Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Rólunk szól a mese (Victor Hugo: Les Misérables)

2021. június 18. - Timár_Krisztina

p1050502_2.JPGÚjraolvasás vége. 

Jean Valjean előlépett a kedvenc szuperhősömmé, beelőzve Bruce Bannert. Egyébként meg annyira tud fájni ez a könyv, ahogy csak a mindennapi élet fájhat. Mélységesen igazságtalan világ, amelyben döbbenettől tátott szájjal merednek a jóságra, ha az egyáltalán elő mer bújni. Esetleg rendőri intézkedést foganatosítanak. Valahogy mégis jólesett olvasni, különösen az utolsó harmadát. Mintha azt mondaná: mindez már megtörtént velünk egyszer, vagy inkább sokszor, újra és újra, mindig keserű és mindig szép. 

Kamaszként olvastam, aztán egyszer huszonévesként is, aztán a 2012-es musicalfilm* katartikus hatásának** köszönhetően megvettem a három kötetet franciául. Kétszer kezdtem bele, kétszer hagytam félbe, most a tavalyi francia nyelvű vitézkedéseimnek köszönhetően elég önbizalmat szereztem újra belefogni, és január elsejétől ma hajnalig a végére értem. Stílszerűen pont a waterlooi csata napján. Ezt speciel nem terveztem. :) 

Na de ha már így feldobtam a labdát: mi van azzal a Bruce Bannerrel? 

p1050502_3.JPGHát az, hogy abban a világban, amelyet Hugo ábrázol – ahol kenyérlopásért (ha betöréssel történik) évekig tartó kényszermunkát lehet kapni, de díszlövésekkel és tengerbe folyatott trágyával milliókat pazarolnak; a szülő következmények nélkül sorsára hagyhatja a gyerekét, de az örökbe fogadáshoz kemény vesztegetési pénzeket kell leszúrni; a mindenhez (is) értő fiatalság tehetségével pedig annyit tudnak kezdeni, hogy felkergetik őket a barikádra, és kétnapos tűzharcban temérdek életet elpazarolnak –, szóval ebben a világban kizárólag az álarcos szuperhősnek van lehetősége jót cselekedni. Meg az Úristennek. Mert ez a regény minden keserűségével együtt egyáltalán nem olyan pogány szöveg, mint a tavaly olvasott Notre-Dame. Kell is, hogy úgy legyen, mert ezerháromszáz oldalt nem biztos, hogy kibír az ember, ha nem lát mást, mint folyamatos és értelmetlen értékpusztulást. Nem, ennek a szenvedésnek értelme van, ha az ember foga csikorog is bele. Isten rejtőzködik, akár Jean Valjean, de működik, és olykor egészen különleges eszközöket használ az akarata érvényesítéséhez. Még humora is van. 

p1050502.JPGMilyen hát ez az Hugo-féle szuperhős? Először is elmúlt ötven. Háhá, nemcsak a húszéveseké, mint tudjuk. Másodszor olyan izmai vannak, hogy a rakott szekeret megemeli. A fájdalmat rezzenéstelen arccal tűri, a rengeteg eszével meg egy minireszelővel akármilyen csapdából megmenekül, háló nélkül mászik a falon (ezt überelje a Marvel). Az útonállót simán leüti, majd elgondolkodtatja (!!!). Soha nem öl embert, pedig ő a legjobb céllövő, ellenben profi alakváltó, párévente új névvel és identitással, és aztán hogy a legnagyobb ellenségével mit művel... hát nem azt, amire gondoltok, de rejtse homály, olvassátok el a könyvet. Összességében az egész életét arra teszi fel, hogy kevesebb szenvedés legyen a világon. Szó szerint megvált mindenkit, aki hagyja. Illetve kibírja. Mert ennek a könyvnek olyan szereplője is van, aki egyszerűen nem bírja ki idegekkel a megváltást. Ez ilyen.

