Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

A könyv cselekedetté válik (Féja Géza: Viharsarok)

2024. február 21. - Timár_Krisztina

feja_vihar.jpgNehéz erről a könyvről írni, személyes érintettség okán. Az én családom is erről a területről származik, része az identitásomnak. Másfelől önkéntelenül összehasonlítja az ember az akkori viszonyokat a maiakkal, és ez (is) elég fájdalmas élmény, szintén személyessé teszi az olvasást. 

Tudományos módszerekkel készült, szenvedélyes hangú vádirat, arra való, hogy fölrázza az országot a harmincas évek végén. (Sikerült is, csak nem egészen úgy, ahogyan a szerző szerette volna.) 

Tovább

Magyar steampunk Székelyföldről (Zalka Csenge Virág: Hétlábú paripák és jó boszorkányok)

zalka_hetlab.jpgZalka Csenge Virág számos meséskönyvet tudhat már maga mögött, és aktív mesemondóként még több történetet a repertoárjában. A Ribizli-sorozat darabjait egy-egy határozott koncepcióra fűzte fel annak idején, a Széltestvér és Napkelte vagy a Törpeszarvas és a déli álom című köteteket egy-egy motívum köré rendezte el, a Nagyvárosi népmeséket pedig interaktív játék részévé tette. Adott ki már mesekönyvet speciálisan kamaszok számára, és olyan szövegeket is publikált, amelyeket saját meséinek tekinthet.

Arra viszont magyar nyelven még nem láthatott példát az olvasóközönsége, hogy szigorúan egyetlen terület, sőt egyetlen település meséiből válogasson. Angol nyelvű kötetet már jelentetett meg korábban, egy kárpátaljai magyar mesemondó történeteiből készült válogatásból. A Hétlábú paripák és jó boszorkányok összeállításakor hasonló módszert követett. Bár most több mesélő nevét is megismerhetjük a jegyzetekből, akik ráadásul különböző korokban is éltek, a település mindvégig azonos marad: Csíkszentdomokos.

Kritikám az Alföld online felületén jelent meg. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom ide, de a link odavezet. 

Ijesztő és kiszolgáltatott jelek (Veres Attila: Odakint sötétebb)

veres_oda.jpgAz mit mond el a világról, hogy szerintem ez a regény szép? Hogy különösen a végkifejletben, bármilyen szörnyűségek történnek, találtam valami felemelőt? 

Ügyesen illeszti össze a lovecrafti természetfölötti horrort a magyar kulturális hagyománnyal. Nekem különösen tetszett az az alternatív kép a nyolcvanas-kilencvenes-kétezres évek világáról, amelyet a regény első felének mottóitól megkapunk. Jó kis stílusgyakorlatok; mindenféle emberek bőrébe bele tud bújni a szerző, és a maguk humora is megvan. (Maximum nem mindig van kedve az embernek nevetni rajtuk, ha éppenséggel túl hitelesre sikerülnének.) Ráadásul, bár egyértelmű utalást nem találtam a szövegben (vagy csak én nem voltam elég ügyes?), a háttérvilág erősen Délkelet-Magyarországot asszociálta, amelyhez engem sok-sok szál köt. Ez volt 2023 második olvasmánya,* amelyikről ezt el lehetett mondani, holott nem gyakori téma. 

Tovább

Nemtelenül (Jeanette Winterson: Written on the Body)

winterson_writt.jpgSem a szerelemnek, sem az összetartozásnak, sem az árulásnak nincsen neme. 

Ez az a híres-nevezetes történet, amelyik úgy van megírva, hogy mindvégig ne lehessen kitalálni, milyen nemű a főszereplő-elbeszélő. Mindent megtudunk róla, csak azt nem, hogy hogy néz ki. Egy olyan regényben, amelynek a címe az, hogy „a testre írva”, esetleg „a testről írva”, nem lehet tudni, milyen a teste (vagy az arca) annak, akinek a szavait az írás közvetíti.

Tovább

Posztmodern, régimódi, kalandos és francia (Pierre Pevel: Les Enchantements d'Ambremer)

pevel_ench.jpgŐsszel jön magyarul, úgyhogy az is olvassa a bejegyzést, aki franciául nem tud. 

