Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Fojtott düh, gótikus rémület, felnőtté válás (Charlotte Brontë: Jane Eyre)

2020. december 20. - Timár_Krisztina

jane_eyre.jpgTél van, köd van, átázva minden, hetek óta nem láttuk a napot. Olvassunk tehát rémtörténetet! Ha az ember már nyomasztja magát, akkor nyomassza rendesen, ugye.

Ilyenkor jönnek le a polcról az ilyen klasszikusok, amennyiben az ember a sok romantikus borító és filmváltozat után még elhiszi, hogy ez tényleg gótikus regény* – a maga módján eléggé szókimondó, még a szexualitást illetően is –, és ettől nem lesz se kevésbé szép, se kevésbé felemelő. Most, amikor már sokkal jobban meg tudom fogalmazni, mit gondolok róla, mint korábban bármikor, még jobban tisztelem a főszereplőt, és még jobban becsülöm az alkotót, aki így végig tudta vinni egy ember felnőtté érését, független létért való küzdelmét. Hálás vagyok, hogy az én felnőtté válásomnak is része volt ez a szöveg, íróként (is) nagyon sokat köszönhetek – hogy Charlotte Brontën kívül ki(k)nek, arról lentebb. Az így is látszik, hogy a '95-ben kapott könyvem borítója mennyire viharvert már. Ez volt az első regény, amelyet teljes egészében angolul olvastam el.

A történetet nagy vonalakban szerintem az is ismeri, aki nem olvasta. Hamupipőkét versenyt kínozza a mostohaanyja, a mostohatestvérei (itt unokatestvérek), a házbeli cselédek meg a bentlakásos iskola felügyelője, majd jön a (byroni hős**) királyfi, és... az akadályok még csak itt kezdődnek. Az, hogy a királyfi húsz évvel idősebb Hamupipőkénél, és esze ágában sincs vele táncolni a bálban, jelentőségében eltörpül amellett, hogy közben intenzíven hazudik másnak és önmagának, zsarnoki természet, és sportot csinál abból, ha manipulálhat másokat. Még az a szerencse, hogy humora is van, és örömét leli abban, ha Hamupipőke (elég rendszeresen) az ő rovására szórakozik. Az olvasóval együtt. A fenti jellemvonásokból egyenesen következően hamar beüt a krach, no de spoilerezők kíméljenek. fiona_wedding.pngEgyébként nemcsak Hamupipőke meséje érhető itt tetten, hanem még inkább a Szépség és a Szörnyeteg, csak ebben a változatban mindkét szereplő csúnya. Elnézést kérek a képi párhuzamért, nem bírom megállni.***  

Ennyitől is jó sztori volna a Jane Eyre, de valószínűleg nem lett volna belőle ekkora klasszikus. Százhetven év óta olvassák nagyon sokan úgy, mint modern tündérmesét, realista eszközökkel megírva. Ha azonban csak ezt a mintázatot veszi figyelembe az olvasó, akkor elég sok „zavaró” tényező marad a történetben. Rémtörténetek elemei, vallásos és lélektani elmélkedések, a vége felé egy ponton még a fantasztikum is betüremkedik a regényvilágba. Gyerekként ezeket egyszerűen figyelmen kívül hagyja az ember (de azért a tudattalanján ott hagyják a nyomukat, ott is van a helyük), felnőttként már feltűnnek, de nem biztos, hogy tudja őket hova tenni. Főleg azt a részt, ahol Jane, ha beleszakad is a szíve, hátat fordít annak a háznak, ahol boldog volt. Az indokai mai szemmel nézve mondvacsináltnak, túlzónak, akár álszentnek is látszódhatnak. Pedig azt állítom,**** hogy ezek kellenek bele. A tündérmesei vonulat pont ezektől lesz teljesen rendben, akár még hihető is. És ezektől lesz a regény több is modern tündérmesénél. 