Beszélgettünk egyszer arról, hogy mennyivel könnyebb gonosz szereplőt aktívnak és izgalmasnak megírni, mint jót. Hát Hugónak összejött az utóbbi is. Annál is izgalmasabban, mert Jean Valjean kénytelen végigbujkálni a regényt, időnként végletekig feszítve az olvasó idegeit is. hugo_miserables_8.jpgHa nem tenné, lecsapna rá az értelmetlen, ám annál kérlelhetetlenebb törvény szigora. Hamvas Bélánál olvastam, a Karnevál egyik szereplőjére mondják: „Neki szabad büntetlenül a jót tenni. Kivételes nagy dolog”. Hát Jean Valjeannak nem szabad. Csakugyan úgy van, hogy ha az ember jót tesz, azért éppen úgy megbűnhődhet, mint a rosszért. Legalábbis ezen a világon. Van ebben valami komikus, vagy inkább groteszk, egyszerre ijesztő és nevetni való, ha volna hozzá kedve az embernek. Jean Valjean sokat tudna mesélni erről. Ez azonban soha, egyszer sem tartja vissza. Annál is inkább, mert nem tud a tulajdon jóságáról, az ártatlanságáról pedig még kevesebbet.*** Nem csoda. Az állandó alakváltás szuperhőshöz illő ugyan, ám roppant veszélyes dolog: az ember soha nem vállalhatja igazán önmagát, még a nevét sem.****

hugo_miserables_7.jpgValamire való szuperhősnek természetesen főellenség is jár, ahogy már írtam. Piszok jól megcsinálja ezt is Hugo: kitalálja Javert felügyelőt, aki szintén a jót képviseli. Csak éppen másféle értelemben. Ő az abszolút norma, a megtestesült (emberi) törvény, hibátlan, megbízható, a társadalom támasza, fő-fő fogaskerék a gépezetben. Úgy válik démonivá, hogy semmi gonoszság nincs benne. Javert-nél jobban semmi nem mutatja meg, hogy mennyire elszakadt ez a világ az Istentől: annak, aki emberi mércével mérve a legjobb, pont annak van hatalma mások életéből poklot csinálni, és meg is teszi. Mitológiai alakok ezek, bokáig (vagy még mélyebben) földi sárban gázolva. Megtehetik: semmilyen sártól nem lesznek kevésbé mitológiaiak.

Javert természetesen soha el nem ismerné, hogy amit ő művel, annak bármi köze lehet a pokolhoz. Az alvilág az ő (és az általa képviselt világ) számára egészen mást jelent. Mindazt és mindazokat, amit és akiket kizár magából, azaz a rend veszélyeztetőit, a bűnözőtől a forradalmárig. Gonoszokat és jókat, mitológiai alakokat és zsánerfigurákat egy kupacban, egy labirintusszerű csatornarendszerrel bezárólag. Az, hogy a társadalom megbecsült tagjainak is lehetnek bűnei, Javert-ben föl nem merül. (Ha mégis, akkor azonnal bebizonyítja magának, hogy az illető mélyről jött, és álarcként viseli a megbecsültséget is.) Ahhoz Digne püspöke kell, hogy szembesítse a „fentről” jövő visszaélésekkel a világot, vele pedig Javert soha nem találkozik, nem is tud róla.

Hugo alvilágleírásaiért megbocsátom neki a legunalmasabb szónoklatait is. (Amikor megláttam, hogy valamelyik szereplő több mint egy oldalon keresztül beszél, azonnal gyorsolvasásra kapcsoltam.) Amikor a bűnözőkről beszél, még a tenger mélye is felbukkan, persze jelképes értelemben, polippal együtt, mintha Lovecraftot látnám. (Párhuzamosan olvastam néhány napig a kettőt.) A csatornarendszer leírása meg – szürreális érzés – nagyon tetszik! hugo_miserables_4.jpgMindazt képviseli kicsiben, ami mondanivalója Hugónak a társadalom alvilágáról van. Ott tartózkodik az igazság is, a bűn is. Ábrázolt állapotában kiismerhetetlen, kaotikus, undorító és pusztító erejű, egyszerre alantas és (tiszteletre méltó méretei miatt) fenséges, az ártatlan számára egyszerre biztonságos (mert elrejti) és veszélyes (mert bezárja). A társadalom gyűlöli, minél jobban igyekszik eltávolítani magától, ugyanakkor szüksége is van rá, hiszen valahová el kell vezetni azt a salakot, amelyet ugyanez a társadalom termel ki magából. (És amelyet kiválóan lehetne a föld termékenységének fokozására, végső soron az élelmezés elősegítésére***** használni.) Vagyis: 1. a társadalom előidézi a csatorna létét (ilyen testi funkciója minden egészséges embernek van), 2. megtagadja mint (egyébként valóban) veszélyes elemet, 3. közben úgy tesz, mintha nem is ő idézte volna elő a létét, 4. egyébként meg észre se veszi, mekkora értéket képviselne, ha arra használná, amire való. Hazugság, képmutatás, undor, kétségbeejtő pazarlás. A csatornarendszer kapujában pedig találkozik a gonosz a jóval, aminthogy az egy ilyen ellentmondásos helyen logikus is.****** 