Aranyos, mókás fantasy, ügyesen összerakott háttérvilággal, nagyon kalandos és nagyon francia. Akinek bejönnek a klasszikus és/vagy régimódi kalandregények, mindenképp tegyen vele egy próbát, mert Pevel kb. úgy viszonyul a kulturális hagyományhoz, mint Dan Simmons. Csak egész mást hoz ki belőle.

Tovább

Egy tragikus ellentmondás megszelídítése (Chrétien de Troyes: Lancelot)

troyes_lancelot.jpegAzért az elég sokat elmond valakinek a kvalitásairól, hogy huszonnégy év után még tudom, miről beszélt nekem, és ma is értem, hogy mi volt a tétje annak az előadásnak. 

Chrétien de Troyes regényeiről Halász Katalintól hallottam először, aki mintegy véletlenül, egy másik tanszékről „beugróként” tanított nekünk világirodalmat – illetve mesélt órákon keresztül lebilincselően a középkori francia regényről –, amíg a tanszék „rendes” tanára külföldön járt. Jegyzetelni művészet volt, nem is mindenkinek sikerült, de hallgatni élmény.* Lám, mikre emlékszem még belőle. Kár, hogy neki már rég nem köszönhetem meg. 

Tovább

Alkotók, helyek, kapcsolatok (Közös otthon, saját érzés. Az Óbudai Múzeum kiállítása)

obuda.jpg

Több műveltségi területet is egyesít, játékra és együtt gondolkodásra hív az Óbudai Múzeum Közös otthon, saját érzés címmel megnyílt kiállítása. A kiállítás témája „óbudai írók, írók Óbudán”. Nem egyszerűen huszonnyolc alkotó (író, költő, publicista) munkásságát hozza közel a látogatókhoz, hanem kapcsolatokat is keres az irodalom, a képzőművészet (street art) és a látogatók személyes élményei között.

A tárlat arra a kérdésre keresi a választ, hogy mit jelent Óbudát (illetve tágabb értelemben a III. kerületet) ismerni, mit jelent ott élni. Az otthonra találás, a valahová tartozás érzését próbálja megfogalmazni, huszonnyolcnál jóval több nézőpontból. 

Írásom a KULTeren olvasható. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom ide, de a link odavezet. 

Mindenki kiárusítja magát (Honoré de Balzac: Splendeurs et misères des courtisanes)

balzac_splendeurs.jpgBalzacot én még így nem untam. 

Pedig nem volna ez rossz, három baja van. Kettő objektív, egy szubjektív. 1. túl van írva, nagyon, 2. még túlírva se tud olyan hiteles lenni, mint a Goriot apó, egyszerűen nincs ugyanolyan jól megírva, 3. már megint benne van Lucien. 

Természetesen Vautrin, avagy Jacques Collin, avagy Carlos Herrera kedvéért kezdtem bele, meg hát a nyelvtudás szinten tartására sem utolsó. Mondjuk, utóbbi célra tényleg csak Balzac-fanatikusoknak ajánlom, mert még argó is van benne. Akkorát nem csalódtam, mint az Illusions perdues esetében, amelyikben pont ez a szereplő pont csak húsz oldal erejéig szerepel, de azért így sem volt maradéktalan élvezet. Igaz, még mindig inkább az ő történetét hallgatom, mint bármelyik másik szereplőét.* 

Tovább

A személyiség kiáradása a vásznon (De temps en temps – Időről időre. Pető István kiállítása)

peto_elso.jpg

A Várfok Galéria új kiállításának különlegessége, hogy olyan életművet állít a közönség elé, amelyet magyar alkotó hozott ugyan létre, mégsem vált hazájában közismertté évtizedekig. Pető István ugyanis – ahogy saját magát jellemzi: „kortárs festő és rézkarcoló” – a nyolcvanas évek óta Franciaországban él, alkot és tanít. A műveiből készült kiállításról Kovács Krisztina, a Várfok Galéria művészeti vezetője tartott tárlatvezetést 2023. november 25-én.

