Nehezen találhatott volna Ridley Scott nagyobb kihívást, mint hogy egy ennyire ismert, és mindenféle médiumban ilyen gyakran feldolgozott témát válasszon a legújabb filmjéhez, mint Napóleon alakját.

Közismert történelmi személyről filmet készíteni egyfelől hálás, másfelől nagyon hálátlan vállalkozás. Nehéz róla újat mondani. Ezt olyan rendezőnek érdemes megtennie, aki klasszikus jelentőségű életművet tudhat a háta mögött, olyan központi színésszel (Joaquin Phoenix), akinek megvan a tudása, tapasztalata és (valószínűleg) önálló koncepciója is a figuráról. A korábbi feldolgozásokat természetesen ettől még nem kell, nem is szabad elfelejteni.

Ami Scottot illeti, ő éppen az ellenkezőjét cselekszi: időnként idézi őket, beilleszti a saját koncepciójába, és verseng velük.

Kritikám a KULTer oldalon jelent meg. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom ide, de a link odavezet.

Ridley Scott első filmjéről, amely szintén a napóleoni háborúkról szól (és jobb, mint ez), valamint a kisregényről, amelyikből adaptálta, itt írtam. 

A magyar változat címe: Carnacki, a szellemvadász.

Klasszikus kísértethistóriák – vagy mégsem. Carnacki ugyanis, bár szerintem több diplomája is van ördögűzésből, azért elsősorban nyomozó. Az első kérdése mindig az, hogy nem természetes-e az ok; és csak ha Sherlock Holmes módjára kizárt minden más eshetőséget, akkor áll neki a kísértetek eltávolításának. A végén pedig összegyűjti a barátait, és előadja nekik a megoldást. Kreatív módszer: őket szórakoztatja, saját magának pedig megkönnyíti a traumafeldolgozást. 

Az, aminek a fülszöveg nevezi: szellemi kaland. Klasszikus karneváli regény egy XX. századi filozófus tollából: minden szereplőnek megvan benne a saját igazsága, és a kerek világon semmi más nem számít nekik, csak az, hogy erről az igazságról minél többet beszéljenek. Meg a szex. De a kettő leginkább összefügg. Mégiscsak a pszichoanalízis születésénél vagyunk jelen, vagy mi. 

Soha nem hallottam korábban a regényről, igazából spontán vásárlás volt, antikváriumi ajánlat alapján. Tetszett a címe, a borítója (alkimistás), tetszett az első pár oldalon a szereplők régimódi bemutatása, mint valami vásári komédiában. Tetszett, hogy filozófus nem röstell ilyesmibe belemenni. Most pedig azért vettem elő, mert örömolvasást akartam: a sok ismeretszerző célú vagy inspirációs olvasás után valamit, amit pusztán azért olvasok, mert tetszik. Meglepődnétek, ha tudnátok, milyen ritkaság ez nálam. 

Az ilyen könyvekért érdemes a világolvasásba belevenni az emigráns szerzőket is. 

Az ember azt gondolná, hogy ha egy ország kultúráját meg akarjuk ismerni, akkor kizárólag olyan alkotóktól érdemes olvasni, akik ott születtek, vagy legalább az életük nagy részét ott töltötték mint választott hazájukban. Egyébként így is van, gyakran még akkor is, ha az illető nem realista módszerekkel írja a művét, hanem a fantasztikumban működik, és helybeli hiedelmeket, mítoszokat használ fel hozzá. 

Ugyanakkor időnként akkor is sokat mondhat egy szerző egy kultúráról, ha helybeliként, de kívülről nézi. Különösen a mai világban, amikor tömegek hagyják el az otthonukat, nagyon is érdekes lehet tudni, mi történik egy ember, egy család, egy közösség identitásával egy másik kultúrában. Magyarként más országban élni sem jár konfliktusok nélkül, tudom családtagok, barátok tapasztalatából, hát még, ha vallásilag is kisebbségbe kerül az ember. 

Féltem ettől a novelláskötettől. 

Tudtam, hogy iszonyatot és nyomorúságot fogok látni, kiválóan megírva. 

