A magyar kiadás címe: A mély dala. 

Különleges ifjúsági történelmi fikció. A történetminta bevallottan egy klasszikus európai mesére épül, így kellőképpen ismerős, a világháttér viszont egy távoli kultúra elemeiből áll össze, így kellőképpen egzotikus. Ügyes kombináció, és nagyon örvendetes, hogy magyarul is megjelent. 

„A kis hableány” legújabb adaptációja miatt (amelyről itt írtam) olvastam el éppen most ezt a fantasyt. Jól összerakott variációja ez a mesének, igaza volt annak, aki ajánlotta. Valóban alkalmas arra, hogy filmre vigyék, és megérdemelné a nagyobb hírnevet. Ha valaki fekete sellős mesét keres, itt keressen. 

A Disney a kilencvenes évek óta következetesen törekszik arra, hogy saját korábbi rajzfilmjeit élőszereplős mesefilmekké dolgozza át. Így A kis hableány is voltaképpen egy adaptáció adaptációja, hiszen Hans Christian Andersen klasszikus meséjének 1989-es animációs változatát alkotta újra a stúdió. 

Már a beharangozók nagy vitákat kavartak, főként a főszerepre kiválasztott Halle Bailey személye miatt, aki a lehető legtávolabb állt a nézők többségének elvárásaitól. Azonban nem szabad elfelejteni, hogy konkrétan ennek a produkciónak az esetében egyfelől már az 1989-es rajzfilm is számos ponton radikálisan eltér Andersen szövegétől, többek között végkifejletében is; másfelől ezt a rajzfilmet is sok más, adott esetben jobban sikerült adaptáció előzte meg.

A kiállításról írt kritikám a KULTeren olvasható. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom ide, de a link odavezet.

A szovjet adaptációkról itt írtam. 

Sokféleségében is egyedi és különleges életművet helyez a középpontba a Magyar Nemzeti Galéria április 7-én nyílt tárlata. A festmények, rajzok, könyvillusztrációk, mesekéziratok hol gyermeki játékosságot, hol komorságot árasztanak, hol ötvözik a kettőt, de a maga sajátos módján mind egyformán izgalmas. 

Gulácsy Lajos életműve ugyan jellegzetesen modern, mégis képes különböző korszakok és stílusok között közvetíteni, illetve egyszerre kötődik festészethez és irodalomhoz is. Viszonylag ritkán kapja meg az őt megillető figyelmet, ezért is örvendetes, hogy a kiállítás rendezői ennyire ügyeltek arra, hogy változatos eszközökkel megmutassák művészetének sokoldalúságát. Ráadásul, ahogyan azt a Nemzeti Galéria hasonló kiállításain megszokhattuk, más művészek képei is szerepelnek a tárlaton; akár azért, mert Gulácsy tanult tőlük, akár azért, mert kortársai és barátai voltak, és hatottak egymásra. Az utolsó termek egyikében pedig olyan alkotók képei néznek farkasszemet Gulácsy kései műveivel, akik hozzá hasonlóan mentális betegségben szenvedtek, illetve kívülállónak számítottak.

A kiállításról írt kritikám a KULTeren olvasható. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom ide, de a link odavezet.

A kritikában idézett Horgas Béla-mesejátékról itt írtam. 

Roppant műveltséggel megírt novellák ezek. A stílusuk választékos, kicsit barokkos, de soha nem mennek át giccsbe, úgyhogy a barokkosság jól áll nekik. Nemcsak a szerző széles körű, alapos olvasottsága érződik a szövegeken, hanem elsősorban Lovecraft hatása is, de nagyon. Aki kedveli a klasszikus rémtörténeteket, ezekben sem fog csalódni. 

Tudom, hogy ez a regény komikusnak számít. Azt is értem, hogy miért nevethet rajta, aki viccesnek találja. Azt is érteni vélem, hogy mitől lett egy generáció számára meghatározó jelentőségű annak idején. Megérdemli a hírnevet. Csak éppen nekem nem volt kedvem nevetni rajta. Azt se tudtam, kit sajnáljak jobban: a főszereplőket; azokat, akik viselik a főszereplők cselekedeteinek következményeit (értsd: feltakarítanak utánuk); az egész társadalmat, ami a háttérben látszik; vagy azt a generációt, amelynek életében ez volt a meghatározó élmény. 

