...és akkor tényleg az egész Grimm-életmű megvan magyarul. Köszönhetően Adamik Lajosnak és Márton Lászlónak, ahogy a népmesék egyik és másik kötete esetében is. 

Ez a kötet hasonló koncepció alapján készült, mint a népmesegyűjtemény: a testvérek romantika kori gondolkodók módjára abból indultak ki, hogy múlt és jelen között szerves kapcsolat van, csak meg kell találniuk („kell”, mert ez a nemzet érdeke – ekkor volt születőben a nemzettudat), ezt a kapcsolatot a hagyomány jelenti, a hagyományt pedig az úgynevezett „nép” hordozza, bármit értsünk is a fogalom alatt. Ezúttal azonban nem népmeséket kerestek, mivel arra voltak kíváncsiak, milyen lenyomatot hagyott a történelem a nép gondolkodásában, melyik eseményt hogyan őrizték meg, illetve melyik jelenbeli jelenséget hogyan magyarázták a helyiek. 

Úgy tűnik, gyűjtöttek ugyan, de nem válogattak. Mégpedig szándékosan. Ugyanannak a történetnek minden általuk fellelt változatát beletették a kötetbe, még akkor is, ha nyilvánvalóan „művi” eredetű, azaz konkrét szerző találta ki őket. Mert ezúttal nemcsak szóbeliségből gyűjtöttek, sőt elsősorban nem onnan, hanem folyóiratokból, népszerű kiadványokból (ponyvából), mindenféle írott és nyomtatott forrásokból is, ha úgy tűnt, hogy bármi hagyomány-magva van a sztorinak – és jól tették. Nélkülük talán fenn se maradtak volna ezek a szövegek, nemhogy én így egyben olvashatnám őket most.

A népmese úgy kezdődik, hogy „egyszer volt, hol nem volt”, és kezdettől fogva egyértelmű mesélőnek és közönségnek egyaránt, hogy kitalált történetről van szó. Lehet az lélektanilag pontos, lehet nevelő szándékú, lehet neki olyan ereje, mint a lórúgásnak, sőt szerepelhet benne olyan személy is, aki valóban élt, az mindegy: a népmesét nem hiszik el, és nem várja senki, hogy táltos paripák fognak befordulni a sarkon. A monda, az más. Ha a mondában az van, hogy egy pontosan meghatározott módon elkészített ruhadarab viselőjét nem fogja a golyó, egy azonosítható püspök udvartartásában kalapot viselő szellem lakik, a tíz mérföldre levő hegy belsejében pedig arany van, de csak nagyon szigorú követelményeknek megfelelni tudó ember találhatja meg a bejáratot, akkor mesélő és közönség (nagy része) elvárja, hogy annak igazságtartalma legyen, és ha nem találja ott a szellemet, akkor jó dühös lesz. Ezért többnyire mégiscsak biztonságos és ellenőrizhetetlen történelmi távolságban marad a mesélő, és csak azt magyarázza meg, melyik sziklán miért van mélyedés.

A kötet első fele konkrét helyekhez kötődő hiedelmekről szól, rengeteg közöttük az elásott kincsről, romok elátkozott lakóiról, szellemekről, mágikus tárgyakról és mindenféle nem-emberi lényekről (kobold, törpe, óriás, sárkánykígyó, sellő*) szóló történet. Nekem ezek tetszettek a legjobban, főleg a kísértethistóriák, de a doppelgängeres is jó. Ódonságukban egyszerre ijesztőek és bűbájosak. Furcsa volt a fölemlegetett múltbeli lények között felfedezni a tavasszal-nyáron olvasott Didrik Saga szereplőit, és figyelni azt, hogy mely vonásaikat őrizték meg, melyeket veszítették el.

A farkasembert „fordult-farkas”-nak fordítják, ezzel hangsúlyozva, hogy ennek a figurának itt elsősorban az alakváltó képessége érdekes. Külön figyelemre méltó, ahogyan a mondabeli lények a kereszténységhez viszonyulnak: némelyik fél a feszülettől, némelyik gyűlöli, de olyan is van, akit csöppet se zavar, sőt maga készíti el. Hát még az milyen érdekes, ahogyan a népmesék alakjai felbukkannak mint hiedelemlények, akikkel igenis lehet találkozni, ha nem is a szomszéd utcában, de a közeli erdőben levő tónál biztosan. Ilyen például Holle anyó, aki nemcsak a dunnát rázza, hanem összekuszálja a lusták rokkáján a fonalat, a szorgosaknak kalácsot ad, a rossz gyerekeket elváltja, a jókat szerencséssé teszi, sőt, azt is el tudja intézni, hogy a legények korsói mindig tele legyenek sörrel, de csak amíg nem beszélnek róla. (Persze beszélnek, azért is kénytelenek azóta maguk főzni a sört.) A hamelni patkányfogó története pedig innen került át a mesegyűjteményekbe, úgy tűnik. (Felnőtt változaban erősebb.)

A kötet második fele hajdani eseményekre utaló mondákat tartalmaz (a főszereplőik társadalmi pozíciója az uralkodóétól a városi hóhéréig terjed), bár némelyikről nem lehet eldönteni, hogy a főszereplője nem mítoszi alak-e inkább. Mágusos sztori is van közöttük, Albertus Magnusról szól, alkimista mese, tetszik. Jó pár történet középkori germán eredetű, skandináv forrásokban olvastam már őket. Illetve (ahogy várható is) nagyon sok közöttük az olyan szöveg, amelyiknek a motívumai népmesékből már ismerősek, csak most az igazmondás igényével adják elő őket. Ki tudja, melyik volt előbb. Hajlok rá, hogy egyik se. :) Itt is akadnak persze bőven tündérek, kísértetek, vérző barázdák és hálás halottak. Mind kiváló írói alapanyag, használták és használják is őket bőven, például a Lohengrin alaptörténetét is megtaláltam, legalább tízféle változatban, hát meg kell mondanom, a Wagner feldolgozása a legunalmasabb. Bocs. Biztos attól van, hogy a zenéjét se szeretem. Nekem a Tannhäuser való meg a Mesterdalnokok. Zárójel bezárva.

Plusz egy haszon: kiválóan meg lehet belőle tanulni az egyesített Németország előtti apró fejedelemségek neveit. Egyébként ezek még külön hangulatot is teremtenek a kötetnek. Amelynek természetesen nemcsak hangulata, hanem gondosan összeállított jegyzetanyaga és utószava is van, így tudományos igénnyel is olvasható.

A képek forrása a Wikipédia, itt, itt és itt. 

* Megjegyzendő, hogy a német hiedelemvilágban, ahogyan az angolban is, nő- és hímnemű sellők egyaránt léteznek. Az utóbbiak nevét itt „sellér”-nek fordítják. Tetszik, terjeszteni fogom.

Pontszám: 10/10