Amióta csillagmítoszokat (meg asztrológiát) olvasok, többé-kevésbé folyamatosan zavar, hogy mennyire északifélgömb-központú minden, amit találok. Hogy milyen kevés hagyományos történetet lehet hallani/olvasni azokról a csillagképekről, amelyek a déli félgömbről is látszódnak (pedig, hogy mást ne mondjak, az Állatövhöz kötődő ezoterikus hagyományrendszer szó szerint a feje tetejére áll, ha az ember csak számot vet azzal, hogy Ausztráliában ősz elején lépnek a Kos jegyébe), hát még azokról, amelyeket csak onnan lehet látni. Louis Cruchet csodálatos könyve (itt írtam róla) részint megmagyarázza, részint megkísérli pótolni ezeket a hiányosságokat. Ezt a könyvet is azért vettem meg, mert hivatkoznak rá egy olyan cikkben, amely a Dél Keresztjéről szóló mítoszokra is kitér, és a leírása is azt ígéri, hogy Kínától Dél-Amerikáig a világ minden tájáról való hagyományos történeteket gyűjtöttek benne össze. Alapmű, tudós szerzője életművének csúcsa – írják róla az értékelők.

Ehhez képest, amikor először a kezembe vettem, akkorát csalódtam, nem sokon múlt, hogy rögtön, még olvasatlanul fel ne tegyem a Vaterára. Csak annyit kellett tennem, hogy kinyitottam a Dél Keresztjénél. Összesen fél oldalt szentelt neki ez a nagy ember, annak a fele is csillagászati ismeretterjesztés, a másik meg felsorolja, kik rajzolták le Európában Ptolemaiosztól a nagy földrajzi felfedezések koráig. Rázzon ki a hideg háromszor a neved napján.

Végül mégis ráfanyalodtam, hogy legalább végigolvassam, mielőtt kidobom az ablakon, de eltartott másfél évig. Pedig közben pár órára érzelmi értéke is lett, mert elhagytam, de két kedves ember megtalálta, így visszakaptam. A benne hagyott kancsilos könyvjelzőt* roppantul sajnáltam volna. A végére sem lettem sokkal boldogabb, se okosabb, de találtam benne annyi apró értékelhető elemet (elszórt mazsolákat a kalácsban), hogy végül nem adtam el.

Mindenekelőtt le kell szögeznem: attól, hogy én nem láttam sok hasznát, az értékelők nem hazudtak. Nagyrészt arról van szó, hogy ez ismeretterjesztő jellegű kiadvány olyanoknak, akik szeretnének megismerkedni (elsősorban görög) mítoszokkal úgy, hogy közben a csillagászat alapjaitól se menjen el a kedvük. Arról az író nem tehet, hogy én fél évvel korábban olvastam Ovidiust, és egyébként is ókori görög kultúrával etetnek tizenegy éves korom óta. A csillagászati érdekességek (melyik csillagkép melyik csillaga milyen fényes, mennyi idős, hány fényévnyire van stb.), amelyeket minden történet végére odailleszt, számomra pontosnak tűnnek, azok számára pedig, akik holdtalan éjszakákon szeretnék végigböngészni az eget, különösen hasznosak lehetnek. A könyv felosztása egyébként ahhoz igazodik, hogy mely évszakokban mely csillagképeket lehet tanulmányozni. (Ez például a nyári égbolt. Kép innen.) Azt is hozzá kell tennem, hogy a könyv anyagát az özönvíz internet előtti időben gyűjtötték a világ minden tájáról, lényegesen korlátozottabb lehetőségek között, mint amilyenek ma állnának a gyűjtő rendelkezésére.

Most jön a DE!

