Újraolvasás vége.
A krimi, amelyikben még a gyilkosság előtt megtudjuk, ki a gyilkos, mindenki mindenből óriási drámát csinál, a helyszín pedig a Szentpétervár nevű pokol. Ott lehet a legkiterjedtebb diskurzusokat folytatni az igazságról. Mármint a pokolban.
Kezdjük az évet valami igazán felemelővel és inspirálóval.
Richard Attenborough nyolc Oscart nyert filmjét pontosan erre találták ki. A legelső filmkockákon kijelentik, hogy nincs ember, akinek az életének teljességét akár csak megközelítőleg is el lehessen mondani. Hogy akkor minek próbálkozni egyáltalán? Mert így talán (!) utat találhatunk ahhoz, ami legbelül van.
Úgy ám: a leghitelesebb életrajz sem lehet meg fikciós elemek nélkül. Ha valami kimarad – márpedig kimarad, ha hatvan évet három órában akarunk elmesélni; de ha hét kötetben, akkor is –, szóval ha valami kimarad, akkor két egymást követő történetelem közé kitalált részleteket kell beilleszteni, különben nincs íve, darabokra törik az egész. Arra aztán sem az első filmkockákon, sem később nem válaszol senki, hogy mi történik, ha a néző nem találja meg azt a bizonyos utat Gandhi szívéhez. Arra már a nézőnek kell válaszolnia: remélhetőleg megtalálja azt, amit a saját életébe beépíthet.
A magyar fordítás címe: Kisistenek.
Nem éppen karácsonyi olvasmánynak szánták, számomra mégis azzá vált, és nemcsak azért, mert ajándékba kaptam.
Arról szól, hogy az istenségnek éppen úgy szüksége van a hívőre, mint fordítva. Mindezt Pratchett sajátos hibrid humorával, amely úgy tiszteletlenkedik, hogy közben komolyan vesz, és nem megsemmisít, hanem megújít. Szórakoztatás közben kilódítja a világot a helyéből (nemcsak a hívő, hanem az ateista világát is ám), és a kételyből értéket alkot. Nem nehéz neki, hiszen a kétely ellentéte a regényben a soha magában nem kételkedő, ezért pusztítóvá váló inkvizíció. Szóval posztmodern fantasy „at its best”.* Ráadásul sajátos élményt jelentett az is, hogy közben a Gandhi című 1982-es filmet is nézni kezdtem, és meglepő áthallásokat találtam a regény főszereplőjének viselkedése és Gandhi polgári engedetlensége között.**
Nem hibátlan film, de az erejét, azt hibátlanul megőrizte. Nemcsak szórakoztató tündérmese, hanem igencsak felforgató is, mind a történet, mind a megvalósítás. Ehhez vegyük hozzá a nagyszerű színészi alakításokat, a meglehetős hiteles középkori hátteret, az ügyes humort – no meg azt a zenét, amelyik szerintem fantasztikus, más kritikusok ezt szokták elsőként felhozni az ellenérzéseik indokául. Tényleg semennyire nem illik a középkori háttérhez, én mégis odavagyok érte, ki tudja, miért. Azt hiszem, más nézők között is meglesznek a maga rajongói, tinédzserek között például időről időre divatba jön. Nyugodtan keressétek elő az ünnepek idejére. A magyar nyelvű változat linkjét itt lelitek.
(Nekem a francia borító tetszik a legjobban, azért azt választottam.)
Újraolvasás vége.
Erősen addiktív anyag. Ha van dallamtapadás, akkor ezt ritmustapadásnak nevezném, amit ez csinál. Pedig elsőre úgy hangzik, mint az élőbeszéd, amelyik annyira váratlan helyeken rímel, hogy szinte észre se veszi az ember. Sok-sok kis darab, egyenként tizennyolc sorosak, rövidek, viszik a tekintetet. Azt gondolná az olvasó: hm, milyen könnyű befogadni. Aztán belegondol egyikbe-másikba... és agyal rajta két napig, és még akkor is csak kezdegeti érteni.
Az ajánló teljes szövegéért kattints a linkre.
