Újraolvasás vége. 

Drágájaim, ha valaki még nem tudta volna, a romantika színe a fekete. 

Ebben a legromantikusabb romantikus regényben pediglen van izgalom, feszültség, ostrom, rejtély, gyilkosság, királyi palota, bűnszervezet, eltűnt családtagok, üldözés, többrendbeli végzetes szerelem és színes-szagos középkor dögivel – csak egyvalamit ne keressetek: rózsaszín ködöt.

(Emlékeim szerint még rózsaszín égbolt is csak egyszer fordul elő benne, na, az pont a legdurvább rész.) 

Kamaszkorom egyik nagy csalódása volt ez a regény. Ha ezt olvasom hamarabb, nem A nyomorultakat, akkor Jean Valjean és Tsai kimaradtak volna az életemből, én pedig mennyivel szegényebb lennék. Mert a Notre-Dame évtizedekre meggyőzött arról, hogy inkább Jean Valjean hatszor, mint még egy Hugo-regény. Évtizedek kellettek, hogy több különböző okból adjak a regénynek még egy esélyt. Nos, most sem érzem úgy, hogy azonnal rá tudnám vetni magam, mondjuk, a Kilencvenháromra... de felnőttként már találtam benne számos csodálni valót. Ezekkel kezdem. 

Mint éppen szereplőalkotási problémákkal küzdő (bár az alagút végét már egész közelről látó) író egyszerűen odavagyok attól, ahogyan Hugo kitalálja a szereplőket és a viszonyaikat, aztán ebből olyan könnyedén kikanyarítja a cselekményt is, mintha csak annyit mondana, hogy „Notre-Dame”. Itt szó szerint minden, amit a szereplők tesznek vagy történik velük, logikusan következik abból, ahogyan ők élnek és gondolkoznak. Minden cselekményszál gondosan elrendezve, minden fordulat a megfelelő helyen bekapcsolva. Ha csak egyszer hibázna, giccs lenne a regényből. Nem hibázik. Mégsem válik kiszámíthatóvá: szó szerint az utolsó pillanatig fennmarad a feszültség, hogy talán-talán hátha mégis sikerül más irányba terelni a történetet.* Csak így másodszor olvasva, hogy már egy kivétellel mindegyik szál végére emlékeztem, most látszik igazán, hogy kaland ide vagy oda, mennyire bele van kódolva mindenkinek a sorsába a végkifejlet is. Hogy tényleg, de tényleg arra az egy szóra építette fel Hugo az egész regényt, amelyet a Notre-Dame falába véstek: ’ANÁΓKH. Az a bizonyos, az az antik görög értelemben vett végzet, az az olykor magasztosan indulattalan, olykor groteszkül gúnyos emberfeletti erő, amelynek az égegyvilágon semmi köze a kereszténységhez. 

Ahogyan a regényvilágnak sincs, az összes középkoriságával együtt. Van itt szenvedély, harag, bosszúvágy, még részvét is, csak irgalom és megbocsátás nincs. Az egyetlen szereplő, aki végigimádkozza a regényt, azaz Paquette, következetesen összekeveri Isten akaratát a sajátjával, az isteni igazságszolgáltatást pedig a saját bosszúvágyával, és törvényszerűen teszi tönkre azt, akit védelmeznie kellene. Az egyetlen istenség, aki megjelenik a regényben, az először is ember, méghozzá nagyon is gyarló és ostoba ember – másodszor kiválóan hozza a nevének megfelelő isteni formáját. Igen, ő Phoebus, Apollo napisten földi képviselője, aki pont olyan csapodár természet, mint Ovidiusnál látható, pont olyan felelőtlenül könnyedén szúrja el a szerelmese életét, és pont olyan magasról tesz rá, hogy bármit helyrehozzon. Viszont sajnos ettől még továbbra is ő a Nap, akihez irracionális erővel muszáj vonzódnia ennek a szerencsétlen Esmeraldának még akkor is, ha pontosan tudja, hogy ez a szerelem csak bajt hoz rá.