Régi tartozásomat róttam le. Nem is bántam meg az olvasást, és legfeljebb Graves más regényeihez képest tekinthetem kevesebbnek azt, amit kaptam. Ami a hadtörténetet illeti, úgy vagyok bekötve, hogy minél kevesebbet robbantanak, annál jobban élvezem az olvasást, szóval az ókor pont nekem való. Közben érdekes képet kapok egy kevéssé népszerű történelmi korról, és a császártól a striciig minden szereplő emberi motivációkkal jelenik meg, senki nem kétdimenziós. Ehhez járul még a szerző roppant műveltsége, meg egy bevallottan elfogult, de távolságtartásra törekvő, ironikus hangú, kissé túlságosan is szószátyár elbeszélő. Minden adott egy jó kis régimódi történelmi regényhez. 

Amikor a tizenhét éves hitetlenkedve mondja: „tanárnő, merem állítani, hogy ezek élvezik az iskolába járást”. 

Rendhagyó poszt következik. 

Iskolai Erasmus-projektet zártunk Észak-Litvániában, Šiauliai városában. Kísérőként vettem részt a lezárásban. Benyomásokat rögzítek, fényképeket osztok meg. Kirándulásnak és tapasztalatszerzésnek egyaránt tökéletesnek bizonyult az utazás. Leszámítva, hogy gyakorlatilag egy hétig nem aludtam a fehér szalagfüggönyök miatt. Mondom, fehér (!) szalagfüggöny a szálloda ablakán, egy olyan országban, ahol ugyan nincs éjféli nap, de azért nyáron tizennyolc óra hosszat van világos. 

Ritka elborult mesejáték, de szerettem gyerekkoromban. Most, hogy Gulácsy műveiből kiállítást rendezett a Magyar Nemzeti Galéria, ismét meghallgattam.* „Kisebbeknek és nagyobbaknak” – mondja az alcím, és teljesen igaza van: ez a mese felnőtteknek is tetszhet, csak persze nem ugyanazért, amiért a gyerekek szeretik. 

Nem tudom, kinek az ötlete lehetett, hogy így tisztelegjenek Gulácsy életműve előtt, de elsőrangú az ötlet is, a megvalósítás is. A festő ugyanis verseket és meséket is írt, de ezekből tudtommal szinte semmit nem publikált, Horgas Béla viszont ismerte őket, és gondoskodott róla, hogy mások előtt is ismertté váljanak.

Arról, hogy miként tör ki, miként válik önjáróvá és kivédhetetlenné, majd pedig miként okoz totális összeomlást egy évtizedekig tartó világháború,* sokféleképpen lehet írni. Ricarda Huch úgy döntött, hogy az átlagember nézőpontját választja. Ez nemcsak azt jelenti, hogy arról ír, hogyan hatott a harmincéves háború bármely zsoldoskatonára, titkárra, lelkészfeleségre vagy kolostori szakácsnőre, hanem azt is, hogy a legmagasabb méltóságoknak is a leghétköznapibb motivációit keresi ki. A választófejedelmet eszi a méreg a hadvezére árulása miatt, a hadvezér gyászolja a kétévesen meghalt kislányát, a király adrenalinfröccsöt akar, a herceg jókat nevet, pedig köszvényes, a gróf meg azért akar két új birtokot, mert ki kellene házasítania az unokahúgát, és nincs elég hozomány. A sok-sok apróbb-nagyobb késztetés aztán oda fut ki, hogy már megint felégettek egy várost, a lakosságot válogatottan brutális módszerekkel elintézték, és mivel nem tudtak vetni, jövőre se lesz élelem a környéken. De legalább a katolikus tábornoknak elégtétel, hogy nem lehet evangélikus istentiszteletet tartani, a tehetséges evangélikus zsoldostiszt meg annak örül, hogy a szomszédban több pénzt szerezhet, mint amennyire susztermesterként a szülővárosa nyolcszoros konkurenciája közepette bármikor is lehetősége lett volna.