Ez egy kincs. És bolondok ezek a mikronézek, hogy nem sáfárkodnak vele ügyesebben. 

Bernart munkája történetírói munka. Hogy miből áll? Hát nevezetes családok eredetmondáiból (egyik teknőstől, másik gyíktól származik), a kókuszpálmának és termésének felhasználási módozataiból, népdalokból, varázsigékből, felfedezésekből és szigetépítésekből. Az apró betűs részben (nem túl véres) háborúk, békekötések és területfelosztások is szerepelhetnek, sőt felbukkan egy-két gyarmatosító jellegű nép is, egymást váltva aszerint, hogy éppen mi zajlik a sziget határaitól cirka húszezer kilométerre, a bolygó másik felén. Franc se érti, minek ölik azok ott egymást. 

Igenis, kérem. Ez történelem. Miért, mondta valaki, hogy a történetírás csak úgynevezett nagy emberek cselekedeteiből állhat? 

Újraolvasás vége. 

Annyian nevezték már ezt a könyvet a féltékenység regényének, hogy én juszt se fogom. Én a kommunikációra való képtelenség regényének nevezem, és azt állítom, hogy ebben a történetben minden baj a megértés hiányából fakad. És mivel a megértés hiányától én életben és irodalomban egyaránt a falra mászok, nem voltam túl hálás olvasója se egyetemista koromban, se most. 

Pedig egyébként roppant fontos könyv, kora ellenére nagyon is a körülöttünk levő világról szól, és bizony megérdemelte volna a Nobelt, amelyre fel akarták terjeszteni. 

Újraolvasás vége. 

A magyar gyerekkönyvkiadás valaha létezett legnagyobb baklövése. Kilencéves koromban kétségbe ejtett, és egy lakatlan szigetre indulóban elsőként pakolnám be.* Ha Bradburynek egyszer igaza lesz, még azt is vállalni fogom, hogy én leszek Szakonyi Csilla magyar fordításának megszemélyesítője. 

Kilenc novella, kilenc felnőttmese. Felnőtt azért, mert elsősorban felnőtteknek szól, gyerekekről és gyerekkorról, és a felnőtt értheti meg őket maradéktalanul – bár tudok olyan felnőttről, aki éppen az én ajánlásom után együtt olvasta a gyerekeivel, és szerették; kizárólag ezzel a módszerrel javaslom gyerekek kezébe adni. Felnőtt azért is, mert a mesék cselekménye alig-alig illeszkedik a gyerekek által megszokott logikájú történetmintákhoz; egyszerűen soha nem az történik bennük, amit várnánk, így a gyerek nehezen tud velük mit kezdeni. (Bár lehet, hogy pont ez fog tetszeni neki.) De leginkább azért, mert olyan bölcsességeket tanítanak, amelyekre a felnőttnek sokkal nagyobb szüksége van. Például minek egy gyereknek azt tudni, hogy hogyan érdemes viszonyulni felnőttként a gyerekekhez?! 

Ez a nő se akármiért kapta a Nobel-díjat. 

Persze nem erre a könyvére, ahhoz még tíz évet érnie kellett, de azért előgyakorlatnak egyáltalán nem volt rossz ez sem. Került bele olyan elem, amit nagyon a kordivat diktált bele, és olyan is, ami ma már vállalhatatlan, de cserébe elképesztően jól tud valamit, amire még ma is jóval kevesebb példa akad, mint kellene. 

Realista-naturalista stílusban megírt regényről beszélünk, ami azt jelenti, hogy majd' hetven oldalon keresztül töményen kapjuk az előzményeket, vagyis egy zűrös család bonyolult viszonyainak leírását, amelyben mindenkinek megvan a maga igaza, és mindenki el is mehet vele a sóhivatalba. De nem megy, inkább szép lassan tönkreteszi a többiek testét-lelkét, hogy két Ibsen-dráma kitelne belőle. (Érzékelhetően verseng vele Undset; nem lehetett egyszerű egy ekkora egyéniség árnyékában norvég írónak lenni, főleg nőként.)

Ez a kötet nem egészen azt adta, amit az első és a második rész olvasása után vártam. Hanem sajnos kevesebbet. Körülbelül az utolsó ötödéig számomra egy szinten volt a második résszel; komoly értékeket találtam, párhuzamokat fedeztem fel más alkotói világok és Herbert világa között, tanultam is belőle – szóval jól elvoltam. Aztán a végkifejlet az egészet jól agyonverte. Úgyhogy most elmesélem, miért érdemes (szerintem) tovább olvasni a sorozatot, meg azt is, miért nem fogom tovább olvasni egy pár hónapig. 

Ha létezne díj, amelyet a világ leghosszabb dokumentumfilmjeinek ítélnének oda, akkor Maria Speth 217 perces alkotása indulhatna a 2021-es mezőnyben. Ha nem is lenne abszolút győztes, az egészen biztos, hogy „felemelő” kategóriában senki meg se közelíthetné. Ilyen elismerés hiányában Speth kénytelen volt a Berlinale Ezüst Medvéjével és közönségdíjával „beérni”, majd további három hazai és nemzetközi díjat besöpörni.