Szinte minden szereplő ugyanígy két-három vonással van felrajzolva, egyetlen indulat által meghatározva, ahhoz következetesen ragaszkodva a végsőkig. Mivel rengeteget olvastam az utóbbi időben a négy vérmérséklet megjelenítéséről az európai kultúrában, a regény első felében egyik boldog meglepetés ért a másik után, ahogy felfedeztem, hogyan alkalmazza ezt az ismeretanyagot Hugo. Ó, igen, ha már tanulni kell, a mestertől tanuljunk. Jelzem, főleg a melankolikus vérmérsékletről fog tanulni, aki szeretne, de annak aztán egész skálája látható itt az alkímia segítségével a láthatón túlra tekintő, monomániás szörnyeteggé váló Claude Frollótól kezdve – a tizenöt éve folyamatosan a gyásza legelső napját újraélő Paquette-la-Chantefleurie-n keresztül – a szomorúságba és csöndbe zárt Quasimodóig. Mert az egy dolog, hogy Pierre Gringoire is melankolikus filozófusnak tartja magát. Nincs őneki annyi méltósága, csak szeretné. Flegmatikus lesz az. No meg szimpatikus, legalábbis nekem. :) Az egy dolog, hogy az esetek nagy többségében csak hagyja sodortatni magát, és a legritkább esetben szánja el magát arra, hogy csináljon is valamit. Az egy másik, hogy körülötte mindenki foggal-körömmel-tőrrel-olvasztott ólommal harcol a környezete és a sorsa ellen, és hova jutnak vele? Hát nem oda, ahova Gringoire mester.

Esmeraldával nem igazán tudok mit kezdeni ebből a szempontból. Eléggé kilóg a sorból. Ami nem baj, sőt: én már annak is nagyon örülök, hogy Hugo nem csinált belőle sablonfigurát. Hogy egyszerre gyerek és nő, ártatlan és érzéki, derűs-ügyes és önveszélyesen megszállott. (Megj.: Én még olyan filmadaptációt nem láttam, amelyikben ezt mind hozni tudta volna egy színésznő, meg még játszani is tudott volna hozzá. De még nem adtam fel, elég sok film készült a regényből.) Ja, egyébként a regény átmegy a Bechdel-teszten. 

Talán csak Jehan Frollo alakjában vélek felfedezni némi elhibázottságot: azt értem, hogy a szangvinikussága okozza, hogy mindenen nevet, és kizárólag a testi örömök érdeklik – azt külön jó néven veszem, hogy nem tagadtatik meg tőle a bátorság és a leleményesség sem –, de valahogy túlságosan, vagy inkább erőltetetten felületes és léha. Legalább pillanatokig gondolhatna szeretettel a testvérére, aki pocsék nevelő ugyan, rosszul szeret ugyan, de mégiscsak hordoz valami értéket, Jehan pedig nem hülye, hogy ne vehetné észre. Claude szeretete se kap sok teret a regényben, de azért érezhetően mindvégig ott van a háttérben, éppen csak a szükséges mértékig. Attól még ugyanúgy viselkedik. Ugyanezt meg lehetne játszani Jehannal is. 

Ebben a regényben úgy általában mindenki rosszul szeret. Még szegény Quasimodo is, pedig hogy igyekszik. Van, aki gonoszságra is, erőszakra is, gyilkosságra is feljogosítva érzi magát csak azért, mert szeret – felháborítóan és ijesztően gyakori jelenség –, ráadásul mindenért azt teszi felelőssé, akit szeret – még felháborítóbb és ijesztőbb, és sajnos nem kevésbé gyakori. Van, aki a saját érdekét, létét, egész önmagát feladja azért, akit szeret, és közben megmagyarázza magának, hogy viszontszeretik, pedig tudja jól, hogy ez öncsalás – miközben mindenki mást (és mindenki másnak a szeretetét) gondolkodás nélkül és gátlástalanul kihasznál a szerelme érdekében. Van, aki kutya módjára hűséges, tökéletesen alárendeli magát a másiknak, minden szenvedést magára akar venni, de legszörnyűbb erőfeszítései is csak a biztonság látszatának fenntartására jók. És van, aki köszöni, kiszáll az egészből, emberre szeretetet nem pazarol, mivel őrá sem pazarolnak – semmit el nem vesz, de senki ne is várjon tőle részvétnél egyebet. 

