Noná, hogy Dan Simmons felbujtására fogtam hozzá ehhez is, ahogy tavaly a Hyperionhoz. Érdekes módon sokkal nehezebben sikerült közel kerülnöm hozzá; első olvasásra annyi volt a benyomásom, hogy gyönyörű, de meg ne kérdezzék, miről szólt. Pedig annyira nem bonyolult – csak hát Keats nem lenne Keats, ha két szóval mondaná el, amit nyolccal is lehet. 

Nem úgy értem, hogy lenne ebben a szövegben bármi fölösleges. Ha valaki egy szótagot ki akarna venni belőle, letörném a kezét. Úgy értem, hogy amiről a szöveg szól, az követelte meg ezt az elfolyó, szétterjedő, a szokottnál is érzékibb stílust. Mégiscsak a Hold uralma alatt játszódnak az események, egy olyan világban, ahol bármi bármivé átalakulhat, minden álombeli vagy látomásos, és mindent mintha víz alatt látnánk.

Nem is maga az eseménysor az érdekes – az nagyon egyszerű, de hát milyen legyen. Aki egy kicsit belenézett a görög mitológiába, az tudja, hogy a holdistennő meglátta az alvó Endümiónt, beleszeretett, és örök fiatalságot kért a fiatalembernek, amit Zeusz a szokásos gonosz csavarral intézett el: Endümión örökké él és örökké fiatal ugyan, de közben örökké alszik. Szerelmével is csak álmában találkozhat. A Keats-féle tálalásban – innentől latinosított neveket használok – Endymion egy álomképbe lesz szerelmes, és az e köré szőtt gondolatmenet és jelképrendszer, az az érdekes. Endymion útnak indul, bejár mindenféle barlangokat, labirintusszerű helyeket, még a tenger mélyét is, közben összetalálkozik egy ezer éve élő öregemberrel, akit meg kellene szabadítania, meg beleszeret egy (látszólag) földi lányba. Voltaképpen azonban mindvégig a Hold birodalmában marad, ugyanannak az álomképnek a hatása alatt. 

Az egész elbeszélésmód, minden helyszín, minden párbeszéd ennek a szerelemnek van alárendelve. A legnagyobb kérdést Endymion testvére, Peona veti fel a történet elején: kibe szerelmes ez a fiú, csak nem egy illúzióba? Endymion tiltakozik: szerinte az álom nem illúzió, hanem egy magasabbrendű lét lenyomata a földi világban. Régi nagy dilemma ez, és éppen olyan bizonytalan a rá adott válasz, mint a holdfény. Aztán persze egy annál is nagyobb dilemmát is magával hoz: lehetséges-e egyáltalán az embernek kapcsolatot teremtenie bármivel/bárkivel, aki rajta kívül van? 

Szerintem az illúzió, az öncsalás, a kilépésre való képtelenség felé billen a mérleg, szokásos romantikus recept szerint: a természetfölöttivel való egyesülés vágya puszta vágy marad, a beteljesülés legfeljebb pillanatnyi lehet, és hosszú napok búskomorságát vonja maga után. Abból gondolom ezt, hogy nemcsak álomképben látja Endymion azt a bizonyos gyönyörű arcot, hanem víztükörben is, ott pedig az ember önmagát szokta látni. Legfeljebb szereti elfelejteni, hogy az ő maga ott lenn.* Ebben az összefüggésben értelmezhető az is, hogy van ennek a szerelemnek egy enyhe vérfertőző jellege is, amennyiben Endymion egyszer Peona arcát is felismerni véli a szerelme arcában – de hiszen Peona is csak saját magához, saját húsához-véréhez vezeti őt vissza. Önálló egyéniségként nem igazán van szerepe. Ráadásul a szerelem beteljesülhetetlenségét jelzi az is, hogy a holdistennő itt nem Selene, hanem Diana, aki férfit, még ha ő maga vágyik is rá, legfeljebb álomban enged a közelébe. Ugyanakkor nyilván a mellett az álláspont mellett is lehet találni érveket, hogy Endymion éppen az önmagába fordulás által találja meg az utat a transzcendenshez. Az sem állna példa nélkül a világirodalomban.

A tálalás mindenesetre gyönyörű, mint mindig. A szavak a szokásos érzékiséggel gördülnek, ízük van, szaguk és tapintásuk. A költői képek pont arra jók, hogy jól összezavarják gondolkodóba ejtsék az olvasót. A helyszínek, a tárgyak, még az emberek is jelképesek. A legjobb rész az, amikor Endymion megtalálja a játékos alvilági folyót, és bámulja, ahogyan fel-fellövell belőle a víz, és az mágikus módon újabb és újabb alakokat vesz föl. Persze, hogy a víz mindig olyan alakot ölt, amilyen edénybe töltik. Persze, hogy ő az örök átváltozás. Persze, hogy a Hold az asztrológiában a víz elem asszociációs mezejébe tartozik. Persze, hogy minden mindennel szépen összefügg.

                                     Long he dwells
On this delight; for, every minute's space,
The streams with changed magic interlace:
Sometimes like delicatest lattices,
Cover'd with crystal vines; then weeping trees,
Moving about as in a gentle wind,
Which, in a wink, to watery gauze refin'd,
Pour'd into shapes of curtain'd canopies,
Spangled, and rich with liquid broideries
Of flowers, peacocks, swans, and naiads fair.
Swifter than lightning went these wonders rare;
And then the water, into stubborn streams
Collecting, mimick'd the wrought oaken beams,
Pillars, and frieze, and high fantastic roof,
Of those dusk places in times far aloof
Cathedrals call'd. 

De vannak itt még egyéb rejtett és nem rejtett gyöngyszemek bőven. Nagyon sok mindent magammal viszek ebből a szövegből, örülök, hogy rátaláltam. Simmons regénye biztosan nyerni fog így egy újabb jelentésréteget – bár, jelzem, az is biztos, hogy a Hyperion szintjét utolérni se fogja, nemhogy meghaladni.

* Nem csoda, hogy Byronnak a szellemi önkielégítés jutott eszébe Keats költészetéről. Jelképesen az is benne van ebben a versben (megj.: ennél szebben nehezen lehetne írni róla). De attól még Byron posztumusz defekáljon sünt, amiért nem bírta elviselni, hogy más is zseni, nemcsak ő. Mintha az ő versei olyan nagyon mentesek lettek volna a testnedvektől. 

Pontszám: 10/10