Lukianoszt olvasok. 

Amikor annak idején belekezdtem, minden jel arra mutatott, hogy igen vagány íróval lesz dolgom, aki komolyan veszi a nevetést, és nem ijed meg egy kis (nagy) világfelfordulástól. Az olyat szeretem. 

Aki megnézi róla írt korábbi bejegyzéseimet, láthatja, hogy ez elég sokszor így is van... legalább ugyanannyiszor meg nincs. „A hazugság szerelmese avagy a hitetlen” című dialógusát – amely nemcsak elválasztja a nevetést a világfelfordulástól, hanem még éles ellentétbe is állítja a kettőt – például elég felemás érzésekkel olvastam. 

Lukianoszt olvasok.

Kissé billegni látszik az elméletem, mely szerint nem Lukianoszt tisztelhetjük az első proto-sci-fi írójaként, de azért még nem dőlt meg. 

A múltkoriban írtam az „Igaz történetek” című kalandos elbeszélésről blogbejegyzést. Abban is felutaznak a szereplők a Holdra, de tiszta véletlenségből. „Ikaromenipposz vagy az űrhajós” című dialógusában (illusztrálta: Herbert Hall Turner, a forrást lásd a lap alján) még mindig tagadhatatlanul inkább a filozófia- és társadalomkritika áll a középpontban, nem pedig a holdutazás, de azért nyomokban mintha az események tudományos magyarázatát is tartalmazná. 

Az Ipolyi Arnold által szerkesztett népmesekötet vége felé található két mese (igazából ugyanannak a két variációja), amelyeknek a hőse Hajnal (nem lány, hanem fiú), főgonosza pedig egy bizonyos Kalefaktor. Életemben nem láttam, nem hallottam ezt a nevet népmesében, és nagyon megörültem neki, bár fogalmam sincs, hogy került bele, ugyanis ez a debreceni diákszleng része – volt ezelőtt kétszáz évvel.

Alább nem igazi nyomozás következik, hanem annak csak a kezdete, de hátha ki lehet belőle deríteni valamit.

Amióta csillagmítoszokat (meg asztrológiát) olvasok, többé-kevésbé folyamatosan zavar, hogy mennyire északifélgömb-központú minden, amit találok. Hogy milyen kevés hagyományos történetet lehet hallani/olvasni azokról a csillagképekről, amelyek a déli félgömbről is látszódnak (pedig, hogy mást ne mondjak, az Állatövhöz kötődő ezoterikus hagyományrendszer szó szerint a feje tetejére áll, ha az ember csak számot vet azzal, hogy Ausztráliában ősz elején lépnek a Kos jegyébe), hát még azokról, amelyeket csak onnan lehet látni. Louis Cruchet csodálatos könyve (itt írtam róla) részint megmagyarázza, részint megkísérli pótolni ezeket a hiányosságokat. Ezt a könyvet is azért vettem meg, mert hivatkoznak rá egy olyan cikkben, amely a Dél Keresztjéről szóló mítoszokra is kitér, és a leírása is azt ígéri, hogy Kínától Dél-Amerikáig a világ minden tájáról való hagyományos történeteket gyűjtöttek benne össze. Alapmű, tudós szerzője életművének csúcsa – írják róla az értékelők.

Lukianoszt olvasok. 

Azon nem lepődtem meg, hogy megtalálom a gyíkemberek prototípusát. De hogy a csillámpónikét is??? Oké, kentaur kiadásban, de attól csak még durvább. Nem álltam meg, rákerestem, hát ezt nézze meg, aki csodát akar látni. Ducktales-generáció volnék, mindig tudtam, hogy „az igazi a Matteltől”, szóval mégis mit vártam...

Lukianosz összes műveinek két kötetét olvasom folyamatosan, mindennap egy kicsit. Akinek valaha egy csepp kedve is volt röhögni az antik mitológia bármely elemén, gyűljön ide, mert Lukianosznak is. Arról nem beszélve, hogy ő írta a világirodalom első... máig vitatják, hogy fantasyjét vagy sci-fijét. Szír volt, a II. században élt, és görögül írta műveit. Nagy fájdalmamra eredetiben nem tudom elolvasni őket, ám ezeknek a fordításoknak a színvonalában hiba nincs. 

