Amilyen ismeretlen szöveg, olyan érdekes. Klasszikus romantikus bestseller, érzékenyen és ügyesen megrajzolt szereplőkkel és emberi viszonyokkal, emlékezetes háttérrel (ami a tájat és a történelmi helyzetet illeti), és meglehetősen kiszámíthatatlan cselekménnyel. Szakmai (fordítói) érdeklődésből olvastam, egy másik angol szakos ajánlására, hagyományos walesi beszédfordulatokra vadászva. De hamar érdekelni kezdett történetként is, jellemtanulmányként is, ráadásul abszolút tömegközlekedés-kompatibilisnek bizonyult. Egyetértek az ajánlóval abban, hogy a szerző nem érdemelte meg a feledést, azt ellenben nagyon is, hogy ismét beszéljenek róla.

A háttér: a XX. század első éveinek vallási mozgalma, a „Welsh Revival” („walesi újjáéledés”), amelyről éppen csak fél füllel hallottam korábban. Nem a hivatalos vallásosság ellenében, hanem annak kiegészítőjeként jött létre, mégis érzékelhető a regényben (és nincs rá okom, hogy ne gondoljam, hogy érzékelhető volt a korabeli Walesben is) a feszültség a között, amit az egyház nyújtani tudott, meg a között, amire az embereknek igényük lett volna. Intenzív lelkiségre volt igényük, a hitük megélésére a hétköznapokban, Istennel való közvetlen kapcsolatra. A katolikus egyházban (többek között) ezt hívják miszticizmusnak, az evangélikusoknál pietizmusnak, a reformátusoknál puritanizmusnak. Ahogyan a regény ábrázolja, abban van nem kevés didaktikusság, de azért az összetettség sem hiányzik belőle.

Olyan közösségi élményt nyújt a Revival szerint értelmezett vallásosság, amelynek hatása alól iszonyú nehéz kivonnia magát az embernek. Elbizonytalanítja az egyén körvonalait, azaz lehetővé teszi számára, hogy beleolvadjon egy saját magánál nagyobb egészbe; mintegy átváltozzon. Elég veszélyes dolog, de annál is nagyobb erővel teheti ezt a mozgalom, mert bármennyire is eltér a hivatalos egyház felfogásától (amelynek képviselői okkal szemlélik gyanakvással a Revivalt), egy szóval sem mondhatja senki, hogy követői ellentmondanának a megszentelt hagyományoknak. Sőt. Teljes joggal viselkednek úgy, mint akik a társadalom jóváhagyását élvezik, és érthető mód háborodnak fel azon, ha a társadalomnak kifogása van ellenük; ne adj'Isten kétségbe vonja az épelméjűségüket, sőt, akár a jóindulatukat is. Pedig valóban van közöttük olyan is, akiből ez a szent szenvedély a legrosszabbat hozza ki.

Így aztán tömeggé változtatja a közösséget, annak minden irányíthatóságával, befolyásolhatóságával és ijesztő erejével együtt. Szó szerint átváltoztat, amennyiben átalakítja az identitást, abszolút értékmérővé válik, és olyan „vagy – vagy” választásra kényszerít, amelyből nincs mód kimaradni. Vagy mindenestül részévé válik az ember, és akkor elveszíti addigi önmagát, vagy mindenestül kívül marad, és akkor elveszíti keresztény mivoltát a többiek szemében. Ezért szenvednek tőle a legjobban éppen a legerősebb szereplők, akik eddig is harmóniában éltek önmagukkal, és különösebb szenvedély nélkül is bensővé téve élték meg vallásosságukat. Ők ugyanis most sokak számára hitelüket veszítik azzal, hogy nem akarnak/tudnak az új elvárásoknak megfelelni, és mindenféle értelemben lezárják a határaikat.

Az elbeszélő érzékelhetően az ő pártjukra hajlik, már csak azzal is, ahogyan elnevezi őket: Gildas Rees és Gwenifer Owen. Ezeknél keltább, mitikusabb, klasszikusabban walesi neveket már nem lehetne adni (a „Gildas” ráadásul azt jelenti, hogy „Isten szolgája”, Gwenifer pedig a középkori mondák Ginevrájáról kapta a nevét). Így az első megjelenésüktől kezdve még a nemzeti hovatartozás is kódolva van beléjük, aminek egy 1906-os walesi regényben körülbelül akkora jelentősége van, mint egy Habsburg Birodalomban játszódó magyar klasszikusban, vagy még akkorább. A külsejük szintén rendkívül vonzó, különösen Gildas szépsége és ereje közelít már-már a giccshez (ha nem volna tájidegen, azt mondanám rá, hogy alfahím, de így nem mondom, mindenesetre nincs nagyon messze a kategóriától), de az is egyértelmű, hogy ha Gwenifert a fogyatékossága nem vonná ki a komolyan veendő nők közül, akkor csak úgy donganának körülötte a kérők. Továbbá ők állnak a romantikus kliséknek megfelelően a legközelebb a fenséges walesi tájhoz, amelyben és amelyből élnek, különösen Gwenifer, a magányos lápi kunyhójában, ahonnan csak dolgozni jár ki. Mit mondjak, ami a róluk szóló részeket illeti, hát nem minden szakasz öregedett szépen. 

A másik két főszereplő (Nance és Jack kapitány) viszont megadja magát a mozgalom elementáris erejének – és nagyon különböző sorsokra jutnak, sokkal meglepőbb módokon, mint Gildas és Gwenifer. Érdekesebbek is náluk, mint a világirodalom minden szereplője, aki csak bármiféle gyökeres átalakuláson megy át. Miattuk alakul szerelmi négyszöggé a fenti páros kapcsolata, meglehetős szokatlan módon, és minden giccstől megszabadulva. Az ő őrületük/bolyongásuk aztán visszahat a másik két szereplőre is, és ők gondoskodnak arról, hogy Gildas és Gwenifer is megkapják a maguk érdekességét. 

Nance-re hirtelen szavaim sincsenek, annyira jól kitalált szereplő, pedig érzékelhetően nem volt annak szánva. (Nem lepne meg, ha kiderülne, hogy a szerzője meglehetős ambivalens viszonyban volt vele.) Tudomásul veszi a társadalom elvárásait, miközben kezdettől fogva kilóg, és pont attól lóg ki, hogy túlzásba viszi a megfelelést. Önként alkalmazkodik, miközben megőrül az alkalmazkodástól, de azért soha meg nem bánja azt, sőt. Az őrületét egyfelől a mindenek fölé emelt házimunkába, másfelől a dühvé fokozódó vallásosságba csatornázza be, ezzel mindenkinek a tiszteletét kivívja, kivéve a közvetlen környezetéét, ők ugyanis sejtik, miről van szó. Ráadásul nekik Nance tudtával és tudtán kívül rengeteg szenvedést okoz, mert egészen mást akar, mint amit ők bármikor is képesek lennének nyújtani neki. Erről senki nem tehet, ettől viszont még a helyzet nem oldódik meg. Nos, ezzel a sok mindennel még a felét se mondtam el annak, ami Nance. Femme fatale, ugyanúgy a romantikából maradt itt, mint a másik két figura, de míg ők tudnak létezni a mindennapi világban, Nance képtelen. Önmaga kísértete, mindenkinek az élő lelkiismerete.

Jack kapitány viszont az a gentleman, aki életmódjában nem követi őseiét, sőt, deviánsnak számít, mert hajóra szállt, és büszke arra, hogy minden emberrel az illető saját nyelvjárásában képes beszélni, akármilyen társadalmi rétegből való az illető. Csak akkor vált vissza a neveltetése választékosságába, ha felfokozott érzelmi állapotba kerül: nagyon szerelmes vagy nagyon megsértik. Ő az örök utazó, aki hol felbukkan a partok mellett, hol eltávolodik tőlük, és a templomba is véletlenül sodródik be, hogy az élmény jó értelemben kifordítsa magából. Átváltozását azért jól meg is alapozza: egyrészt előtte sem számít rossz embernek (kivéve Gildas számára, aki érthetően elfogult az ellenében), másrészt ekkor már túl van egy másik nagy fordulaton. Ő ugyanis az egyetlen, aki hosszú-hosszú idővel mindenki más előtt meglátja és tiszteli Gweniferben a nőt.

Gildas tökéletessége megtörik Nance őrületén. Életének legnagyobb hülyeségére veszi rá magát, amikor feleségül kéri Nance-t, és saját értékét is kétségessé teszi vele, mert önteltsége válik ezáltal nyilvávalóvá – és hát egy romantikus hős nem lehetne öntelt. Nem csoda, hogy aztán semmit nem tud kezdeni az asszonnyal, és bármennyire is szánni való, azért látványosan legalább annyira felelős a házasság zátonyra futásáért, mint Nance eszeveszett szenvedélye. Ami azt illeti, egy romantikus hős empátiátlan se lehetne. Se fafejű. Se önismeret-hiányos. Róla pedig mindez kiderül a házasságban. Szabályosan megkedvelhetővé válik, míg az elbeszélő látható élvezettel elemzi agyon. Ami meg az alfaságát illeti, egy ponton még erkölcsileg is alulmarad a bétával szemben. Gweniferrel pedig az történik, hogy elveszíti fogyatékosságával együtt a maradék sztereotipikusságát is, és még az első szerelmét örökre őrző sablon-hősnő szerepéből is kilép, ha csak rövid időre is – de úgy, hogy közben nem lép át a másik sablon-szerepbe. Megjegyzem, legalább két nagyságrenddel hitelesebben, mint abban a regényben, amelyet a Queen of the Rushes-zal párhuzamosan olvastam, de erről a maga helyén. Gwenifer hallgatása, némaságában is működő kommunikációja és megszólalása egyébként is megérne egy külön kisesszét, de egy bekezdést biztosan.