A kiállított képek elrendezése egyfelől időbeli, azaz megmutatja az életműben lezajló folyamatokat, a testek ábrázolásától a nonfigurativitásig, az expresszív lobbanékonyságtól a meditatívvá válásig. A leggyakrabban használt színek is kijelölik a korszakhatárokat: a korábbi képeken elsősorban alapszínek, a későbbieken komplementer színek jelennek meg, és a vonalrajzok is átalakulnak. Másfelől ritmust ad a kiállításnak az is, hogy különböző hatásokat mutató, illetve különböző technikákkal készült művek kerülnek egymás mellé.

Pető olyan alkotó, aki a festékeit is saját maga állítja elő, az üresen hagyott vászonfelületet is a kép részévé teszi, és kalligrafikus aláírásából is esztétikai elemet csinál. Ahogyan a tárlatvezető fogalmazott, a galéria falain a személyiség kiáradása látható, amely az ürességtől egészen a gazdag színfoltokig jut. Egyik képnek sincs kerete, ez tudatos elem: nincs, ami éles választóvonalat képezzen alkotás és külvilág között. Általában címük sincs a képeknek, hogy még ennyi se kösse meg a befogadói asszociációkat.

A nyolcvanas években keletkezett festményeken még láthatunk figurális ábrázolást, de a testek már itt is torzóvá válnak, a kilencvenes évek művein pedig a testek minden megmaradt eleméből jel lesz. A 2000 után keletkezett műveknek jut a kiállításon a legnagyobb tér. Ezeknek nincs fókuszpontja, a részletek számítanak, amelyekben el lehet merülni, így a nézőpont folyamatosan elmozdul, az alkotás bejárható tájjá, a meditáció útjává válhat. Némelyiken egy-egy papírlap is megjelenik, rajta kisebb képpel: táj a tájban. Az is számít, hogy melyik mű melyik mellé kerül, mert a diptichonként egymás mellé helyezett festmények vagy rézkarcok rezonálnak is egymással.

A tárlatvezetés szemléletességét az időnként körbeadott reprodukciók is segítették, amelyek a Petőre hatással levő művészek munkáját mutatták be. Felbukkant az előadásban Kondor Béla és Vajda Lajos neve éppen úgy, mint Rothko, Monet vagy a távol-keleti festészet. Az utóbbiakkal kapcsolatban hangzott el az, hogy Pető számára az alkotás „kertgondozás”, a vonalak pedig, mint az elültetett növények. Amikor írást használ a képein, az pszeudoírás: formájával tesz hozzá a mű hatásához, nem azzal, ha nyelvként próbáljuk értelmezni.

Általában is megengedik ezek az alkotások, hogy a néző egyáltalán ne keressen jelentéseket, csak hagyja, hogy hasson rá, amit lát. Mivel azonban az ember úgy van megalkotva, hogy mindent meg akarjon érteni, elég nehéz megállni, hogy ne értelmezzen. Különösen, ha ennyire alapos és inspiráló tárlatvezetést hallgat, mint amiben november 25-én lehetett részünk.

A kiállítás november 15-én nyílt, és december 22-éig látogatható a Várfok Galériában.

peto_art_circle.jpg

A nagy ember, aki nem is nagy (Napóleon, 2023)

scott_nap.jpgNehezen találhatott volna Ridley Scott nagyobb kihívást, mint hogy egy ennyire ismert, és mindenféle médiumban ilyen gyakran feldolgozott témát válasszon a legújabb filmjéhez, mint Napóleon alakját.

Közismert történelmi személyről filmet készíteni egyfelől hálás, másfelől nagyon hálátlan vállalkozás. Nehéz róla újat mondani. Ezt olyan rendezőnek érdemes megtennie, aki klasszikus jelentőségű életművet tudhat a háta mögött, olyan központi színésszel (Joaquin Phoenix), akinek megvan a tudása, tapasztalata és (valószínűleg) önálló koncepciója is a figuráról. A korábbi feldolgozásokat természetesen ettől még nem kell, nem is szabad elfelejteni.

Ami Scottot illeti, ő éppen az ellenkezőjét cselekszi: időnként idézi őket, beilleszti a saját koncepciójába, és verseng velük.

Kritikám a KULTer oldalon jelent meg. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom ide, de a link odavezet.

Ridley Scott első filmjéről, amely szintén a napóleoni háborúkról szól (és jobb, mint ez), valamint a kisregényről, amelyikből adaptálta, itt írtam. 

süti beállítások módosítása