Van annak egy „fílingje”, ha az ember elmondhatja magáról, hogy „Petőfi-thrillert olvastam, mér, te nem?” 

Mondtak már nekem olyat is, hogy azért olvassam el, hogy ha felszállok egy zsúfolt buszra, elmondhassam, hogy olvastam egy könyvet, amit az egész buszon rajtam kívül senki. Ez persze önmagában nem motivált volna (A hóhér kötele nélkül is több rendben elmondhatom ugyanezt, csak tessenek itt oldalt rákattintani a „világolvasás” címkére), de azért egy idő után csak hatott a magyar szakos becsület, meg a másoktól hallott pozitív visszajelzések.

(Igazából azt nem értem, miért nem kellett nekem ebből annak idején vizsgázni. Bezzeg abból a szörnyű Bácsmegyeyből kellett. Petőfi egyik kedvenc regénye volt. Azt' így fogjak hozzá ahhoz, amit ő írt.)

Pedig nem kellett volna tőle fáznom.

Színvonalas, tartalmas szórakozás. Lydia Kwa úgy ír kalandregényt, ahogyan én szeretem. 

Ami a szingapúri szerzőket illeti, nincsenek elkényeztetve a világolvasók. Ő is csak félig az, mármint hogy ott született, ott nőtt fel (bár ma már Kanadában él), és nyilvánvalóan távol-keleti felmenői vannak – de ennyi éppen elég volt nekem. Még akkor is, ha sajnos pont Szingapúrról semmi nem derül ki a regényből. (Legfeljebb átvitt értelemben, a jelenségről, amelyet képvisel.*) Cserébe bővelkedik kínai mítoszokban, művészetben, filozófiában és mágiában, háttérben a kora középkorral, a regény végén csinos forráslistával.

Bár az utószó kijelenti, hogy inkább fikció ez, mint történelmi regény, én hajlamos vagyok hitelesnek tekinteni a hátteret. Lehet, hogy az adott történelmi alak nem pont olyan jellemvonásokkal bírt, és jó eséllyel nem mágikus segítséggel tört egyeduralomra, de létezett, akkor létezett, azoknak a személyeknek a társaságában létezett, továbbá ugyanabban az időben úgy nézett ki Csangan (Chang'an),** ott volt a piac, és olyan foglalkozású emberek jártak oda. Sőt, ami a mágiát (és mitológiát) illeti, éppenséggel olyan lényekben hittek a kora középkori Kínában. Az alapötletet szolgáltató klasszikus novellát én is ismerem, ebből a kötetből való. 

Újraolvasás vége, a filmre készülve. 

Nem véletlenül lett ez klasszikus: legalább annyira képes általános érvénnyel hatni, mint amennyire a saját korát képviselni.

Egyáltalán nem pusztán azért aktuális 2021-ben is, mert szó szerint égető problémává vált a vízhiány, az elsivatagosodás, amelyet Herbert olyan érzékletesen tud megjeleníteni, hogy az embernek ingere támad kimenni a Tiszához, megnézni, megvan-e még.

Ez az ábrázolásmód önmagában is olyan felkészültséget és kreativitást igényelt, hogy azt csak csodálni tudom. Mégsem kizárólag ezáltal hat. 

A szokásostól némiképp eltérő ajánló következik.

Nem a filmről akarok írni, hanem arról, hogy mire való ez az iszonyat, kiknek ajánlom – de nagyon! –, és hogyan érdemes hozzáfogni. Hogy kevesebb szenvedés legyen a Földön.

A történetről jó eséllyel mindenki hallott, legalább fél füllel: három gyerekkülsejű felnőtt színésznőt beöltöztetnek tizenkét éves kiskamasznak, és álprofilokat hozatnak létre velük különböző közösségi oldalakon, hogy láthatóvá és dokumentálhatóvá váljon, hogyan hálózzák (szó szerint) be áldozataikat az interneten ténykedő szexuális ragadozók. Pillanatok alatt, nagyon rafinált módszerekkel. Mondom, hogy iszonyat. Még akkor is, ha ezúttal az sétál bele a csapdába, aki rendszerint másokat szokott csapdába ejteni. Többet nem is szeretnék írni róla, a stáb tagjai is többször kiborultak közben, még a kamerák előtt is. Némelyik kiborulást a hitelesség kedvéért benne is hagyták. 

Miért ajánlom mégis? (Némi malíciával mondhatnám, hogy azoknak a legjobban, akik azt gondolják, hogy az ő környezetükben ilyesmi nem fordulhat elő.) Azért, mert szavakat ad nekünk. Hatékony segítséget nyújt abban, hogy mi is segíthessünk másokon. Ugyanazt teszi tehát, mint amit ez a kiadvány is – amelyet nem lehet eleget dicsérni –, csak kicsit más területen. 

