Azzal az értékelővel értek egyet, aki szerint ez igazából novella lenne, csak kibővítették kisregénnyé. De Clarke-tól ez sem zavar. Annyira nem, hogy ezek után meg fogom venni az „igazi” novellákból álló kötetét is. Ha pedig egyszer a telefonkönyvet adja ki, azt is. 

Mint kisregény, nem nyújtotta, nem is nyújthatta azt, amit Jonathan Strange, Gilbert Norrell és a Hollókirály története a télen. Azt a csodát más történet fölül nem múlhatja, maximum vele egyenértékű élményt jelenthet.* (Részletes és végletes rajongásom itt olvasható.) Csalódást azonban nem okozott, sőt: az általam legnagyobbra tartott írók között továbbra is ott tartózkodik Susanna Clarke, közvetlenül Michael Ende mellett, és az utóbbival együtt továbbra is követendő példának tekintem. Pontosan úgy dolgozik, ahogy én olvasni és írni szeretek: apró részletekig megalkotja a teljes gondolati-kulturális hátteret, amelynek előterében az általa kitalált történet működhet, és utána az a háttér határozza meg a helyszín minden elemét, a szereplők minden mozdulatát, illetve természetesen a cselekmény fordulatait. 

Ezt a hátteret a Piranesiben az okkultizmus adja, úgy is, mint gondolkodásmód, és úgy is, mint kulturális-filozófiai-művészeti hagyomány. Nagy összecsapásokra, elementáris erejű konfliktusokra, az egész társadalmat megrengető eseményekre senki ne számítson – megfejteni való rejtélyekre és rendkívül idegesítő kérdésekre (amelyeknek megválaszolása hat újabb kérdést fog felvetni) annál inkább. Középpontban egy olyan főszereplővel, akit éppen azért lehet szeretni, mert annyira rokonszenvesen kíváncsi. Olyan erővel működik benne a felfedezés szenvedélye, mint egy gyerekben; olyan alapossággal végzi ezt a feladatot, amely tudóshoz méltó; ugyanakkor nyoma sincs benne a birtoklásvágynak és az erőszaknak. Mérhetetlenül tiszteli azt a világot (a márványcsarnokokból és vízből álló labirintust), amelyet felfedeznie megadatott, és meg sem próbálja a saját képére formálni, miközben ismereteket szerez róla.

Kérdés, hogy mit tesz ez a hely az ember identitásával. A főszereplőt más szereplők szerint jórészt megfosztja tőle – szerintem azonban ők tévednek. A főszereplő egyfelől legalább annyit nyer, mint amennyit veszít, pl. igazibb otthonának tekinti a csarnokokat, mint bármi mást. Másfelől a fenti tudósi-gyermeki kíváncsiság éppenséggel a korábbi énjéből való, sőt, annak talán legjobb eleme. Tehát ha létezik az emberi természetnek „magva”, akkor a labirintus pontosan azt emeli ki és erősíti meg. 

Márpedig ennek a történetnek az a bizonyos gondolati-kulturális háttere pontosan arra a (platóni eredetű) filozófiára épül, amely szerint a tapasztalati világ puszta illúzió, mulandó érzelmek káosza, árnyképe csupán a valóságnak. A valóság viszont az elvont, öröktől fogva való és örökké létező rend. A tökéletes világban minden földi létező ideája megtalálható, amelyeknek az általunk ismert emberek, állatok, növények pusztán tökéletlen másolatai. (Részletesen például az Állam című műben lehet erről olvasni, itt írtam róla.) Az ideákat az a fajta tudomány segít megközelíteni, amelyet a Piranesi szereplői művelnek. Nem azt mondom ezzel, hogy a Piranesiben megjelenő labirintusa az ideák világa (akkor nem lenne benne szemét vagy madárkaki, vagy általában véve groteszk elemek), hanem azt, hogy a Clarke által összeállított háttér ezzel a filozófiával játszik el. Azért mondja a főszereplő, hogy a szobrok egy másik világ lényeinek tökéletes megvalósulásai; azért emeli ki a labrintus azt az emberből, ami annak legsajátabb, legbensőbb lényege; azért nem erodálódnak a szobrok az árapályhatástól; azért várja a „Másik” nevű szereplő ettől a labirintustól a hatalmat jelentő abszolút tudást. Más kérdés, hogy nincs igaza (Platónnál valószínűleg az derülne ki, hogy igaza van), ráadásul az ő módszerével még akkor se deríthetné fel ezt a tudást, ha igaza volna (ezzel Platón is egyetértene). 

Szóval szerintem egyszerűen egy gondolatkísérlet ez a kisregény, Platónra épülő ügyes portálfantasy. Azért nevezem kibővített novellának, mert az alapötlet valószínűleg egy novellára volna elég, csak Clarke van olyan ügyes és olyan grafomán, hogy kétszázhatvan oldalt ír belőle. Engem ugyan nem zavar, sőt: a körmöm lerágom olvasás közben, úgy izgulok, hogy mindenki úgy jöjjön ki a sztoriból, ahogy én szeretném. Nem mellesleg pedig szakmai továbbképzést is ad nekem íróként, pl. ötletet ad egy gyökeresen „más” világ ábrázolásához, továbbá figyelmeztet, hogy szedjem már elő azt a Rudolf Steinert, húsz éve kíváncsi vagyok rá. 

Arra nagyon kíváncsi volnék, mennyi köze van Clarke-nak Endéhez. A Jonathan Strange & Mr Norrell olvasásakor csak a párhuzamokat észleltem, most viszont mintha közvetlen hatást is látnék. Úgy, hogy interjúiban Clarke inkább Gaiman hatására szokott hivatkozni, Endéről tudtommal eddig egy szót se szólt. Pedig bizony mintha a Tükör a tükörben szürreális labirintusa köszönne vissza a Piranesi vízzel elöntött márványcsarnokaiban, mind azok zártságát, mind nyitottságát tekitve. Vagy csak azért érzem így, mert Ende Clarke-hoz hasonló forrásokat használt? Nem lesz más hátra: a héten írnom kell ennek a nőnek egy rajongói levelet, amelyikben mellesleg rákérdezek, igazam van-e.**

Nem biztos, hogy ezt a kisregényt ajánlanám kapudrognak azok számára, akik most ismerkednek Clarke művészetével. Inkább igazi novellákat olvassatok. De erről biztosat majd akkor fogok tudni mondani, ha a novelláskötetét is abszolváltam. 

* Ezért a Piranesit a maximális tíz pontra értékelem ugyan, de a blogomon legmagasabb fokozatot jelentő „válogatott jók” címkét nem kapja meg. 

** FRISSÍTÉS: Írtam, de sajnos nem továbbították neki. :( Betegsége miatt teljesen elzárkózik a nyilvánosság elől, csak az ügynökével lehet kommunikálni, aki azonban szintén a betegségre hivatkozva nem továbbít neki üzeneteket. Legalábbis ezt válaszolta. Ő legalább válaszolt. 

Pontszám: 10/10