jane-eyre.jpgLesz belőle először is egy felnőtté válás története. Többek között ez az, ami miatt női és férfi olvasóknak egyaránt ajánlom a regényt. Tizenöt év óta nem olvastam újra a Jane Eyre-t, és csak most tűnt fel, mi az, amit Jane fokozatosan tanul meg (és ami miatt a leendő szerelmének megfelelő pár lehet): társadalmilag elfogadott és saját maga számára is hasznos mederbe terelni az indulatát. És nem akármilyen indulat ám az. Jane ritkán ijed meg, akkor is rendszerint azért, mert tudja, hogy gyenge a fizikuma. Ő viszont mások számára gyakran válik ijesztővé. Mindazok, akik kínozzák, élükön a mostohaanyával és az iskola felügyelőjével, azért teszik, mert félnek tőle, mert potenciális veszélyforrásnak tekintik – és hát az van, hogy igazuk lesz. Más kérdés, hogy nem jönnek rá, hogy lehet semlegesíteni: bánj vele kedvesen, és ne dühítsd fel. Ellenkező esetben forrni kezd. Minél tovább tartják fedő alatt, annál erősebben, és előbb-utóbb robban. Van egy jelenet, amikor nagy válság után magához tér, és az első, amit meglát, az izzó tűz a kandallóban, előtte rácsokkal. Ő is éppen ilyen: tűz, bezárva. Azért ő a megfelelő pár a szerelmének, akivel szintén állandóan a tüzet (meg a poklot) asszociálja a regény. 

02bd6630f068424e9badab6effe2448f.jpgPedig még csak nem is akkor a legveszélyesebb, amikor ő személyesen intézi el az ellenfelét. Akkor tessék figyelni, amikor rajta (látszólag) kívül álló erők intéznek el mindenkit, aki Jane-t bármilyen módon bántja. Azoknak mindig rossz lesz. Nem rögtön, általában idő kell hozzá, de annál csak rosszabb. Tessék csak összeszámolni a büntetések nemeit: anyagi tönkremenetel, erkölcsi romlás, öngyilkosság, meghasonlás, elmagányosodás – ezekhez képest szinte bagatell, hogy az egyiknek konkrétan ráesik a fejére a ház. (Bocs a spoilerért, ennyiből még nem lehet tudni, ki az.) Az, ha Jane egyébként szereti az illetőt, és ő is szenved attól, ami történik, egyáltalán nem változtat a következményeken.

Mert nemcsak az jelent Jane-re nézve fenyegetést, ha valaki terrorizálja, éhezteti, bántalmazza, bezárja. Még sokkal komolyabb fenyegetést jelent az, ha a független, önálló gondolkodását, lelkét, saját teste és sorsa fölötti döntési jogát veszélyeztetik. Vagyis mindazt, amit felnőtté válása közben épít fel magának az ember.

Az, ha történetesen nem Jane a bűnhődés eszköze, hanem valaki más, szintén nem változtat semmin. És ez az a pont, amely miatt azt mondom, hogy a regénybe nagyon is beleillik az a cseppnyi fantasztikum a végén. Még több is illene bele. Olyan sokszor vontak már párhuzamot a műelemzések Jane és egy másik regénybeli női szereplő között, akinek kilétét fedje itt spoilermentes homály. Hiszen külsőre és viselkedésre éppen egymás ellentétei: az egyik alacsony, vékony, gyenge testű, és a nyolc év bentlakásos iskola nemcsak műveltséget adott neki, hanem az elfojtás készségét is – a másik magas, robusztus, nagyon erős, semmilyen szenvedélyét magába nem fojtja (főleg ami a szexuális késztetéseit illeti), és inkább ravasz, mint okos. Ami azonban a céljaikat illeti, kiválóan illenek egymáshoz. Az utóbbi már a puszta létével keményen bünteti azt, akit Jane képtelen volna bántani – pedig hát az van, hogy az illető megérdemli –, hát még, amikor cselekedni kezd. Akkor nemcsak azt az akadályt hárítja el Jane útjából, amelyet a társadalom helyez oda, hanem még azt is, amelyet Jane-en kívül senki észre nem vesz. (Talán Mrs. Fairfax sejti.) Hogy őneki itt keményen veszélyeztetik a függetlenségét. (Ami a szexualitást illeti, arról spoiler nélkül sokat nem beszélhetek, csak annyit, hogy a korabeli közönséget erősen meglephette, milyen nyíltan beszél Jane arról, kinek a közelségére mennyire vágyik, illetve később arról, hogy kit nem bírna elviselni az ágyban.)

