2014. május 8. Elsősorban a Krisztina-legenda fogott meg, érthető okokból.  Még gimnazista koromban kaptam és olvastam, sőt (Úristen, mit tesz a fanatizmus) át is írtam egy füzetbe, lehetőleg mai helyesírás és nyelvhelyesség szerint. Utána jó sokáig tudtam mindenhova XVI. századi cifra betűket…

Gyerekként olvastam, abban az időben, amikor legalább egy évig a Trencsényi-Waldapfel-féle Görög regékkel meg a Ceram-féle A régészet regényével feküdtem és keltem, peploszt csináltam magamnak ócska lepedőből, és nagyon kellett volna nekem egy időgép, de minimum egy régészeti diploma. Hát még jó,…

Az a fajta könyv, amit magamtól az életben kezembe nem vennék, de megígértem, hogy elolvasom, és nem akartam csalódást okozni. Aztán nekem okozott csalódást a könyv. De kellemeset.  Amióta benőtt a fejem lágya, az olyan könyveket szeretem, amelyektől kérdezni lehet, és nem biztos, hogy olyan…

Igen, nehéz olvasmány. Igen, nagyon megdolgoztatja az ember agyát. Igen, pont ez a jó benne. Olyan érzés olvasni, mintha beleeresztenének egy krimibe, ahol nekem kell kinyomozni nemcsak azt, hogy ki a gyilkos, hanem még azt is, hogy ki kinek a kicsodája, illetve kicsodája nem. Ajánlom mindazoknak,…

Nem akármilyen élmény Stein Aurélt olvasni. Igazi kalandos utazás, csak azt sajnálom, hogy a Verne-korszakomban még nem volt hozzáférhető a számomra. Gyalog és lóháton, teherhordó tevékkel vagy szamarakkal végigjárni Belső-Ázsiát és Észak-Indiát. Olyan helyeket, ahova még az őslakosság is csak…

Nagyon szerettem, sokszor olvastuk, testvérem is, én is. Manapság, amikor annyira népszerűek tudnak lenni az iskolában játszódó regénysorozatok, igazi érdekességként szolgálhat egy olyan történet, amely az I. világháború előtti iskolai életet mutatja be, élvezetes és mulatságos stílusban:…

Középiskolai magyartanárom legjobb döntése volt, hogy pont ezt adta fel nekünk kötelezőnek. Zseniális, fantasztikus, nincsenek rá szavak.  Egy évvel később láttam is a szolnoki színházban. Vallai Péter és Székhelyi József játszottak benne. Majd leestünk a székről a nevetéstől. Pár éve megint…

Két nemzedék által rongyosra olvasott kötet a polcomon, elmosódott borítóján (tizenöt év után vettem észre) halványan rajzolt anyóka ül, benne három-négy családtag hagyta a keze nyomát. (Az itt oldalt látható védőborító réges-rég nincs meg.) Már elég ahhoz, hogy szeressen az ember egy könyvet. Hát…

Ugrás volt a sötétbe ez a könyv, önmagam számára is váratlan akcióim egyike: megnéztem a fülszövegét és megvettem. Semmit nem olvastam előtte a szerzőtől, sőt, bevallom pirulva, nem is hallottam róla. Mese felnőtteknek – valóban FELNŐTTEKNEK, gyerek kezébe nem is adnám. Nemcsak a szokásos okok…

Miért ajánlott a könyv olvasása: Ha az ember egyszer ráállt a hullámhosszára, először is elementáris élmény, hogy érti Paul de Mant. Meg úgy általában a posztmodernt. Meg úgy általában ezt a mi úgynevezett saját korunkat. Amiről Paul de Man irtó sokat tud. Félelmetes logikával dolgozik, ember…