Hugo imádja az ilyen drámai helyzeteket. Ennél jobban csak a drámai beszédfordulatokat imádja. Én is. Nagyon. Ezekből ezerháromszáz oldal se sok. Szómenéssel jellemezhető szónoklatokból igen. Ezeket újra meg újra megtalálja: a káromkodásban megnyilvánuló emberfeletti bátorságot – az alantas beszéd által közvetített évszázados kulturális hagyományt – a hasznavehetetlen tárgyakból ideiglenesen összehajigált, tehát bevehetetlen karneváli-groteszk építményt. Mindenütt ugyanazt látja: a felforgató erőt, amely egyaránt érintkezhet a mennyel és a pokollal. Én meg el vagyok bűvölve tőle. Ez az egyetlen erő, amelynek egyáltalán esélye lehet az ábrázolt világ keserűségén enyhíteni. 

hugo_miserables_5.jpgEz lenne a célja a regénybeli forradalomnak is. (Ő annak nevezi.) Ahogy Tolsztoj a napóleoni háborúk megjelenítésének kedvéért írta meg a Háború és béke összes fő- és mellékszálát, úgy Hugónak legalább az egyik fő motivációja az lehetett, hogy emléket állítson az 1832-es felkelésnek. Meg persze a waterlooi csatának is, amellyel ugyanúgy „meghalatja” a Nagy Ember mítoszát, mint Tolsztoj. (Nem magamtól vagyok ilyen okos: Keegannél olvastam.) Csak Tolsztojnál a sok-sok kis emberi akarat irányítja a háborút, Hugónál pedig a véletlenekben, elszólásokban, időjárási tényezőkben megnyilvánuló isteni akarat és korszellem. Nagyon érdekes volt figyelni a különbségeket. A hasonlóság az, hogy mindkét csatatéren az apró terek számítanak. Hugónál például a vérszivattyú módjára működő, a csata egyik legnagyobb tétjét viselő erődítés egy fogadó körbefalazott udvara, pár évtized múlva viszontlátva, tyúkokkal meg körtefával. Wellington, aki legyőzi Napóleont, és mindazok, akik követik a politikai életben, egyáltalán nem nagy formátumú egyéniségek, mégis ők emelkednek föl. Nem zsenik, de legalább nem is tömeggyilkosok. 

De a waterlooi csatát éppen eléggé ismerték Hugo előtt is, ő csak a klasszikus értelmezését adta meg, az 1832-es felkelést viszont ő tette halhatatlanná: nélküle holtbiztos, hogy csak fanatikus történészek emlékeznének rá. Gyakorlatilag minden szereplő kötődik hozzá így vagy úgy; véletlenül vagy szándékosan, de mindig a regény logikájának megfelelően a barikád felé vezet az útjuk. Még aki nem is tud az eseményekről semmit, annak az életét is meghatározza. Mert hát van a barikádon olyan is, akinek fogalma sincs, miért megy oda – olyan is, aki játéknak tekinti az egészet, a halállal együtt – olyan is, aki szadista módra csak ölni akar – olyan is, aki direkt meg akar halni – olyan is, aki életet akar menteni. 

hugo_miserables_6.jpgTermészetesen innen sem hiányozhatnak a mitológiai alakok, különös tekintettel a vezérre, Enjolras-ra, az angyalarcával, az igazságérzetével, a karizmatikusságával meg a gyilkos fanatizmusával. Tökéletes. Azt, mondjuk, nem mondanám, hogy szeretnék abban a világban élni, amelyet ő irányít. De pont ettől érdekes: tökéletes és elviselhetetlen. Továbbá akármilyen legyen is, mégiscsak képes összehozni azt a csapatot, amelynek kivétel nélkül minden tagja értéket és ígéretet képvisel, minden tagja önálló és nélkülözhetetlen. (Az előző bekezdésben felsoroltak közül senki nem tartozik közéjük, csak ők is ott vannak a barikádon.) Ezt a csapatot pusztítják el a rend kedvéért, méghozzá úgy, hogy a másik oldalon sem számít az emberélet. (Ez nem spoiler – kezdettől fogva egyértelmű.) Tökmindegy, hogy 1832-ben léteztek ilyen emberek vagy nem. Ahogy fentebb írtam: amióta a regény megíródott, ez a történet minden olvasáskor újra meg újra lezajlik. Fiatal ígéreteket, akik értéket tudnának teremteni, mivel ezt nem a megszokott módon akarják, a társadalom kilök magából. Még aki a legközelebb állna hozzájuk, az is úgy emlékszik vissza rájuk utólag, mint zavaros lázálomra. 