peggy-ann-garner-in-jane-eyre-1943.jpgÉs akkor az ember elkezdi végiggondolni, hogy mi történik a többiekkel, akik büntetést kapnak... és akkor az ember hirtelen nem érti, hogy nem rendeztek még ebből a regényből horrort. Mármint tudom, hogy rendeztek belőle olyan filmet, amelyikből látszik a mű gótikussága. Ez a trailer nagyon szépen össze is vágja a megjelenített szörnyűségeket. Na de ebben Jane-t ijesztgetik, ő retteg, őneki kell kiállni minden borzalmat. Én, ha rám bíznák, olyat csinálnék, amelyikben Jane a hunyó. Csak egy egész kicsikét kellene lökni a szövegen a fantasztikum felé, és minden természeti vagy társadalmi csapásról kiderülne, hogy valami mágikus módon igazából Jane tartja a kezében a szálakat. Mert nemcsak a nagy fordulópontokon vállal ő aktív szerepet, és ugrik neki a veszélynek.***** A mellékes elemek is mind neki használnak, őt segítik előrébb az útján, amelyen végighaladva győzelemre juthat. És mindegy, min megy keresztül addig: az a győzelem gyönyörű szép.

laurence_olivier_1939.jpgAzt nem győzi hangsúlyozni közben, hogy mennyire fontos neki betartani az isteni és emberi törvényeket. Minden bizonnyal komolyan is gondolja,****** de időnként volt egy olyan halvány gyanúm, hogy ha nem beszélne róluk annyit, még a végén kiderülne, hogy körülbelül annyi köze van hozzájuk, mint a „kistestvér” regényében Heathcliffnek. Aki semmit nem csinál, amivel megszegné az angol törvényeket, és azzal a semmivel simán kiirt két családot. Azt egyébként szintén most először vettem észre, hogy Jane pont úgy kerül be a Reed családba, mint Heathcliff az Earnshaw-házba: nyomorúságos helyről jön, mindenkitől különbözik, még a kommunikációja is érthetetlen, zsigerből utálják, csak az apa vonzódik hozzá, ő viszont még a sajátjainál is jobban imádja, amivel jól meg is ágyaz a halála utáni konfliktusoknak. (Amúgy én nem szeretem Laurence Olivier-t Heathcliff szerepében, de ez a kép nagyon ott van.)

Úúúúgy szerettem volna egérke lenni a haworthi lelkészlakban, amikor Charlotte és Emily a regényüket írták. Nem arra vagyok kíváncsi, hogy „mire gondolt a költő” (az valószínűleg csak csalódást okozna nekem, hiszen biztos nem azt, amit én), hanem hogy ki mit szólt a másik témafeldolgozásához. Mennyire viselték el, mennyire beszélték meg, mennyire vesztek össze? Mert nagyon jó testvérek voltak, szerették és támogatták egymást, ám ez nem gátolta őket abban, hogy időnként ki akarják kaparni a másik szemét. 

cbrichmond.pngDe még annál is jobban szeretnék valami evilág és túlvilág közötti vendéglátóipari egységben meginni egy jó angol teát Charlotte-tal. (Az idősebbik húgával is, csak az nem állna szóba velem, voltam pofátlan kétszáz oldalnyi terjedelemben foglalkozni a verseivel. Ismeretterjesztő jellegű apró kivonat itt. Gyűlölte, ha a verseit macerálják.) Elmondanám neki, hogy nekem milyen nagy szükségem volt erre a történetre tizennégy éves koromban, bár én magam se tudtam róla. Hogy azon kevés szöveg közé tartozik, amelyek nagyon tartós nyomot hagytak a tudatomon, és olyan alkalmakkor is hatott rám, amikor nem is gondoltam rá. (Más kérdés, hogy mindig használt-e, de hát végül is nem lettem se beteg, se selejt.) Hogy évtizedek múlva írni kezdtem egy történetet, amelyik úgy bizonyult Jane Eyre-fanfictionnek, hogy hónapokig észre se vettem, mit írok újra, és most az az ambícióm, hogy méltó legyek ehhez a mintához. Úgy ki fogom csavarni, hogy az édesanyja se ismerjen rá, de szégyenbe nem hozom, ígérem. Egyébként is arra számítottam, hogy évekig fog tartani ez a munka. Jövök neked eggyel, Charlotte, és az az egy, az nem pusztán tea. 

