Amikor annak idején alaposabban utánanéztem azoknak a klasszikus kalandregényeknek, amelyekre Pierre Pevel hívja fel a figyelmet az első Ambremer-regényében, és elhatároztam, hogy márpedig 2024-ben legalább elkezdem felderíteni őket, Leroux Chéri-Bibi című sorozatát terveztem utoljára elkezdeni. Magyarországon tudtommal teljesen ismeretlen (angol fordítása létezik), de hazájában nem felejtették el, amit részben a belőle forgatott, mára szintén klasszikussá vált filmsorozatnak is köszönhet. Továbbá több hangoskönyv is készült belőle. Rejtő Jenő pedig egészen biztosan ismerte. Mert igen, még mindig az ő kedvéért kutatom ezeket az életműveket, csak az oldalmennyiség miatt haladok lassan.* (A lábjegyzet spoileres.) 

Elsősorban irodalmi műként olvastam, de szent könyveket továbbra sem pontozunk, különösen, hogy a saját vallásomé. Nyilván kritikát sem fogok írni róla, értelme sem volna, sem a műveltségem, sem a bátorságom nem elegendő hozzá. Benyomásokat fogok írni. 

(Bocs a sűrű szövegért, hamarosan képeket is fogok bele rakni, csak pillanatnyilag nem tartózkodom egy fedél alatt a példányommal, mások fotóit meg ehhez nem akarom használni.)

Bájos-kemény karácsonyi mese felnőtteknek, furcsamód egyszerre pogány és keresztény. Sajnos ahhoz rövid, hogy igazán beleélje magát az ember, ahhoz viszont éppen elég, hogy inspiráljon, és éppen rövidsége miatt újraolvasásbarát.

Gaura Ágnes, aki eddig felnőtteknek írt fantasykkel jelent meg a magyar könyvpiacon, ezúttal új oldaláról, gyerekkönyvvel mutatkozik be. Ez nem jelenti azt, hogy korábbi tapasztalatait, ismereteit maga mögött hagyná, sőt: a gyerekeknek szóló történethez is a magyar hagyományvilágot, népmeséket és -hiedelmeket használja föl, sajátosan mai szemlélettel és kedves humorral. Ehhez most Nagy Gyöngyvér grafikus segítségét is igénybe tudta venni, aki láthatóan hasonló érdeklődéssel és lelkesedéssel dolgozott a meseregényen, igazi közös alkotássá téve a kiadványt, amilyet nagyon ritkán látni.

Kritikám az Alföld online felületén jelent meg. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom át, de a link odavezet. 

Körülbelül akkora klasszikusa a fantasy műfajának, mint A Gyűrűk Ura, csak nem olyan híres. Megérdemli a helyét az 1001 könyv listáján, de mindenkit megértek, aki nem bírja elviselni. Gótikus monstrum, depresszióra hajlamos szereplőkkel, nyomasztó helyszínekkel, viszonylag kevés cselekménnyel. Azt értem, hogy mitől lett belőle klasszikus – de hogy mitől volt a saját korában siker?! Még csak mágia sincs benne. (Igen, kérem, létezik mágiamentes fantasy, csak ritka.) Humor van, az igaz. Fanyar, csöndes, groteszk fajta, nyomokban Kafkára emlékeztet.

Halhatatlan, megkerülhetetlen ponyva. Az is hallott róla, aki nem hallott róla. Szóval az is olvassa el ezt a bejegyzést.

Azt nekem nem mondta senki, hogy Ponson du Terrailt olvasni olyan, mint Star Treket nézni: nyugodtan el lehet kezdeni a sokadik évaddal, a legkorábbi részek viszont kizárólag fanatikusoknak valók. Amúgy Rejtő egyik forrása volt. Mondom, hogy az is hallott róla, aki nem hallott róla.

A bestiárium ókori eredetű műfaj, de a középkorban vált különösen népszerűvé. Eredetileg hagyományos történetek természetfölötti képességű, emberi vagy állati alakban létező, többnyire veszélyes teremtményeit sorolta fel, erkölcsi leckék kíséretében. Ezt a kettősséget a Bestiarium Hungaricum is megőrzi, de a mai olvasóközönség igényeire szabja. Így válik minden fejezet kettős szerkezetűvé: először összefoglalja az illető teremtményről szóló szakirodalmi említéseket, természetesen mai tudományos (néprajzi, művelődéstörténeti) igénnyel; majd beilleszt egy történetet (népmesét, hiedelemmondát stb.) a hagyományból. A kiadvány jellege így egyszerre tudományos és mesei.

Kritikám az Alföld online felületén jelent meg. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom ide, de a link odavezet.

Állítólag még egy ilyen regény nincs a világon, Brochnak tényleg sikerült valami egészen egyedit alkotnia. Hajlok rá, hogy egyetértsek ezzel a véleménnyel. 

Mondjuk, az egyedisége miatt az olvasásához is nehéz tanácsot adni. 

Ha valamihez muszáj hasonlítani, az az Ivan Iljics halála (amely – kapaszkodjatok meg – szerintem egyáltalán nem nyomasztó, sőt), amennyiben főszereplője elég biztosan halad a vég felé ahhoz, hogy tudja: elkerülhetetlen, és hamarosan bekövetkezik; de elég lassan ahhoz, hogy legyen ideje végiggondolni az életét, és megpróbálni, hogy tud-e még a vége előtt kihozni belőle valamit, ami „teljes”-nek nevezhető. (Spoiler: tud. Annak ellenére, hogy körülötte mindenki következetesen megpróbálja azt hazudni, hogy nincs is halál.)

Ebben a regényben található a(z általam ismert) világirodalom legrokonszenvesebb főgonosza. Megkockáztatom, hogy filmben sem láttam hozzá foghatót, és ezt olyan ember mondja, aki odavan a The Dark Knightért. Egyébként pedig Dickenst én még így nem untam. A kettő nagyjából egyensúlyba kerül. 

Szakmai olvasásnak indult, kettős értelemben. Egyfelől azért, mert hangoskönyvként hallgattam (benne van az előfizetésemben), és harminc órányi Dickens, felirat nélkül, az azért megdobja az ember nyelvi készségeit, ha száznyolcvan éves a szöveg, akkor is. Másfelől azért, mert fordítóként fontos számomra a különböző nyelvjárások ismerete (is), és tudtam, hogy ez volt az egyik olyan regény, amelyik annak idején presztízst szerzett a yorkshire-inek. Ebben a minőségében valóban nélkülözhetetlen. Több szereplő oldalakon át ezt a nyelvjárást beszéli, és jó pár jelenet Yorkshire-ben is játszódik, szóval jobb, mint egy nyelvkönyv. Ráadásul semmi tiszteletlen nincs ezekben a szövegrészekben, abban az értelemben, hogy senki nem tekinti a származásuk vagy a nyelvjárásuk miatt alsóbbrendűnek ezeket a szereplőket. Kivéve a főgonoszt – de hát az érthető okból nem tesz számot, sőt.