A megírás minőségében nem is csalódtam. Ellenben kiderült, hogy – talán annak a rengeteg mocsoknak „köszönhetően”, amit az utóbbi években megtapasztaltam – magasabban van az ingerküszöböm, mint gondoltam. Nem ijesztőnek találtam a leírtakat (legfeljebb elvont értelemben), hanem szomorúnak és felháborítónak. Azaz nem vonódtam be oly mértékig, ahogy gondoltam, hanem képes voltam kívülállóként nézni az eseményeket. Nem mintha úgy kevésbé volnának szörnyűek. 

Rólunk szól a mese. 

És túl sok mindenről. Nem mintha túlírtnak tartanám, ellenkezőleg. Inkább olyan műnek, amely nagyon bonyolult problémákat ragad meg nagyon ügyesen. A fantasyt pedig igazából nyelvnek használja, amelyen ezek a problémák elmondhatók. Ettől még a történet nem puszta csomagolás, ellenkezőleg. Azt hiszem, a nyelv valójában soha nem is az. 

A világ legunalmasabb jó kalandregénye. 

A Hyperion (itt írtam róla) úgy volt tökéletes, ahogy volt, igazából kár az ilyen műnek folytatásokat írni, függetlenül attól, hogy nyilván én is mindet el akarom olvasni. A második rész után újabb dilógiába kezdeni, lazán hozzákapcsolva az előzőhöz – szintén nem biztos, hogy okos dolog volt Simmonstól. Attól még persze nekem kellett. Aztán olvastam több mint egy évig. Azoknak, akik ezután kezdenek bele, három dolgot tudok mondani az olvasási élményről: 1. amíg olvasod, érdekes, 2. ahogy leteszed, nem lesz ingered felvenni, 3. amikor esetleg nehéz élethelyzetbe kerülsz, amihez jól jön kikapcsolódásnak egy szép és kalandos történet, amelyiktől nem erőlteted túl az agyadat, viszont még értelme is van, akkor a fenti kombináció pont jól fog jönni. Csak olyan rétestészta ne lenne. 

A magyar kiadás címe: Búcsúbáj hölgyei és más történetek.

Megállapítom, hogy Susanna Clarke novellában is tud akkorát alkotni, mint regényben. 

Igaz, hogy ami a műfajiságot illeti, utoljára az Esti Kornélban olvastam ennyire nemnovellai novellákat, mint itt. Elég sok kapcsolódási pontjuk van ugyanis egymással a kisebb szövegeknek, és a Hollókirályt is többször viszontlátjuk, bár soha nem főszerepben. Ráadásul a novelláskötet elejének tudós tanulmánya még szorosabb egységbe fogja a szövegeket, és a sorrendjüket is megmagyarázza. Persze a „James Sutherland” álnév; Clarke bújik ismét új szerepbe, egy egyetemi professzor stílusában idézve fel mindazokat az eseményeket, amiket a Jonathan Strange & Mr Norrell című csodában (itt írtam róla) alternatív történelemként megismertünk. 

Gyönyörű stílusban megírt meseregény, amit egészen biztosan soha nem adnék gyerek kezébe. Felnőttként is csak a háttér kedvéért olvastam: az nagyon érdekes, ahogyan beleszövi a litván népmeséket, mondákat, még ősibb északi mítoszokat is. Jártam a regény helyszínén, nagyszerű, izgalmas hely az a félsziget, amelyet a történet szerint megépít a Neringa nevű óriásnő, hogy megvédje a parton lakó embereket. Írtam is róla blogbejegyzést.  Magától értetődik, hogy ebből regényt kellett írni. Csak nem ilyet.

A weird novella/elbeszélésirodalommal akartam ismerkedni egy kicsit. Belekezdtem több kötetbe is (megvoltak a könyvtárban), de valamiért csak Langan volt az, aki úgy megfogta a figyelmemet, hogy minden történetet végig akartam olvasni. Pedig korábban egyáltalán nem hallottam erről a szerzőről (mondjuk, ez engem is minősít).