Joggal kérdezik A látszat mestereinek olvasói évek óta folyamatosan: mikor jön a folytatás? Hiszen temérdek blogbejegyzést írok közben, vagy éppen novellám jelenik meg. Megkapom rendszeresen, hogy „rengeteg időm van” (kiindulva a blogbejegyzések mennyiségéből), miért nem fordítom inkább regényírásra? Egy ismerősöm még azzal is meggyanúsított, hogy nem is akarom megírni a Tü/Körben második részét, nem beszélve a harmadikról. A könyvemről készült legjobb kritika pedig már kész tényként közli, hogy a folytatás soha nem készült el.
A fentieket hála Istennek egytől egyig cáfolni tudom – de valóban nem volt fáklyásmenet az elmúlt hat évem, semmilyen szempontból. Azért döntöttem most úgy, hogy megírom ezt a bejegyzést, mert egyfelől úgy érzem, tartozom vele az olvasóimnak, másfelől tudom, hogy azoknak az alkotóknak is segíthetek vele, akik hozzám hasonló problémákkal küszködnek.
Nézzetek hát be egy kicsit a műhelyembe.
Újraolvasás vége.
Régen olvastam utoljára Aiszkhüloszt, el is felejtettem, hogy milyen furcsa. Ez a konkrét darab attól különleges, hogy egy olyan csatáról szól, amelyet a görögök nyertek meg, viszont az ellenség nézőpontjából íródott. Nem a diadal áll a középpontban tehát, hanem a veszteség feldolgozása, sok-sok empátiával megírva.
Egyébként pont olyan nehéz a nyelvezete, mint az összes többi ókori szövegé (megfejelve azzal, hogy verses), és pont annyiba telik túltenni magát ezen az olvasónak, mint az összes többi ókori szöveg esetében. Szokjál hozzá. Nyilván nem gyerekként kellene, hanem kicsit idősebb korban, de a tantervre most nem akarok kitérni.* Azt akarom elmondani, mit kap, aki megdolgozik érte.
A magyar fordítás címe: A hasbeszélés titka
Úgy fogtam hozzá ehhez a könyvhöz, hogy az utalások közt felmerülő holt és eleven spekulatív klasszikusok közül gyakorlatilag csak Lovecraft életművét ismertem. Tehát az értékelésem elsősorban azoknak szól, akik hozzám hasonlóan első botladozásaikat végzik a weird berkeiben.
Hogy milyen? Hát... weird. Bizarr, ijesztő, nyomasztó, de különleges is. Különösen az első fele inkább tetszett, mint nem, és a második felével kapcsolatban is jórészt szubjektívek az ellenérzéseim – mint már annyiszor említettem, nem jön be nekem se a kemény krimi, se a noir. Éppen ezért a könyv hatása is csekélyebb volt rám, mint azt megérdemelte volna. Azt nem tudom megmondani, hogy regénynek vagy novelláskötetnek nevezzem, mert előbbinek túl töredékes, utóbbinak túl összefüggő. De pont így jó. Ha Kosztolányinak bejött, akkor Padgettnek is.
Hiánypótló kis kiadvány volt ez a maga idejében, és a szerkesztők tudtán kívül kordokumentum is. Nem hiszem, hogy sok hasonló készült volna a megjelenés (1958!) óta.
Nem egyszerűen mesegyűjtemény (egyébként felnőtteknek). A mesék közötti, tőlük tipológiailag is elkülönített szöveg azt is bemutatja, aki a meséket mondja. Úgy, hogy beszélteti saját magáról, környezetéről, munkájáról, sőt, a hallgatóságáról is, akik egyszer be is állnak neki segíteni. Érzékeny és figyelmes hallgatók lehettek ezek a gyűjtők: észreveszik és ügyesen kiemelik a jogos panaszt, a bizakodást, az ambíciót, az önsajnáltatást, az értetlenséget, a bőven meglevő gonosz előítéleteket. Így aztán a kép, amelyet az olvasó kap, minden, csak nem egyoldalú. A kötet pedig amilyen rövidke, olyan tömény.