Gwenifer egy kisgyerekkori trauma hatására némul meg, és ugyanebben az időben válik minden értelemben a még szintén gyerek (kamasz) Gildas alárendeltjévé. Gildas ugyanis egyrészt a földesura (szintén korán kell felnőnie), másrészt a kislány a megmentőjének tekinti, és előbb gyerekként, majd felnőttként rajong érte. Csönd, alárendelődés, örök rajongás, meg még természetközelség: ennél nagyobb sztereotípiát már nem lehetne kitermelni. Csak azért nem mondom viktoriánusnak, mert Viktória már öt éve halott volt ekkor. Csak hát akkor hová tegye az ember azt, hogy ugyanez a Gwenifer micsoda függetlenségben éli az életét: Gildas birtokán ugyan, de egyedül, távol minden lakott helytől, közben viszont olyan otthonosan és vidáman, hogy aki arra jár, irigyli. Kidolgoz magának egy beszéd nélkül működő kommunikációs rendszert, amivel gyakorlatilag ugyanolyan hatékonyan meg tudja magát értetni a környezetével, mintha beszélne. Az akaratát nagyon is érvényesíteni tudja, akár a szerettei ellenében is. Amikor Gildas a mélypontra jut, Gwenifer akkor nyeri vissza a hangját, és pontosan az ő hangjára van szükség ahhoz, hogy Gildas visszanyerje megbecsült helyét. Teljes joggal állítják az okosabb mellékszereplők, hogy az is hülye, aki Gwenifert néma korában nem veszi komolyan.

A legnagyobb átalakuláson viszont a közösség megy keresztül; és ennek a regény végére kételytől mentesen részévé válik a Welsh Revival is. Tömeghisztériája nemcsak egyes szereplőkből hoz ki jót és rosszat, hanem az egész környékre nézve tisztító erőnek bizonyul. Nem mondom, hogy maradéktalanul elégedett voltam a regény végével, tekintve, hogy abba a tíz oldalba sikerült összezsúfolni a négyszáz oldalas történet legtöbb sablonját és didaktikusságát. De azért az, ahogyan a vallási téboly kicsúcsosodik, majd összeomlás helyett átalakul valamivé, amitől élhetőbb lesz az élet, de nélküle nem jöhetett volna létre – azt nagyon eltalálta Raine. Valami nagyon hasonló szerepe van a történetben Nance-nek és Jack kapitánynak is; bár ennek már annyira nem örülök, mert egyáltalán nem szeretem, ha egy fontos szereplő csak egy még fontosabb szereplő sorsának eszközeként van ábrázolva. De érdekesnek érdekes így is.

Ami pedig a regénynyelvet illeti, amiért tulajdonképpen belefogtam az olvasásba:

Nehezített pályán indult a szerző, Allen Raine (Anne Adalisa Beynon Puddicombe írói álneve). Mint walesi, egy olyan nép tagjaként élt, amelynek évszázadok óta nem volt önálló állama, és az adott korban éppen egy világbirodalom részeként volt kénytelenek létezni. Ahhoz, hogy Walesről szóló regényei terjedhessenek, sőt, bestsellerré váljanak, annak a népnek a nyelvén kellett írnia, amelyik elnyomásban tartotta őket. Hát legalább annyit megtett, amennyit lehetett: hogy „walesiesítette” azt. Nemcsak sok walesi szóval szórta tele (szómagyarázatok a regény első lapján), hanem jellegzetes walesi (konkrétan délnyugati dialektusokból való) beszédfordulatokat ültetett át angolra, és összesimította azzal, ahogyan a walesiek az angol nyelvet egyébként is használták/használják. Nem mondom, hogy tökéletes lett az eredmény, de működik, és műfordítóként is használni tudom.

Nagyon örülök, hogy ajánlották, kiváló választás volt éppen egy műfordító számára egy olyan regény, amelynek tulajdonképpen összes párbeszéde nem egyéb fordításnál. Hiszen a szereplők egymás között nyilván walesiül beszélnek, különböző stílusokban.

Az egy másik kérdés, hogy kissé túl van írva. Korabeli bestsellerekkel megesik.

Raine regényei már teljes egészükben ingyen olvashatók, én a kiadásomat az archive.org oldalon találtam. Keresni fogom további műveit is.