Palesztina irodalmából ezúttal nem én választottam könyvet, hanem kölcsönbe kaptam egyet. Olyat tapasztaltam már, hogy egy regény olvasása közben életre kel a történelemkönyv – most nem ez történt: tévé- és rádióhírek, újságokban megjelent tudósítások keltek életre. Helynevek, amelyek eddig csak betű- vagy hangsoroknak számítottak, most eleven falvak vagy városok lettek, lakókkal, eperfákkal, tyúkokkal, szárítókötelekkel. Személynevek, szervezetek nevei történetet kaptak, okot a létezésre, sok-sok sérelemmel és bűnnel. Többé nem fogom tudni ugyanúgy hallgatni-nézni ugyanazokat a híreket. 

Ismerőseim csak néztek, hogy mit akarok én ezzel az olvasmánnyal. Na, ugyan mit, hát kultúrtörténetet. :) Szeretem én azt akkor is, ha olyan témáról van szó, amilyenhez soha közöm nem volt. Hát még, ha kötni is tudom valamihez, például Jókaihoz, Tolsztojhoz vagy az elmúlt hónapok meghatározó olvasmányélményéhez. Szeretem, ha tudom, hogy egy adott történelmi korban melyik szerkezet hogyan működött, és hogyan használták őket a gazdáik. 

Misztériumdráma.

Roppant rejtélyeket sugall a hangzása akkor is, ha nem a magyar változatot használjuk, Határ Győző szóleleményét, a titokjátékot. A jobb emlékezetűek tudják, hogy középkori drámai műfaj volt, a még jobb emlékezetűek azt is, hogy bibliai jelenetek dramatizálását jelenti.

No de mi van akkor, ha azt mondom, hogy a műfaj nem állt meg a középkor határán, hogy mindenki látott már ilyet, sőt könnyen előfordulhat, hogy szerepelt is benne? 

Újraolvasás vége. 

Jean Valjean előlépett a kedvenc szuperhősömmé, beelőzve Bruce Bannert. Egyébként meg annyira tud fájni ez a könyv, ahogy csak a mindennapi élet fájhat. Mélységesen igazságtalan világ, amelyben döbbenettől tátott szájjal merednek a jóságra, ha az egyáltalán elő mer bújni. Esetleg rendőri intézkedést foganatosítanak. Valahogy mégis jólesett olvasni, különösen az utolsó harmadát. Nem kimenekített a valóságból, hanem, hiába százötven éves, kifejezte azt helyettem. Mintha azt mondta volna: mindaz, ami körülötted van, már megtörtént egyszer, vagy inkább sokszor, újra és újra, mindig keserű és mindig szép. 

Nemcsak szakmai köröknek. 

Mivel soha nem foglalkoztam antropológiával, nem tudom megítélni, hozzáértőknek mit mond ez a kiadvány. Azt viszont tudom, hogy annak számára, aki, mint én, kezdő a témában, érdekes és meglepően könnyen olvasható munka ez. Az általam ismert néprajzi vagy régészeti ismeretterjesztő művek elegendő alapot adtak hozzá. Sokat segít a szerzők gördülékeny, olvasmányos stílusa is, amelyet a fordítónak is sikerült visszaadnia. A nagy összefüggéseket anekdoták sora lazítja, az apró történetekből pedig nagy kérdésekre adott válaszok rajzolódnak ki. A legnagyobb kérdés persze az, hogy „mit jelent embernek lenni?” 

Ez az írás 2021. május 25-én jelent meg a BárkaOnline-on. A teljes szöveget jogi okokból nem másolhatom ide, a link viszont odavezet. 

Az ember életében fontos szerepet játszik a szerelem – rendjén levő tehát, hogy a világirodalom teli legyen szerelmi történetekkel.

Az ember életében fontos szerepet játszik a barátság – meglepő tehát, hogy a világirodalomban meglehetős kevés barátságtörténet akad. Még meglepőbb, ha azt vesszük, hogy az embernek sokkal több barátja, mint szerelme szokott lenni élete során. Tagadhatatlanul léteznek ilyen történetek, klasszikusok és kortársak között egyaránt; túlnyomó többségük mégis mellékszálként jelentkezik, más (például szerelmi) történetek árnyékában maradva.

Ebből a szempontból is üdvözlendő, hogy a Móra Klassz sorozatban 2017-ben újra megjelentették Otfried Preussler klasszikus ifjúsági fantasyjét; a papíralapú kiadást pedig 2020-ban követte az elektronikus változat is. Nagyon jól tette a Móra, régen ideje volt. Az eredetileg 1971-es regény magyar fordítása eleve tizennégy évet késett annak idején (ekkor még a Krabat a Fekete Malomban címet viselte), 1985 után pedig évtizedekig legfeljebb csak antikváriumokban lehetett hozzáférni. Pedig az idén félévszázados Krabat úgy meséli újra a jó és a gonosz küzdelmét, hogy az a mai olvasóknak is különleges élményt nyújthat. Főleg, ha éppen most csukták be a Harry Potter-sorozat utolsó kötetét.