Azt, hogy Ovidiust újrameséli, korántsem ovidiusi színvonalon, még csak unnám. Azt, hogy a történeteket átigazítja ifjúságivá, megértem, hiszen ismeretterjesztő kiadványról van szó. Azt azonban, hogy ezáltal nem egy történetet meghamisít, elég nehéz megbocsátanom. A hamisítás egy része szándéktalan – egyszerűen nem veszi észre, hogy Ovidiusnál (mint minden antik szerzőnél) nem mítoszok, hanem mítoszfeldolgozások olvashatók, határozott alkotói koncepciónak alárendelve, a szerkesztés-elrendezés pedig a jelentésükre is hatással van. Elég merész dolog tehát a szövegkörnyezetükből eltávolítva úgy tálalni őket, hogy „így gondolkodtak erről a csillagképről a görögök”. De ezt nem feltétlenül tudhatta (esetleg megkérdezhetett volna egy hozzáértőt). Más része viszont szándékos: gondosan kigyomlál belőlük minden társadalomkritikus elemet. Az erőszak áldozataira például többször is bűnösként utal, az erőszaktevést pedig hallgatólagosan helyénvalónak tartja – nemcsak a többi szereplő, hanem a főszöveg is. És azért Ovidiusnál elég sok erőszakot lehet találni. Csakhogy ott a hatalommal való visszaélés kemény kritikát kap, a hangnem pedig fenékig keserű. Nem olyan derűs (!), mint itt. 

A kötet fő forrása az Átváltozások. Idéz egy keveset más görög íróktól is, nyomokban még számomra is tartalmazott új információt. És itt jön a következő kifogásom: ahhoz képest, hogy a szerző amerikai – meg hogy a leírás a világ minden tájáról való történeteket ígér –, a kötet szinte nyomasztóan Európa-központú. Amikor más népek mítoszaira utal, akkor az tényleg csak utalásszerű: három-négy sorosra összenyomott, vagy akár csak képaláírásban felvillantott zanzák. Többnyire cselekményük sincs, egy-egy mitológiai/mondabeli alak felvillantásából állnak. Ebbe egyszerűen nem tudtam belenyugodni, főleg, hogy a szerző a saját hazája őslakosainak legendáiból jelenít meg a legkevesebbet. Mintha nem is számítanának.** Pedig elég nyilvánvaló, hogy a szerző sokat utazott és levelezett, igazán jobban is megerőltethette volna magát gyűjtés közben. 

Paradox módon mégis ez volt az egyik ok, amiért megtartottam a könyvet: mert ezeknek a figuráknak nagy részéről nem is tudnék, ha Staal össze nem szedte volna őket. Az egy dolog, hogy kétségbeejtően kevés, amit róluk ír. Az egy másik, hogy legalább megvannak, lehet róluk további nyomozást folytatni. Még a Dél Keresztjéről is kiderült utóbb, hogy azt a szánalmas fél oldalt több oldalnyi ábra követi, apró betűs, pár szavas utalásokkal dél-amerikai, ausztrál és polinéz mítoszokra. Ez Staalt (meg a fülszövegírót) nem menti fel, mert az ő dolga lett volna, de ha már így adódott, valami kis hasznom mégiscsak marad belőle. Megbecsülöm azt a kevéske asztrológiával határos információját is (egyes esetekben hangsúlyozza, hogy a csillagképek egymáshoz viszonyított elhelyezkedéséből „olvasható ki” a történetük***). Van, ahol viszont nem ő tehet a történet hiányáról, éppen ez az adott kultúra sajátossága: Kínában például, úgy tűnik, a társadalmuk jellegzetes képviselőit látták a csillagokban megörökítve, nem kerítettek köréjük cselekményt. Ha lehet még hinni Staalnak ennyi elszúrt Ovidius-újramesélés után.

Ami viszont feltétlenül érdeme: szándékán kívül is újra meg újra rámutat, hogy a csillagképek egyáltalán nem öröktől fogva való ideák, hanem közmegegyezésen alapuló konstrukciók. Nemhogy minden kultúra mást lát beléjük, hanem még az elrendezésükön is módosítanak; más-más területeken ugyanazokból a csillagokból más mintázathoz másokat választanak ki.