Engem minősít, de azt a kifejezést, hogy „folk horror”, 2021-ben hallottam először, előtte azt se tudtam, hogy létezik. Mint utóbb kiderült, nem is értettem pontosan, hogy micsoda, és csak azt hittem, hogy értem. 

Mentségemre azt tudom felhozni, hogy nem is olyan sokkal régebben találták ki. (Mármint a kifejezést, nem a műfajt.) Meg hogy a horror műfaja úgy általánosságban addig érdekelt annak idején, amíg A halálsoron végére nem értem (igaz, hogy kétszer is), és meg kell vallanom, hogy azt a világnagy Ragyogást már untam. Lovecrafttal ifjan nem tudtam mit kezdeni, húsz évvel később bejött nekem, de ugyanolyan szívesen fognám a kezembe akármelyik Brontët vagy Gogolt, ha borzongani akarok. 

Azt' most nem kiderül, hogy én vagyok a trendi? 

Komolyan ilyen érzésem volt, amíg ezt a vadonatúj, alig pár hete kijött antológiát forgattam. Hogy ezek csináltak egy horrorműfajt direkt nekem. Most már értem, miről van szó, és lentebb el is magyarázom, mi az a folk horror pontosan.

Ezt a jó meleg szombatot direkt arra találták ki, hogy kiránduljon az ember. Például spontán túrát tegyen a Józsefvárosban. Kedves budapesti barátnőm és én először csak a Práter utcai szobrot akartuk megnézni, aztán… végigjártuk A Pál utcai fiúk helyszíneit. És rengeteget gyalogoltunk, mivel nem fértünk fel a metrópótlóra.

A Piros Ribizli és a Kék Ribizli után most a Bajszos Ribizli is megérkezett! :)

Most látszik igazán a koncepció, amely a három népmese-gyűjteményt egyetlen egységbe rendezi. Lehet mondani, hogy voltaképp egyetlen mesekönyvet kaptunk három részben.

Az első könyv saját népmesekincsünk ismeretlen vagy alig ismert darabjait szedi sorra, a nyelvterület minden részéről. A második a világ sok-sok más népének meséi közül válogat. A harmadik pedig – hidat ver a kettő közé. Bemutatja azokat a szövegeket, amelyekben megtalálható egy-egy gyerekkorunk óta jól ismert mintázat; új szereplőkkel, újfajta varázstárgyakkal, megváltozott viszonyokkal, ebből következően meglepő cselekményfordulatokkal.

Az a tíz pont pediglen így jött ki:

Az, hogy egy anyanyelvén író manysi (régebbi nevén vogul) költő verseit kétnyelvű kiadásban megjelentetik Magyarországon, a szerző illusztrációival, valamint a végén szójegyzékkel, manysiul tudók nyersfordításai alapján készült műfordításban, az önmagában legalább húsz pont a tízből.
Az, hogy a versek nagy része népköltészeti ihletésű, plusz két pont, mert azt szeretem.
Az, hogy a többi vers vallomásos vagy didaktikus, jól leviszi a pontszámot, mert azt nem szeretem. Vállalom.
A fordítói módszer meg még tovább. Azt is vállalom. Elfogadom, hogy ez érvényes fordítói stílus, csak nekem nem tetszik.

Azt hiszem, az összes manysi költő legfőbb problémája lehet (már a kisebbségi helyzetből következő problémákon túl), hogy hogy törjön ki Juvan Sesztalov árnyékából. Szvetlana Gyiniszlamovának meg főleg, mivel ő pont Sesztalovból írta a disszertációját. Az, hogy ő is népköltészeti alapokon alkot, ahogy a példaképe, de másképpen, már önmagában dicsérni való teljesítmény.

Így kell olyan fantasyt írni, amely nem eltávolít a mindennapi életünktől, hanem – ha áttételesen, ha kiforgatva is – kifejezi azt. Az alternatív világ arra való, hogy látványosabban kiemelje a mi világunk önellentmondásait, konfliktusait, apróbb és nagyobb gonoszságait. 

Tér: valószínűleg a Skandináv-félsziget nyugati partvidéke. Idő: néhány hónapnyi szelete egy elképzelt jövőnek. Alapprobléma: aki el akar utazni arról a helyről, ahol született, belehal. Kivéve, ha teherben van. Ha nem tud teherbe esni az illető, például mert nincs méhe, akkor így járt. 

Adott tehát egy jókora csoport a társadalmon belül, amelynek 1 db biológiai adottsága lehetővé teszi, hogy néhány hónapig szabadon mozoghasson – és mivel senki nem emlékszik olyan időre, amikor ez a mozgási lehetőség ne létezett volna, öröktől fogva valónak és kiváltságnak tekintik. Hiába, hogy az egyén nem tett érte semmit, még sincs, ami hatékonyabban előmozdítaná a karrierjét.