Itt olvasható tovább.

Ez az írás 2021. május 18-án jelent meg a BárkaOnline-on. A teljes szöveget jogi okokból nem másolhatom ide, a link viszont odavezet.

Magyartanár vagyok. Egy olyan ismeretterjesztő céllal készült művet, amely a magyar nyelvet állítja a középpontba, kétféle szempontból figyelek. Egyrészt azt kérdezem, milyennek láthatja egy laikus, aki a magyar nyelvről szeretne ismereteket szerezni belőle. Másrészt azt, milyennek láthatja egy kollégám, aki az óráihoz keres segédanyagot.

Mint laikusoknak szóló ismeretterjesztő mű, a kiadvány betölti a szerepét. Rövid, kényelmesen kezelhető (szó szerint zsebben elfér), meg sem próbálja kimeríteni tárgyát, de az egyszerűsítést sem viszi túlzásba. Alkalmazza a nyelvészeti terminológiát, gondosan megmagyarázva minden szakszót, akár többször is, mindig a maga helyén, de nem magyaráz túl semmit. Számít arra, hogy a korábban megismert információkra az olvasó emlékezhet, ugyanakkor nem várja el tőle, hogy egy olvasás után fejből tudja a teljes szöveget, hanem szükség esetén lehetővé teszi az ismétlést. Hétköznapi párhuzamokkal vagy természettudományos metaforákkal él, így válik érthetővé bárki számára, aki általános műveltséggel rendelkezik, a helyenkénti nehézségeken pedig szelíd humorral segít át.

Ez az írás 2021. április 19-én jelent meg a BárkaOnline-ban. A teljes szöveget jogi okokból nem másolhatom ide, a link viszont odavezet. 

Ha csak egyetlen szót mondhatnék arról, milyen ez a vékony kis kötet, azt mondanám: „sokféle”. Tizenkét rövid írás, tizenkettőnél sokszorta több különböző embertípussal és emberi kapcsolattal. Tizenkét novella kevésnek tűnhet ahhoz, hogy egy egész írói életművet képviseljen – csakhogy ennek a kevésnek súlya van és sűrűsége. Kicsiben is mutatja a nagyot.

A legelső lapon olvasható „használati utasítás” azonnal eltávolítja a novellák figuráit a szerzőtől. Ha ez nem történne meg, akkor sem tűnnének személyesnek – azt mondhatnám, ha létezik tárgyias próza (ahogyan létezik tárgyias líra), hát ez az. A legtöbb történet még az egyes szám első személyű elbeszélő jelenlétéről is lemond: a narrátor többnyire valamelyik szereplő nézőpontjába helyezkedik. Márpedig itt minden fő- és mellékszereplő a többiektől eltérően viszonyul a külvilághoz, a körülötte levő emberekhez, önmagához.

Leginkább a legutóbbi viszonyulás jár küzdelemmel.

Hogy a francba tudta azt megcsinálni ez a melankolikus-savanyú képű, karótnyelt figura abban a rövidke földi életében, hogy a rasszista, soviniszta, mindenfób zártságot sugárzó írásai abszolút kompatibilisek legyenek a XXI. századdal? Hogy újraolvashatókká, sőt folytathatókká is váljanak? Ehhez nem elég jól írni tudni. (Márpedig ő tudott.) Ehhez nem elég talán még az a következetesen és hatásosan felépített magánmitológiája se, amelyikért annyi ismerősöm rajong, és minden második héten szembejön a közösségi oldalakon, hogy már valósággal röstellem, ha én nem tudom, melyik név/szállóige pontosan honnan való. (Most már tudni fogom.) Mitől olyan vagányak ezek a szövegek? No és mit adhatnak személy szerint nekem, akinek az identitásának a tipikus Lovecraft-főhősökétől számított távolsága a Makó meg a Jeruzsálem esetét idézi? 

Irtó sokat. De lássuk sorjában. Először is azt az identitást. 

Vegyes érzésekkel fogadtam ezeket a novellákat.

Világolvasásra minden szempontból teljesen alkalmas kiadvány. Nemcsak a szerző életművéből ad válogatást, hanem egy kor és kultúra lenyomatát is őrzi. Van kettő darab igen informatív előszava, amelyek közül az első egy kis történelmi és irodalomtörténeti gyorstalpaló Délkelet-Ázsiáról a középkortól napjainkig, a másodikat meg utószóként tessék olvasni, mert nemcsak a szerzőről szól, hanem a novellákról is, és spoileres. Valamint vannak minden novella után végjegyzetek, amelyek megmagyarázzák a helyi kifejezéseket, megadják a kulturális hátteret.* Kapunk egy kis ízelítőt a lao nyelvből, illetve – mivel kétnyelvű a kötet – még inkább az ő sormintaszerűen gyönyörű írott változatából, amelyből ugyan én egy kukkot se értek, de annyira jó elnézegetni.** Ráadásul kézbe fogni is kellemes, sok olvasást kibír, és még az illata is jó. 

Csak hát maguk a novellák.