Újraolvasás vége. 

Egy kiszakadás és egy hazatalálás története, egy nemzet meggyógyításának kétségbeesett sürgetése, híradás, bahtyini karnevál, irónia mesterfokon. Egészen ijesztő hatással van most rám a Puszták népe. 

Diákkoromból úgy emlékeztem erre a műre, mint szomorú, jól megírt, de hál'Istennek már nem aktuális kordokumentumra. Most csak az első pár bekezdést kellett elolvasnom, hogy sokkot kapjak. Egyszerre az aktualitásától és az addig fel nem fedezett zsenialitásától. 

Atyaisten, hogy tud ez ütni még kilencven év távlatából is. Nem szitokkal, nem megsemmisítő gúnnyal – azzal nem érne célt, az lepereg a megcélzottról, aki gőgösen legyinthetne rá egyet: őt gúny nem illeti. Szitok és lenézés ellen fel van már vértezve mindenki a mai világban; hallgatjuk egymástól eleget, nem idéznek elő mást, csak egy kis múló keserűséget. De a dicséret elől nincs menekvés. 

A puszták népét, homályos, finnyás ösztönből vagy szégyenkezésből, sokáig nem is tekintettem a magyar nemzethez tartozónak. Gyermekkoromban sehogy sem tudtam azonosítani azzal a hősies, harcias, dicső néppel, amilyennek a magyart ott a pusztai iskolában tanultam. A magyar nemzetet valami távoli, boldog népnek képzeltem, (...) s egyre több eleven magyart kellett megtagadnom.

(...)

A puszták népe, tapasztalatból, saját magamon észlelt tapasztalatból tudom, szolganép. A puszták népe alázatos; nem számításból vagy belátásból az, hanem meglátszik még a tekintetén is és abból is, amint akár egy madárkiáltásra fölkapja a fejét, hogy örökségből, szinte vérmérsékletből, évezredes tapasztalatból az. A magyarság eredetéről szóló elméletek közül egy se hatott rám olyan revelációszerűen, a szívre tapintás olyan bizonyosságával, mint az a legújabb, amely szerint a magyarok nem Árpáddal jöttek e hazába, hanem még Attila csöndes málhahordói gyanánt, ha ugyan már nem Attila előtt.

Látjátok, milyen ügyesen dicsér Illyés? Az én nemzetem vagytok, illúzió volna megtagadnom benneteket, Attila hunjaival jöttetek – mint derék málhahordók. Szolgák vagytok, a legjobbak a szolgák fajtájából, ősi származásúak, derekak és okosak. Na. Hát nem jólesik?

Az bizonyos, hogy ami jót és szépet szolgáról el lehet mondani, az mind ráillik a puszták népére, amely nyelvben, szokásban, arcvonásban országszerte szinte hibátlanul őrzi ma is valamilyen fajta ősi alkatát. (...) Mindez persze nem cáfolja azt, hogy ne legyen nagyon is okos ez a nép. Okos és kitűnő szimatú, történelmi előérzete is egyenesen megdöbbentő. Mint minden okos szolga, kétségtelen, hogy lelke fenekén ő is kegyetlen, bosszúszomjas, és bosszúállásában nem ismer se Istent, se határt, ahogy ezt legutolsó alkalma, a Dózsa-felkelés bizonyítja.

Mindezt pedig úgy, hogy saját magát sem veszi ki a megdicsértek közül. Még csak nem is próbál a közösség fölébe emelkedni, pláne letekinteni rájuk – mellesleg azzal sem érne célt, ha saját magát valakinek, a bemutatott embereket senkinek ábrázolná (pedig volna az elbeszélőnek mire felvágnia). De nem teszi, sőt: azonosul azzal, amit bemutat. Elmeséli a saját útját, amely előbb eltávolította a pusztától, utána pedig megmutatta neki, hogy azzal használ a legtöbbet, ha elfogadja, honnan jött. 

Bírni sem lehetne ezt a kétszáznegyven oldalt, ha nem váltogatná az elmélkedést önéletrajzi elemekkel, amelyekben, bármilyen kiábrándult és búskomor a visszaemlékező, azért nem tud jelen nem lenni a nosztalgia. Amikor aztán a nosztalgia már túl rózsaszínné változtatná a múltat, akkor távolságtartóan hűvös szociológiai megfigyelések következnek, dokumentálva. (Bezzeg nem hűvösködik az olvasó, tehetetlen elkeseredésében, amikor úgy tálalják neki a mindennapos erőszakot, mint magától értetődő, sőt hasznos jelenséget.) Azokat anekdoták váltják, kis színes történetek attól az elbeszélőtől, aki már gyerekként megfigyel és regisztrál. „Kis színes”, mondom, mert a fekete is szín, és itt abból van a legtöbb. Pedig megvolna a lehetőség itt a többi színre is. Amilyen kreatív átváltozásokra képesek itt az emberek, ha véletlenül rájönnek, hogyan kellene képviselniük a saját érdekeiket, az felér egy karnevállal. De sajnos az is éppen ilyen karneváli, ahogyan mintegy egyetlen testet alkotnak (annak minden szagával, nedvével, kitüremkedésével), amelynek minden sejtje pótolható, mégsem enged egyet sem valami könnyen kilökődni magából. Sőt, visszahúzza. 

Rettenetes ezeknek az embereknek az élete, annál rettenetesebb, mert hiába beszél az elbeszélő a múltjáról, az igeidő mindvégig a jelen marad. Azt sugallja az olvasónak, hogy mindaz, amiről szó van, most történik, és örökké ismétlődik. Rettenetes ráadásul az is, hogy erre az embertelen munkára ebben a formában tulajdonképpen nincs is szükség, még csak nem is hatékony – ehhez képest egy egész társadalom épül rá. Illetve épült a harmincas években. De ne legyenek illúzióink: nem múlt el nyom nélkül. 

Ezért a tanulságai is a mai napig hatnak. Nem képzelhető el egészséges közösség, ha annak egy része – ráadásul ennyire tetemes része, ráadásul ennyire az alapokat biztosító része – nem él emberhez méltó életet. Az, hogy ők kikerüljenek ebből a helyzetből, az egész közösség érdekévé válik. 

Senki nem örül annak, ha így dicsérik. 

Utóirat: Ha teheted, olvasd Márai Sándor Egy polgár vallomásai című regényével párban, hogy teljesebb legyen a kép. Mind a XX. század első harmadáról, mind a jelenről. Én ezt tettem. Egyébként így az elbeszélő története is elvontabbá, általánosíthatóbbá válik. Ahogyan Márai, úgy Illyés is az énelbeszélés technikáját alkalmazza, de úgy alkotják meg azt az ént, hogy változtatnak is rajta a szerzői életrajzhoz képest. Ez mindkét esetben szándékos, és kellett a koncepcióhoz: hogy ne egyetlen emberre vonatkozzanak az események, hanem egy réteg bármely képviselőjére. 

Pontszám: 10/10