Az ő személyét spoiler nélkül semmiképpen nem árulhatom el, de azt igen, hogy már kamaszként is rendkívül idegesített, a kedves társával együtt. Most még jobban. Rokonszenves a hűségük, a kitartásuk, a szeretetük, de a gyerekességüktől rohamot kapok. Sértődékenység, érzelmi zsarolás, vérlázítóan naiv közöny, álszentség – elmennek a fenébe. Mégis azt hiszem, éppen ezen a módon tudják betölteni a regénybeli szerepüket. Saját magukban hordják a saját kritikájukat. Meg annak a világnak a kritikáját, amelyet mégiscsak fenntartanak – sőt akár a '89-es forradalomnak a kritikáját is, amelyért egyikük oly mértékig rajong, hogy azt már nem lehet komolyan venni. A mitológiai alakokat lehetne, ők azonban sorban elhullanak mellőlük. Aztán kezdjenek a világgal valamit. Egyedül. 

hugo_miserables_9.jpgEbben a regényben talán az a legszomorúbb, hogy mindenki milyen mérhetetlenül egyedül tud lenni. (Kivéve a fenti csapat tagjait – plusz egy pont Enjolras-nak.) Ugyanolyan súlyos gondok vannak a kommunikációval, mint a Notre-Dame-ban. Nem annyira látványosan: itt senki se süket – csak nem hallja meg, amit meg kellene hallania. Mert nem figyel, mert nem tudja dekódolni a hallottakat, vagy egyszerűen nem kapja meg az üzenetet. Rengeteg a félreértés, a meg nem értés, rengetegszer előfordul, hogy létfontosságú információkat nem adnak át egymásnak, azért, mert csak. Még rosszabb, hogy adott esetben létfontosságú kérdéseket nem tesznek fel, szintén azért, mert csak. A manipuláció, a rosszindulatú pletyka előfordulhat bármely szinten, és természetesen a hazugság is. Lesz belőle széthulló család, anyagilag tönkremenő közösség, sorsukra hagyott nyomornegyedek, üres szobákban szenvedő arisztokraták. Gyakran ugyanúgy „elélnek”, ahogy „elbeszélnek” egymás mellett a szereplők – rendszeresen vissza-visszatérő beszédfordulat, hogy „nem látták egymást többé”. Aztán túl későn jönnek rá az egyedül maradtak, hogy tulajdonképpen szükségük lett volna a másikra. 

Tényleg olyan ez a történet, mint egy kiáltás. Annyira rólunk szól, hogy az komolyan fáj. Jó volna elbújni. Csak föl tudnám én is emelni a rakott szekeret. 

Utóiratok:

Milyen érzés eredetiben olvasni:  

hugo_miserables_10.jpgMilyen lenne, flow. :) Annyira nem nehéz, mint hittem. Lassú, persze, de azért annyira szerintem nem durva a szókincse, mint a Notre-Dame-nak. Maximum a körmondatok idegesítőek, de hamar meg lehet szokni azokat is, ritmusuk van, visznek magukkal. (Azért nem lenne muszáj ennyire hosszúaknak lenniük, csak mondom. Amikor Hugo azt mondja: „még egy szó”, azon visítva röhögj, mert legalább fél oldal jön.) Az első kötet még az élmény szokatlanságával hódított, ott még tartottam a napi tíz oldalnyi penzumot. A második kötetet eleve kevésbé szeretem, ott bukkannak fel az idegesítő szereplők, ott van a legkevesebb dolga Jean Valjeannak, szóval ott már azért rám jött olykor, hogy „hát hülye vagyok én?” No de amilyen hangulata a párizsi argónak van eredetiben – amikor bűnözők és hajléktalanok Villon meg Rabelais nyelvén beszélnek – az semmihez nem hasonlítható. Jean Valjean Plumet utcai kertjéről meg tanulmányt írok majd, ha nagy leszek. (Arról, amit az ő számára jelent, nem arról, amit a többieknek. Az nem is érdekelt annyira, meg biztos túl is teng a szakirodalma.) A harmadik kötetet pedig már alig három hét alatt lenyomtam. Egy nagyon fontos dolog, ami miatt külön örülök, hogy belefogtam franciául: Goodreadsen közösen olvastuk a regényt, ki fordításban, ki eredetiben, és közben volt alkalmunk összehasonlítani. A fordítás pontosnak bizonyult, egy dolgot viszont képtelen visszaadni: a misérable szó többféle jelentését. A regényben sokszor és sokféle szövegkörnyezetben ismétlődik, állandó utalásokkal a címre, ami magyarul nem valósulhat meg, mert legalább két szót kellett használnia a fordítónak: hol 'nyomorult', hol 'hitvány'. Többet nem találtunk, de nem is minden előfordulását nyomoztuk le a szónak. Azért jobb így, hogy én mindenütt a misérable-t láttam.

