőlük, bibliapapírra van nyomva, kellett is rá vigyázni.)* A kapcsolattartás bajnoka pedig a Tea, amelytől nem automatikus válaszüzenetet kaptam, hanem személyre szólót. (Ezt hogy bírják amúgy??? Teljesen normális dolog az automatikus válaszüzenet!)

No, melyikkel fogom kezdeni? :) 

(Majd ha fogynak egy kicsit a jelenlegi olvasmányaim...)

FRISSÍTÉS: Kedves rokonaim most szóltak rám, hogy nemcsak kolbász volt azokban a bizonyos nagymama-csomagokban, hanem őszibarack is, illetve tojások egyesével papírburkolatban. Tény. :)

 * Ceterum censeo: Az Atlantisz legyen szíves kiadni a Platón-sorozatban a Timaioszt (és lehetőleg a Kritiaszt is)! Becsületemre fogadom, hogy azonnal megveszem, és írok róla reklámot nekik, ilyet. Ha egyszer Atlantiszról nevezték el magukat, már csak az imázsuk kedvéért is szükségük volna egy ilyen kiadványra.

Ezt a könyvet azért olvastam, hogy Jemen irodalmával is ismeretséget kössek. 

Nem biztos, hogy ezt kellett volna, bár számomra igen informatív szöveg volt, és viszonylag könnyen befogadható („haladós”). 

Regénynek nem nevezném, ahhoz túlságosan esszészerű. Szereplői vannak ugyan, de cselekménye alig, és a stílusa is inkább emlékeztet az újságírás, mint a regényírás nyelvére. Jemen történelmének húsz évéről mesél az elbeszélő, a kilencvenes évektől a kétezer-tízes évek elejéig, nem is próbálva elválasztani egymástól a magánéleti és közéleti eseményeket. Mondjuk, bajosan is tudná. Még ha esetleg szeretne is kívülálló maradni, nem teheti: a történelmi események szó szerint az intim szférájába is betörnek. Ennek ellenpontjaként a közélet embereit, a különböző irányzatok vezetőit gyerek- és ifjúkorukban szerzett, nagyon is személyes sérelmeik mozgatják. 

Nem jár rosszul, aki ezzel kezdi az ismerkedést Katar irodalmával. 

Jó kis történelmi regény az Arab-félsziget XIX. század eleji viszonyairól. Informatív, fordulatos, sok-sok intrikával, a szereplők kellően szerethetők vagy utálhatók, és eleget lehet szurkolni ellenük vagy mellettük. Vagy mind a kettő. Mert ez is azoknak a váltott szemszögből elmesélt történeteknek a sorát gyarapítja, amelyekben minden szereplőnek megvannak a maga céljai, tervei, szorongásai, és ezek elég gyakran ellentmondásba kerülnek más nézőpontszereplők céljaival vagy terveivel. A szorongásokról nem is beszélve. 

Ablakot nyitottam Omán irodalmára is.

Nem volt éppen makulátlan az élmény. Elég sokáig öt és hat pont között mozgott az értékelésem, aztán a végkifejlet feltornázta hétre.

A cím és a borító egyaránt felkeltette az érdeklődésemet. Az utóbbi a hatásos és tetszetős színkombinációjával és azokkal a fura papírfigurákkal, amelyeknek szimbolikus jelentése elég hamar kiderül. Az előbbi azzal, ahogyan felidézi a különböző bolygók kulturális jelentésmezőit. Ez engem minden formájában érdekel, a regényemhez is használom. Sajnos ebből a szempontból már csalódást okozott a könyv. A Föld szerepe még hagyján, de ami a Szaturnuszt illeti, hát az egyetlen szaturnuszinak nevezett szereplőben pont semmi szaturnikust nem találtam.

Kamaszkoromban apukám azt mondta, ezt a könyvet el kell olvasni tizenhat évesen, negyvenévesen meg hetvenévesen. 

Hát a tizenhatot én szerencsésen kihagytam, mivel akkor Tolsztoj világa semennyire nem vonzott. Letudtam a kötelezőt, Levin kedvéért elolvastam az Anna Kareninát, azzal köszöntem szépen. Valamikor húsz és harminc között aztán kétszer is megpróbáltam pótolni ezt – és utoljára a felénél hagytam abba.

Egyáltalán nem szándékoztam ezzel ünnepelni a negyvenet. A Goodreads klasszikusokat olvasó csapatának köszönhetően sikerült így. És most örülök. Nem felhőtlenül, de örülök. Beütemezem azt a hetvenet is majd. Addigra hátha lesz új fordítása. Vagy én tanulok meg oroszul. 

Ez az írás 2020. szeptember 6-án jelent meg a BárkaOnline-ban. A teljes szöveget jogi okokból nem másolhatom ide, a link viszont odavezet.

Rusvai Mónika fantasyje olyan világgal szembesíti az olvasót, amelyben az emberi világ elszakad az istenekétől, a hős megváltás helyett romlást hozhat a világra, a misztériumjátékok pedig időnként rosszul végződnek. Jóval erősebb hangsúlyt kap a hatalommal járó felelősség, mint maga a hatalom, a kimondott szavak hatása könnyen kicsúszhat a kimondójuk irányítása alól, következményeik kiszámíthatatlanok. Mint az életben.

Ahhoz, hogy a regényvilág működhessen, nagyon alaposan ki kellett dolgozni a hátteret. Nemcsak a szokásokat, a mítoszokat, vagy éppen a sajátos állatvilágot; annál mélyebbre kellett menni. Rusvai Mónika nem tekintette evidensnek (és a mienkhez teljesen hasonlónak) az emberek gondolkodásának alapjait, hanem azokat is külön megalkotta. Ezekből az alapokból következik aztán mindaz, amit a szereplők mondanak (köszönnek, áldanak, káromkodnak) és cselekszenek (például babonából kígyómintát meszelnek a kerítésre). Vagyis amiből a kultúrájuk felépül. Ennek a gondolkodásmódnak jó néhány eleme a magyar népmesékből és hiedelemvilágból való.

A továbbiak a linkre kattintva olvashatók: 
http://www.barkaonline.hu/futtyoges-es-nahatozas/7367-timar-krisztina--hatalom-es-felel-sseg-rusvai-monika-konyveben

Előző bejegyzésemben arról meséltem, milyen hatással tud lenni az emberre, és különösen a spekulatív irodalomban milyen nagyszerűen használható Platón Állama; az ő elborult, ám rendkívül hatásos hasonlataival és ijesztő (anti)utópisztikusságával. Azt is megígértem, hogy mesélni fogok arról, hogyan segített személy szerint nekem kikerülni az írói kátyúból, azaz szereplőket alkotni. 

Újraolvasás vége. Kétszer. 

Két fordításban is olvastam a nyáron Platón Államát. Nem fanatizmusból – ellenkezőleg: nekem ettől az ideális államtól világéletemben a hideg futkosott a hátamon. Nem is önsorsrontásból – ezúttal borzasztóan örültem annak, amit találtam. Függetlenül attól, hogy ha valami nagy ember megpróbálná megvalósítani ezt az államot, hát azonnal sivatagi remetének állnék. 

Tanulni akartam belőle. Regényírást. Sikerült is. 

Ahhoz azonban, hogy erről mesélhessek, először tisztázzuk, miféle könyv is ez, miért piszkosul aktuális, és hogyan érdemes olvasni.