Mindez egyfelől a jó érzékkel megválasztott témáknak (bevándorlás, integráció, felnőtté válás, identitáskeresés), másfelől a témák figyelmes, empatikus, okos és józan feldolgozásának köszönhető. No meg természetesen Bachmann tanár úrnak és az ő pártfogoltjainak. Speth és csapata tizenkilenc németországi kisdiák néhány hónapját vette fel 2017-ben, és alakította pusztán vágások segítségével az iskolából való kilépés kettős történetévé. 

A filmről írt kritikám a KULTeren olvasható. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom ide, de a link odavezet.

Ez az írás 2021. november 23-án jelent meg a BárkaOnline-on. A teljes szöveget jogi okokból nem másolhatom ide, a link viszont odavezet.

Huszti Gergely első regényéért, a 2019-es Mesteralvók hajnaláért HUBBY-díjat kapott, „Év Ifjúsági Könyv írója” kategóriában. A Mesteralvók hajnala nyilvánvalóan önmagában is értéket képvisel; ez nem változtat azonban azon, hogy ígéret is, hiszen eleve egy duológia első részének tervezték. A történet a 2020-ban megjelent második kötettel vált teljessé. Ezt is jelölték a díjra, ám nem kapta meg, amivel egyet is tudok érteni: bár méltó lezárást ad, azért nem minden ígéretet teljesít. Egy kicsivel tagadhatatlanul elmarad az első kötet mögött.

A két könyv minden értelemben kiegészíti egymást: a cselekmény idő- és térbeli törés nélkül lép át egyik kötetből a másikba, a nézőpontszereplők és a stílus változatlan, még a borítók is összeillenek. Annak érdekében, hogy minél simább legyen az átmenet, az első kötet utószava szóról szóra átkerül a másodikba előszónak. Mégis nyomatékosan figyelmeztetem az olvasót, hogy egy-két évnyi kihagyás után ne felkészülés nélkül fogjon hozzá a második részhez, azaz ne sajnálja a fáradságot újraolvasni előtte az elsőt. A Mesteralvók hajnaláról azt írtam, hogy mind cselekményében, mind világábrázolásában, mind stílusában kihívások elé állítja olvasóit, hiszen ami ifjúsági, az attól még nem feltétlenül könnyen emészthető. Ugyanezt hatványozottan lehet elmondani a második részről. Ugyanakkor ezért is, ahogyan az első részért, érdemes megdolgozni.

2020 dokumentumfilmjei között különösen nagyot szólt a Csapda a neten, máig nem csengett le a hatása. Jól is van az úgy. Amíg aktuális marad, addig nincs itt az ideje elfelejteni, és sajnos az a helyzet, hogy az maradt. Beszéljenek csak róla minél többet, hasson minél jobban, fogyjon tőle a szenvedés.

Kétféle formában került a mozikba. Az egyik a rendezői változat, szigorúan 18-as karikával. Hamar igény támadt azonban arra is, hogy készüljön egy változat azoknak a számára, akiket közvetlenül érint a probléma, ezért készítettek egy oktatási változatot, rövidítve, a nagyon durva szakaszokat kivágva, az eseményeket gyakorlati tanácsokkal meg-megszakítva. Ezt láttam még szeptemberben, itt írtam róla. Most alkalmam nyílt megnézni a rendezőit is. 

Még mindig nem kritikát írok, hanem azt próbálom meg helyre tenni (magamban is), hogy kinek és miért érdemes megnéznie ezt a filmet rendezői változatban,* illetve kinek és miért nem ajánlom. 

Az első kötet nagyságát semmiféle folytatás utol nem érheti. 

De azért igyekszik. 

Azt a vonalat, amelyik nekem a legjobban tetszett, ez a történet is folytatja: Paul még mindig nem akar messiás lenni, kényszerként és ketrecként éli meg a szerepet. Ugyanakkor neki is, Herbertnek is javára írandó, hogy a messiásként végrehajtott cselekedeteiért nem másokra tolja a felelősséget, hanem saját maga vállalja, akár irracionális mértékben is.

Különösen azt a dinamikát érdekes figyelni, ahogyan ember voltát nem veszíti el Paul, bármennyire is igyekeznek belőle istent csinálni – és ezt, mármint hogy a Muad'dibjüknek van képe emberként viselkedni, a hívei időnként szabályos sértésként kezelik. Mindkét fél részéről érthető a dolog, de együttérezni csak az egyikkel tudok.

Vegyes érzéseim vannak. 

Ismerőseim értékelései alapján úgy gondoltam, ezt a krimit direkt nekem írták. Hrabal és Christie történetmesélői módszerei egy kortárs magyar regényben – a háttérben egy kisváros a Monarchia végnapjaiból, az előtérben egy ügyesen felépített nyomozás, középpontjában egy kotnyeles vénkisasszonnyal meg egy Ady-verssel – ezt adjátok a kezembe! Ráadásul a főszereplő Dávid Veron simán lehetne a rokonom, az egyik dédanyámat Dávid Etelkának hívták. Nem is értem, miért halogattam idáig.