Van ebben a két kötetben jócskán olyan szöveg, amely semmit nem jelent a számomra, de legalább ugyanannyiszor el is indítják az agyamat. Akár parodizálnak, akár komolyan vesznek valamit, nem keveset lehet belőlük kideríteni a kor életéről, gondolkodásáról – amely nem sokban különbözött a mienktől.

Az alábbi linkeken olvashatjátok egyes írásairól született agymenéseimet. Ez a gyűjtőoldal.

Lukianoszt olvasok. 

Hát erre az ókori posztmodernre azért nem voltam felkészülve. 

Több olyan szöveget is találtam már ebben a gyűjteményben, amelyik különféle filozófiákkal foglalkozik. A tétjük mindig az, hogy hogyan lehetséges tökéletes életet élni. Mivel rendszerint méltatlanok képviselik ezeket a filozófiákat, nem sok rá az esély. 

Megkerestem a tavalyi évértékelőmet. Kíváncsi voltam, milyen célokat fogalmaztam meg 2020 számára. 

„Befejezni most már ezt a drágaszágot [értsd: A látszat mesterei második részét], méghozzá zavartalanul. (Hallod, te betolakodó?! [értsd: egy másik regény meglepetésszerű terve, részletek a fenti linken])
Ennek érdekében klasszikus lovagregényeket olvasni, amelyektől szeretnék olyan rohamszerű inspirációkat kapni, mint a fenn szemléltetett, csak most a trilógiámhoz. Hármat begyűjtöttem, annak elégnek kell lenni: a Tirant lo Blanch, a Didrik-saga és az Amadís de Gaula, egyelőre csak angolul. A legutóbbitól őrült meg Don Quijote. Csak mondom, hogy tudjam, mire számítsak.
Még mindig több kortárs magyart olvasni, több fantasyt, népmeséket és mondákat. Valamint a tavaly eltervezett történelmi regényeket.
Január elsejétől kezdve pedig Rabelais-t olvasni, amíg a végére nem érek, vagy bele nem szakadok. Jobban szeretném az előbbit. És még 2020-ban.”

Na, akkor lássuk, mi történt. 

Lukianoszt olvasok. 

Felvilágjárós rész is van benne. Nahát, ilyet is ritkán lehet látni. Nem az ember megy le kíváncsiskodni, hanem Kharón, az alvilági révész jön föl szétnézni abban a világban, amelyről már olyan sokat hallott. Megfordul a szokásos logika: az ő számára a mi világunk a rejtett, vagyis számára a mi világunkban keresendő bármiféle igazság. És ki más lehetne a kalauza, mint Hermész. (Róla majd írok külön egy bejegyzést, ha a végére értem a Lukianosz-összesnek, mert a szerepe szövegről szövegre változik, de számomra mindig kicsit szokatlan. A Kharónt ábrázoló kép alkotója Alexandre Chaudret, alkotói oldala itt.) 

Lukianoszt olvasok.

Alvilágjárós. Azt szeretem. 

Minek oda mászkálni, kérdezhetné bárki joggal, előbb-utóbb úgyis lejutunk. Na de Menipposz* az igazságot keresi, az más. Mert az igazság, az olyan, hogy nem részesülhet benne bárki. Az olyan, hogy az – pár ezer évnyi filozófiai életmű szerint – el van rejtve. Kútba, barlangokba, labirintusokba, csatorna aljára, egyéb ilyen sötét helyekre, amelyek mind bizonyos emberi testrészekre emlékeztetnek, de ezt a gondolatmenetet majd máskor. Na és mi van az ember szeme elől jobban elrejtve, mint a túlvilág? Hát pont ezért kell odamenni annak, aki Menipposz kérdéseit akarja feltenni, mondjuk, Teiresziásznak. Hogy mi az élet értelme meg ilyenek. Az igazság szó szerint odaát van.