De mitől is lennének ügyesebbek a szereplők, mikor az egész világuk torz. Illetve az még nem lenne probléma. Az teljesen rendben volna, még gyönyörködtethetnék is a szemet az össze nem illő, mégis elválaszthatatlan ellentétek, véletlenszerűnek tűnő, voltaképpen ügyesen megkomponált groteszk átmenetek. Ugyanúgy, ahogyan a székesegyház átmenetisége gyönyörködteti az elbeszélőt, aki pontosan ebben az átmenetiségben találja meg az építmény középkoriságát, reneszánsz hatásokat közvetlenül megelőző gótikusságát.** Csakhogy ez a világ egyúttal ellenséges is. Quasimodo torzságában és süketségében semmi különleges nincs, csak kiemeli azt a sok értelmetlen szenvedést és kommunikációképtelenséget, amelyben a kor hatalmasai részeltetik alárendeltjeiket. Vagy fordítva, mert az alárendeltek vissza is tudnak ám ütni, csak éppen a visszaütés is mellémegy. Azt találja el, aki nem érdemli meg, sőt, az ütőre is visszahull. A végeredmény puszta indulatkiélés és fájdalom.***

És akkor jöjjön az, aminek erejét és zsenialitását elismerem, ám csodálni képtelen vagyok, és jól le is vonok érte két pontot. (Megírás minősége: tíz pont; élmény: maximum hat, és abban már benne van az eredeti nyelven való olvasás flow-élménye is. Átlagolunk.) A regény komikuma. Amelyből következetesen hiányzik minden megújító erő, és következetesen jelen van minden, ami gyűlöletes és nyomasztó. Jobb esetben csak a végzet által érzi magát kiröhögve az ember. Rosszabb esetben még embertársai által is. Eegen, ezt utáltam én annyira kamaszkoromban (a fordulatok utálnivalóin kívül persze): azt a feneketlen keserűséget, amely megnyilvánul ebben a komikumban. Csak megfogalmazni nem tudtam.**** Most már sikerül. A regény hibátlanul alkalmazza a klasszikus komédiák elemeit (rútság, alantas indulatok, süketek párbeszéde, halottnak hitt személy megjelenése stb.), és még külön a francia középkori és reneszánsz komédia klasszikusát, Rabelais-t is lépten-nyomon felidézi (itt írtam róla), csak éppen ezeknek a komédiáknak a derűje hiányzik belőle. Megőriz belőlük viszont mindent, ami erőszakos, ami gúnyos, ami pusztító erejű. Itt elvétve fordul elő, hogy valakivel „együtt nevetnének”. Itt szinte mindig „valakin” nevetnek, fölülről lefelé, miközben fájdalmat okoznak neki, porba döngölik, megsemmisítik, még a holttestébe is belerúgnak. Teljesen mindegy, hogy ezt a hatalom képviselői cselekszik vagy a nyomorultak. Az eredmény azonos. 

Végül a regénynyelvről. Az idei Rabelais-vállalkozásom elején már nyilvánvaló volt, hogy nem fogom megúszni a Notre-Dame-újraolvasást, mert bármilyen halvány emlékeim is voltak az Hugo-regényről, azok az emlékek Rabelais olvasása közben bármely ponton a felszínre törhettek. Sejtettem, hogy nagyon sok mindent felidéz ebből az életműből a Notre-Dame. Azt azért nem gondoltam volna, hogy szó szerint. Arra sem emlékeztem, hogy pontosan abban a korban játszódik a regény, amikor Rabelais élt, és bár ő maga személyesen nem jelenik meg (nem is illene ebbe a sötét komédiába), az életművéből vett idézetek, szó- és cselekményfordulatok, azok bezzeg minden oldalon. Még archaizál is a kedvéért Hugo. Ez azt jelenti, hogy nekem, a nem normális fanatikusnak, aki képes volt végigrágni magát a Gargantua és Pantagruel mind az öt könyvén, kiírni belőlük a szavakat, és megtanulni mindet egytől egyig (éljen a Quizlet!!!), az elején alig kellett szótározni, a vége felé meg már gyakorlatilag semmit. (Na jó, a mondatszerkezetek nem mindig könnyítették meg a dolgomat, azért olvastam rendszerint csak napi tíz oldalt.) Ha nincs a regénynek az a rettentő keserűsége (de van!!!), én ebben oly boldogan lubickoltam volna, mint amaz ominózus kiskacsa a fekete tóba'. Bárki más normális embernek, aki nem Rabelais-val avattatja be magát a francia klasszikusokba, ez mocsok sok munkát jelentene. Amikor vagy tizenöt éve először megemlítettem a franciatanáromnak, hogy szeretnék majd Hugót olvasni, vállat vont, hogy hát azt is lehet, kezdheti az ember rögtön a csúcson, kb. mintha a magyarul tanuló rögtön Arany Jánossal akarna próbálkozni. Szóval hát erre tessék számítani. Bocs. De ha sikerül, akkor jön a flow. :) Csak nem ilyen büdös, mint a Gargantua klasszikus illusztrációján látható.

A nyomorultak ezek után sétagalopp lesz. Na, nem most. Most Balzac következik, azt is szeretem.

FRISSÍTÉS: Itt írtam később a Balzac-regényről, itt meg A nyomorultakról.

* Egyúttal pedig az is látszik, hogy mit próbált megtanulni Hugótól a bolgár Vazov (akinek regényéről itt írtam), és mi miért nem sikerült neki. Ugyanez az izgalmas cselekményszövés, ugyanilyen hirtelen fordulatok, ugyanilyen letaglózó végkifejlet – csak a kérlelhetetlen következetesség hiányzik, azért marad ott az olvasó a végén dühösen, hatszáz kérdőjellel a fejében.

** Igen, ennek a hangsúlyozására való az a temérdek leírás az elején, igen, ne tessék átlapozni, az a regény szerves része. Igen, ettől még marha nehéz végigolvasni, mivel Hugo időnként meglehetősen száraz leírásai szép szelíden kullognak Jókai szövegeinek dinamizmusa mögött, bármily meglepően hangzik is ez. 

*** No, azért a végén kap fülest a király arról, hogy üthet a sokaság másképpen is. Csak nem fogja fel. Egyébként szerintem ezért kellenek a regénybe az amúgy szintén roppant szimpatikus flamand követek, nem másért. Bűbájos, ahogyan a harisnyakészítő megjegyzéseire az egyébként ravasz, rosszindulatú és igen veszélyes XI. Lajos kozmikus ártatlansággal azt válaszolja, hogy micsoda nagyszerű, erős védelmezője az ő Istentől való uralmának a Bastille. Irónia 5.0 bekapcs, kikapcs. 

**** Ellenben milyen hálás tudtam lenni érte, ha egy regényben nem ezt a fajta megsemmisítő komikumot érzékeltem, hanem megújítót, és nem csekélyebb erejűt. 

Pontszám: 10/8

A bejegyzésben felhasznált képek klasszikus illusztrációk, már köztulajdonban vannak. Forrásuk a francia Wikipédia, illetve a Rabelais-illusztrációé ez a weboldal.