Valamiért a Skorpiónál Staal felülmúlta önmagát, és két különböző polinéz mítoszt is elmesélt hozzá részletesen, a többire meg apró utalásokat tett, ezért ezeket a mintázatokat beszkenneltem, ők a legjobb példák: 

A bal oldaliról szóló történet került bele a kötetbe, egyébként ebben a mesekönyvben magyar nyelven is olvasható, Loktanur találmánya címen. Ezekhez a mítoszokhoz ugyanazokat a csillagokat „használták fel”, mint amelyeket mi Skorpió néven ismerünk. (A képek a jobb alsó sarokba kattintva nagyíthatók.)

A következő ábrák már egész más variációkat is mutatnak. Hol a konstelláció egyik, hol a másik „végéről” marad ki a világosabb szürkével jelzett több-kevesebb csillag, ahhoz képest, hogy ludat vagy pálmafát látnak bele, esetleg a szomszédos Déli Korona és Nyilas csillagkép egy-két „darabjával” kombinálják inkább. Jobbra fenn pedig nem kisebb jelentőségű tárgy, mint Maui horga látható, „you're welcome”, marha jó mesék szólnak róla, itt foglaltam össze, amit Greytől és Cruchet-től tudok. Mauit még Staal is megtiszteli azzal, hogy a róla szóló legismertebb mítoszt fél oldalon keresztül részletezze.  

Ők meg itt lentebb egy rája és két kígyó, sajnos ennél több a könyvben róluk nincs, de a konstrukció változatai így is látszanak, főleg a B kígyó esetében (Jáva). 

Ha Staal minden csillagképpel ezt csinálná, minden sora aranyat érne. Így csak arra jó ez a szakasz, hogy fájdítsa az ember szívét. Ezek az apróságok kellenek, tudom őket használni, de ahhoz ennyi nem elegendő, hogy megbocsássak. Hat pontot vagyok hajlandó adni a tízből, és kizárólag azért ilyen sokat, mert tekintettel vagyok rá, hogy nem igazán tartozom a célcsoporthoz. Staalnak nem fáj, régen meghalt.

* A kancsil más néven törpeszarvas, délkelet-ázsiai népmesék trickstere, és ehhez a könyvhöz tartozik.

** És azok még csak az észak-amerikai őslakosok. Az, hogy a déli félgömb csillagképeihez fűzött megjegyzései rendszeresen úgy kezdődnek, hogy „hát ennek nincs története, mert későn fedezték fel az európaiak”, a bicskát nyitogatta a zsebemben. A könyvben található, déli félgömbről látható csillagképeknek legalább hetven százaléka felvilágosodás kori európai konstrukció. Persze nem érdektelen, hogy miket láttak ezekbe az alakzatokba a XVII-XVIII. századi európai tudósok (meg politikusok, akiknek volt pofájuk magukat megörökíttetni bennük), de ennyivel letudni a fél égboltot, azt állítva, hogy más sztori nincs... Úgy, hogy a szerző járt Dél-Afrikában, és képes romantikus nosztalgiával mesélni arról, milyen jókat álmodozott a csillagok alatt, miközben eszébe se jutott, hogy tán a két méterrel arrébb tartózkodó zulut meg is kérdezhetné, ugyan náluk mit mesélnek ezekről...

*** A Nyilas nyila azért irányul a Skorpió szívére, mert bosszút akar állni a Skorpión Orion haláláért. Az, hogy a Skorpió ölte meg Oriont, abból látszik, hogy a Skorpió akkor kel fel, amikor Orion lenyugszik. Ez, ahogyan rekonstruálódik, hogyan alkothatták meg a történetet a csillagok helyzete láttán, mindig érdekelt, sokkal többet kibírtam volna belőle. Ezt találtam a leghasznosabbnak íróként is. 

Pontszám: 10/6