A könyv mint termék: 

Ezt a háromkötetes kiadványt tudom ajánlani. Jó tartós, puha lapú, kényelmesen kézbe fogható, tömegközlekedés-kompatibilis, sokat kibír. Kénytelen is lesz vele, mert még végignyüvöm egy párszor életemben. A második kötetet leöntöttem teával, alig látszik meg rajta. A harmadik kötet korrektora viszont négy alkalommal elaludt. Elég kínos mind a négy hiba, külföldi kiadványban ilyen fura elgépeléseket még nem is láttam. 

* Nem is szirupos!!! Na jó, egy kicsit. Ahhoz képest, amilyen keserű a könyv, határozottan túlédesítették, cserébe olyan zenét írtak hozzá, mint az állat. Például ha 1832-ben Enjolras-ék is ezt énekelhették volna, simán nyernek. Hogy a rákba' lehet teli tüdőből énekelni egy akkora marha nagy zászlót lengetve?! Annak van súlya ám. És ismereteim szerint nem volt utószinkron, addig énekeltették a színészeket, amíg nem volt tökéletes.

** Kétszer láttam. Moziban. Ebből az egyik alkalommal Budapestig mentem érte, mert Szolnokon csak két hétig adták, és a húgommal együtt néztük, öt ember által kibérelt teremben, időnként halkan kommentálva, mint a gyerekek. Akárhányszor képes lennék újra. Lehetőleg ismét moziban, mert a gályához meg a barikádhoz széles vászon kell. Húgom is jöhet. 

hugo_miserables_11.jpg*** SPOILER: Az egész történet során összesen háromszor lop, az elsőért megbűnhődik, a második megbocsáttatik, a harmadikat pedig minden erejével jóvá akarja tenni, de esélye sincs rá. Éppen azokon nem tud segíteni, akiken a legjobban szeretne, ezért is áldozza fel mindenét azért az egy emberért, akin megadatik segítenie. Sajnos a legvégén nagyot téved: a legnagyobb áldozatra az illetőnek egyáltalán nincs szüksége. De ez már a kommunikáción, illetve annak a hiányán múlik. Az életszentség pedig nem kisebbedik tőle. 

**** SPOILER: Istenem, az a két nagyjelenet, amikor fennhangon kijelentheti: én Jean Valjean vagyok! És mindkét alkalommal tudja, hogy az álarc levételéért büntetést fog kapni, mert a jeanvaljeanság a világ szemében bűn, de még azt is vállalja, mert ezzel cselekszik a lelkiismeretének és az emberinél nagyobb törvénynek megfelelően.

***** Hugo egyébként rosszul tudja: az emberi ürülék „natúr” formájában trágyázásra alkalmatlan, bár tudtommal nem bonyolult és elég olcsó eljárással használhatóvá változtatható, szóval Hugónak végső soron mégiscsak igaza van. 

****** SPOILER: A gonosz mint kapunyitó angyal (nem az én nyelvi leleményem, tele van ilyenekkel ez az ezerháromszáz oldal) segít a menekülő jónak, miközben azt hiszi, egyúttal ki is fosztja, voltaképpen azonban olyasmit vesz el tőle a kapunyitásért cserébe, amire annak a kerek világon semmi szüksége nincs (pont harminc ezüstöt frankot, az árulás díját, édes Istenem, mekkora zseni ez az ember, hogy mindenre gondolt!), és a legnagyobb értéket hagyja nála (az életet), azt, amit ő fel sem ismer, éppen azért, mert gonosz. Ráadásul közben hite szerint a legnagyobb veszélybe küldi a jót, saját maga helyett, voltaképpen azonban a megszabadulását segíti elő. Hát ne ájuljon le a székről a t. olvasó. 

A képek forrásai: akg-images.com, Pinterest, Pinterest, ombredor.com, Parismuseescollections, 
Pinterest, Wikipedia, thefilmagazine.

Pontszám: 10/10

Kiadási adatok: L'Aventurine, Párizs, 2000. 1286 oldal

A bejegyzés trackback címe:

https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/api/trackback/id/tr1616597926

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása