Kezdjük az évet valami igazán felemelővel és inspirálóval. 

Richard Attenborough nyolc Oscart nyert filmjét pontosan erre találták ki. A legelső filmkockákon kijelentik, hogy nincs ember, akinek az életének teljességét akár csak megközelítőleg is el lehessen mondani. Hogy akkor minek próbálkozni egyáltalán? Mert így talán (!) utat találhatunk ahhoz, ami legbelül van. 

Úgy ám: a leghitelesebb életrajz sem lehet meg fikciós elemek nélkül. Ha valami kimarad – márpedig kimarad, ha hatvan évet három órában akarunk elmesélni; de ha hét kötetben, akkor is –, szóval ha valami kimarad, akkor két egymást követő történetelem közé kitalált részleteket kell beilleszteni, különben nincs íve, darabokra törik az egész. Arra aztán sem az első filmkockákon, sem később nem válaszol senki, hogy mi történik, ha a néző nem találja meg azt a bizonyos utat Gandhi szívéhez. Arra már a nézőnek kell válaszolnia: remélhetőleg megtalálja azt, amit a saját életébe beépíthet. 

(A szinkronos változat linkjét itt találjátok.)

Ettől a szereplők egy kicsit elveszítik önmagukat, és egy kicsit új életre kelnek. Egy lezárt történet alakjaiból a mai kor forrásaivá lesznek. A film pedig, miközben megőrzi lehető hitelességét, egyúttal példázattá is válik, amely felemel és inspirál. A film Gandhija ugyanis minden gyarlóságával, tévedésével, bölcsességével és nagyságával az a fajta hős, akire a XX. századnak (és a XXI.-nek még inkább) a legnagyobb szüksége van. Ilyenből kéne több milliárd ahhoz, hogy fennmaradjunk. 

Ha csak egy jelenetet nézel meg a filmből, akkor az útlevelek elégetéséről szóló néhány perc legyen az. (Itt megtalálod YouTube-on angolul. Ha nem tudsz angolul, akkor is nyugodtan nézd meg, a gesztus és az arcjáték a lényeg.) Ezt a fajta bátorságot ritkán dokumentálják, pedig, mint látszik, fordítani tud a világ során.

Egy olyan ember áll a jelenet középpontjában, aki ekkor még beszélni is nehezen tud, azért veszi át tőle egy ponton a legelső szövetségese a papírt, ő pedig meg sem próbálja visszavenni, hanem tudomásul veszi, hogy a másiknak ez jobban megy, ő majd cselekedettel folytatja. Ugyanakkor pontosan tudja, hogy mit akar, hogy annak mi lesz a következménye, és hogy mekkora felelőssége van. Meg van győződve az útlevelek létének igazságtalanságáról (nem országok közötti átjáráshoz kellett útlevél a kor Dél-Afrikájában, hanem ahhoz, hogy aki nem angol, az egyáltalán az utcára kimehessen). Előre odahívja a nyilvánosságot, nemcsak helybelieket, hanem a sajtót is, így akár sikert ér el, akár kudarcot vall, azt nagyon sokan látják. A cselekedet az első néhány rendőri szó után kudarcba fulladhatna, és ezzel a nemes szándék is elveszne. A terv keresztülviteléhez szükséges bátorság, határozottság és erő azonban bőven megvan ebben a már ekkor is törékeny, kicsi testben. Nem áll ellen a rendőrnek, de a cselekedetet, amelynek jelentőségét előre elmondta, véghezviszi – és sok ember szeme láttára tényleg, de tényleg megtörténik az a rendkívüli eset, hogy az kerül erősebb pozícióba, aki véres fejjel a földön fekszik, és az fél tőle, akinek bot van a kezében. Ilyet se sokat találsz a filmtörténetben. 

Ha ezt a jelenetet végignézed, úgyis látni akarod majd az egész filmet is. 

Látni akarod, honnan indul, és hová jut el az az ember, aki lassúsággal, türelemmel és végtelen derűvel győzött egy olyan korban, amely az egyre gyorsuló mozgást istenítette. Hogy valaki, aki soha nem akart hatalmat, el tud indítani egy mozgalmat pusztán azzal, hogy pár száz ember előtt beledob egy papírt a tűzbe, vagy elindul a tengerpartra sóért; és ha tudja, hogy most a leállás használ, akkor le is tudja állítani azt a mozgalmat pusztán azzal, hogy napokig nem eszik. És nem a világ rohan el mellette, hogy hátrahagyja, hanem kiderül, hogy ő jár előrébb, és az éri utol, aki hozzá hasonlóan lelassul. Ezért mondom, hogy a film nemcsak életrajz, hanem példázat az utókornak: megmutatja azt is, hogy a karizmatikus vezető szükséges, de nem elég; arra is szükség van, hogy a közösség megértse, és fel tudjon sorakozni mögötte. Így alakul a történet a jó és a gonosz örök küzdelmének megjelenítésévé is. 

Az általuk megalkotott világ aztán távolról sem tökéletes (sajnos), de azért az, hogy egy ilyen hős jár előttük, a következő nemzedékeket is nagyon hatékonyan tudja befolyásolni. Nem lehet akármilyen érzés, hogy egy (illetve ma már három) állam a függetlenségét egy ennyire értékes embernek köszönheti. Aztán látszik persze azt is, hogy a körülötte élő emberek elszakadnak tőle, önálló döntéseket hoznak, amelyekről ő szorosan véve már nem tehet – mégis felelősnek érzi magát, a borzalmasért még inkább, mint a csodálatosért. Mindkettőt egyforma erővel jeleníti meg a film, nem fogja vissza magát sem a szörnyű mészárlástól, sem a szépségtől és nevetéstől. 

Ben Kingsley, aki Gandhit játssza a filmben, nagyon megérdemelte az Oscart (részemről hármat is adtam volna neki). Önmagában az, hogy huszonnégy éves korától hetvenkilenc éves koráig kell megjelenítenie a főszereplőt, már elég lenne teljesítménynek, ő azonban ezen bőven túlmegy. Látható, mennyit dolgozott nemcsak azon, hogy minden életkornak jelentőséget adjon, hanem azon is, hogy egészen belebújjon ennek az embernek a bőrébe. Még a kezét is úgy mozdítja, még a hangját is úgy erősíti vagy vékonyítja, sőt, úgy is nevet, ahogyan Gandhi annak idején; nem utolsósorban pedig a szerep kedvéért tanult meg indiai módra fonalat fonni. Nemcsak az alak méltóságát és bátorságát, hanem a humorát is megjeleníti. Így telik meg a film vidámsággal úgy, ahogyan egyetlen más történelmi film sem, amit ismerek. 

De természetesen a stáb összes többi tagja is kellett ahhoz, hogy ebből ekkora film legyen. Minden tervezéssel együtt húsz (!) évig készült, szóval lehet is nagyszerű. Világsztárok játszották még a húszsoros mellékszerepeket is (itt csak kettőt mutatok, de végigmutogathatnék gyakorlatilag mindenkit), és akkor a díszletről, jelmezrő, vágásról stb.-ről még egy kukkot se szóltam. A háttérben ott látszik India, minden szépségével és mocskával. Különösen tetszenek nekem azok a jelenetek, amelyekben Kingsley-t direkt úgy filmezik, hogy minél nagyobb, tőle minél idegenebb (nyugati) térben minél törékenyebbnek és magányosabbnak tűnjön – hogy aztán a következő kockákon ráközelítsenek a szemüvegére és a mosolyára, és abban a pillanatban nyilvánvalóvá váljon, hogy ő a nagy. (A ragadványnévként kapott „Mahatma” azt jelenti: „nagy lélek”. Ami akkor tűnik fel a leginkább, ha a testet kicsinek látjuk.) Látszik ez nemcsak Kingsley arcán, hanem mindenkién, aki éppen ránéz, vagy megmozdul a jelenlétében. Például abban a jelenetben, amelyikben a bíró, aki tudja, hogy börtönbüntetésre kell ítélnie, feláll, amikor Gandhi bejön; vagy amelyikben az India függetlenségét tárgyaló konferenciára hívják Londonba. 

Ami nem kerülhetett bele a filmbe, az többek között Gandhi olvasmányainak taglalása volt. Én kitérek rá, mert azok közül a könyvek közül, amelyek őt inspirálták, egyet én is ismerek: Thoreau művét a polgári engedetlenségről (itt írtam róla).* Annak közben néztem utána, hogy Tolsztoj is hatott Gandhira; az író haláláig leveleztek. Az azonban látszik a filmen, hogy egy olyan emberről szól, aki egyesíteni akarja magában a hindu, a muszlim és a zsidó-keresztény gondolkodást, azért, hogy mindenkinek példát adhasson. (Éppen elég szörnyű neki végignézni, ahogy ezek a közösségek egymás ellen fordulnak.) 

Ezért lehet azt mondani, hogy ez a film nemcsak egy élet története, hanem az utókornak szóló példa is. Ha valaki méltatlannak tartja, hogy számára fontos elemeket kihagytak belőle, akkor még mindig megteheti, hogy utánanéz, elolvas más írásokat akár Gandhiról, akár Gandhitól, vagy éppen dokumentumfilmeket néz végig róla. Nem indul rosszul az az év, amelyet a „nagy lélek”-kel indítanak. Nézd meg a filmet. (Én angolul láttam, a szinkronhangokról nem tudok nyilatkozni.) 

* Különösen érdekes az, hogy Thoreau-ra viszont az indiai filozófiák is hatottak, amikor életművét megírta. Működik a hatás oda-vissza, erre is való a világirodalom.