lowoodi_arva.jpgÉs akkor már csak az maradt hátra, hogy meséljek egy kicsit egy másik Brontë-olvasóról is, aki sohasem vezetett blogot. Volt nekem egy nagymamám, a „hat elemit végzett” Mészáros Jolán, aki a harmincas évek végén tizenkét éves mezítlábas tanyai kislányként olvasta a regény ifjúsági átdolgozását, A lowoodi árvát sokszor egymás után, és aztán ragaszkodott hozzá, hogy a kilencvenes években én is vegyem a kezembe, akkor már a teljes változatot. Azt sajnos soha nem kérdeztem meg tőle, hogy ki adott a harmincas években a mezítlábas tanyai kislány kezébe angol klasszikust. (A mi családunkban egyébként is az extraság a normális, ilyeneken nem lepődünk meg.) Most is csak találgatni tudok. Szeretem azt gondolni – egyébként valószínűleg igazam is van –, hogy az a tanító bácsi lehetett az ajánló, akiről annyi szeretettel beszélt ez a nagymamám is, a másik is. Akinek a gramofonjáról klasszikus zenét hallgattak a gyerekek, aki egzotikus növényeket telepített az iskola köré, és aki olyan jó barátságban volt a dédapámmal, hogy egy családtagja még a mi egyik korabeli családi fotónkra is rákerült. (Az ő anyja tartja rajta az ölében a nagymamám öccsét, aki egyébként szintén ugyanoda járt iskolába.) Akár ő volt, akár nem, egészen biztosan volt szerepe abban, hogy a nagymamám akkora könyvmoly lett, és ezt a szellemiséget örökítette aztán tovább. Mivel a tanító bácsinak tudtommal nem volt gyereke, az örökségét viszont minden bizonnyal hordozom, az emlékét nekem kell fenntartani. Ezzel a blogbejegyzéssel is, meg, remélem, a jövőben még méltóbb módon is. Szóval álljon itt a harmadik ember neve, akinek, ha közvetve is, tartozom a Jane Eyre-ért: Miskolczi Gábor.

* Készült egyébként belőle több olyan film is, amelyik a gótikus vonásait emeli ki, de nem azok a legismertebbek.

** Tapasztalatom szerint egyébként Byronnak oly eredményesen sikerült elterjesztenie a byroni hőst a világirodalomban, hogy kb. minden követője jobb (meg vonzóbb) byroni hősöket tudott alkotni, mint ő. Itt írtam erről (is). Elismerem, hogy az ez irányú tapasztalatom kevés, még reménykedem, hogy találok ellenbizonyítékot.

loathly_lady.jpg*** Igen, tudom, a Shrek nem ennek a mesének, hanem a Gawain és Ragnell meséjének a (piszok jó) átirata, de nem tehetek róla, mióta ismerem, mindig eszembe jut róla a Jane Eyre is. Végül is ebben a regényben is nagy szerepe van annak, hogy az embert hagyják a saját sorsáról dönteni, akár férfi, akár nő. Egyébként még egy mesét említenek a regényben, akkor, amikor Hamupipőke még nem is ismeri a királyfit, mégis mintha előre megsejtené a legnagyobb titkot is. De azt spoiler volna idéznem. Mindenesetre tessék figyelni. Bár jó eséllyel csak második olvasásra fogjátok észrevenni az utalást.

**** Természetesen nem magamtól állítom. Nagyon sokat tanultam és olvastam erről a regényről, és már magam sem tudom, hol végződik a kapott információ, és hol kezdődik a saját ötlet. Ezért pedig tulajdonképpen az egész debreceni Angol-Amerikai Intézetet illeti a köszönet.

***** Túl az emberélet útjának felén a hideg kilel attól, ahogyan kétszer is útnak indul az ismeretlenbe. Hirdetés útján állást keresni úgy, hogy semmi módja nincs előzetes információt szerezni a leendő munkaadójáról, Jézusom. Ehhez képest még az is piskóta, amikor húsz shillinggel nekivág Észak-Angliának, és azt is mindet fuvardíjra költi.

****** SPOILER: Meg is tartja az egészséges egyensúlyt: személyes kapcsolatot akar kialakítani Istennel, és akárkinek a vezetését még akkor sem fogadja el, ha az illető történetesen karizmatikus, szent életű lelkész. Azt, hogy ő is veszélyes a függetlenségére, Jane pontosan ugyanúgy érzékeli, mint bármely más esetben, és ugyanúgy elszakítja magát tőle, ha fájdalmat okoz magának, akkor is. Mert még az is jobb, mint szép lassan megfulladni a másik társaságában.

A képek forrásai: WikiShrek, Shootingthescript, Palomajeidyllwild, Cinepages, Wikipedia (itt, itt és itt), illetve a Minerva Antikvárium.

Pontszám: 10/10

Kiadási adatok: Wordsworth, Ware, 1992. 404 oldal 

A bejegyzés trackback címe:

https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/api/trackback/id/tr7416351818

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása