Újraolvasás vége. 

A krimi, amelyikben még a gyilkosság előtt megtudjuk, ki a gyilkos, mindenki mindenből óriási drámát csinál, a helyszín pedig a Szentpétervár nevű pokol. Ott lehet a legkiterjedtebb diskurzusokat folytatni az igazságról. Mármint a pokolban. 

Kezdem a végén. Ezt egyszer felfedeztem, amikor még egyetemista voltam, és azóta nem tudom nem látni. Ebben a regényben állandóan fojtogat a hőség,* mindenütt por van, szemét, málló falak, pusztulás, és annyi kosz, amennyit csak Sztrugackijék tudnak majd reprodukálni (valószínűleg Dosztojevszkijtől nem függetlenül). A regény legalább háromnegyedében az éppen aktuális nézőpontszereplő vagy éhezik, vagy magas láza van, vagy mind a kettő, és mindenki folyamatosan az utcákat járja. Raszkolnyikov szobája kicsi, nyomorúságos, és többször, többen hasonlítják koporsóhoz. Más szobák sem különbek, még olyan is akad közöttük, amelyik átjáró valahonnan valahova, úgyhogy a benne lakó család élete folyamatosan a szomszédok szeme előtt zajlik, azok pedig jól vissza is élnek ezzel. A szereplők 90%-a vagy éppen szenved, vagy a múltban szenvedett rettentő kínokat, részint a másikat gyötri, részint saját magát, és a társadalom valamelyik homályos vagy nyíltan hirdetett szabályának megszegése után könyörtelenül bűnösnek találtatik. A fennmaradó 10% kontrasztnak van ott, hogy jobban látszódjon a többiek bűne/szenvedése. 

Következtetés: Szentpétervár a pokol. De minimum a mitikus alvilág. Amikor pedig az ember erre rájött, akkor máris végtelenül izgalmas helynek tekintheti, ahol nagyon sok fontos dolog kiderülhet. Ha az ember ugyanis már egyszer (legalábbis jelképes értelemben) meghalt, akkor egyúttal rengeteg ideje lett magában és hangosan is elmélkedni, oldalakon keresztül túlírt dialógusokat folytatni más halottakkal, és mivel halottnak hazudni nem érdemes, hamar előkerül az igazság is. Mindjárt minimum hatféle. Bahtyinnak igaza van: itt Lukianosz volt a minta az alvilágjáró filozófusával és a beszélgető csontvázaival. 

Annak idején azt olvastam, hogy ennek a regénynek igazából nincs főszereplője. Mindenki, akinek itt saját igazsága van, az főszereplő a saját történetében. Egyet is értek ezzel. Raszkolnyikov nem a főalak, ő csak elindít és összeköt a nagy (?) cselekedetével, no meg a félig szándékos, félig véletlenszerű bolyongásaival. Mindenkivel találkozik, mindenkit ott hagy, aztán visszamegy, megint ott hagyja, veszekszik, delirál és vonz. Nemcsak azért vonzó, mert – sokszor hangsúlyozzák – nagyon szép, hanem mert ha kicsit nem figyel oda, mindjárt jót cselekszik. Persze azt is a legdühödtebb indulattal, „itt az egész vagyonom, költsétek a temetésre, de nehogy valaki a közelembe jöjjön, mert megharapom”-módon. Definíció szerinti melankolikus, állandóan töpreng, és olykor kutyamód megvész. Szóval ő nem a főalak, a többiek pedig nem háttérként szolgálnak. Mindenkit, aki csak egyszer önálló véleményt mond, nem kisebb dolog érdekli, mint a nagybetűs IGAZSÁG, alább nem adják. Ez persze egyáltalán nem jelent állandó komolyságot, sőt. Igazságot akár nevetve is lehet keresni. Csak nem biztos, hogy az olvasónak is van kedve nevetni, amikor a szereplőknek van. 

Hogy ezzel egy gyilkossági ügy össze- vagy szétbogozásához is hozzájárulnak, az csak azt bizonyítja, hogy az elvont igazságoknak gyakorlati hasznuk és/vagy káruk van. Meghatározzák az életet és a halált, semmiképpen sem szabad tehát őket lebecsülni. Ugyanakkor az sem felejthető el soha, hogy itt brutálisan erőszakos halált hal két ember, ráadásul az egyik véletlenül, és semmilyen módon meg nem érdemelten. „Megölt két embert, na és?” – kérdezhetné unottan a mai bűnügyi filmek pörgéséhez szokott olvasó, és mégsem kérdezi. Mert éppen a regény lassúsága teszi, hogy egészen közel kell hajolni ahhoz a holttesthez. Hogy érezze az ember még a szagokat is, sőt, a gyilkos verejtékének és félelmének szaga se maradhasson észrevétlen. 

Aztán persze nemcsak az a kérdés, hogy kijut-e bármelyik lélek is ebből a pokol-labirintusból, ahol olyan meghitten lehet bolyongani és szenvedni – hanem az is kérdés, hogy hova vezet egy esetleges kiút. 

* Első kézből származó információm szerint a szentpétervári nyár huszonöt fokos, és ez a lakók számára ma is kibírhatatlan légkondi nélkül. Így jár, aki mínusz húszban szocializálódik. 

Pontszám: 10/10