Újraolvasás vége. 

Fura érzés felnőttként újra látni ezt a történetet. Önkéntelenül felidézni a gyerekkori olvasásokból maradt emlékeket, hozzáadni az eltelt évek tapasztalatait, egyszerre beleélni magam az eseményekbe, és átértelmezni azokat. 

Egyetemista koromban jöttem rá, hogy ennek a történetnek több köze van az eposz műfajához, mint a regényéhez. (Azóta készülök az újraolvasásra, aztán ez a súlyos-szörnyű március hozta meg az alkalmat és az ötletet.) Több itt a mitológiai alak, mint a földi ember; még szerencse, hogy az előbbiekből is léteznek a nagyok mellett kicsinyek, a tragikusak mellett komikusak is. Még nagyobb szerencse, hogy Móric bácsinak a kisujjában voltak mind.

Az, aki egy szál damaszkuszi karddal nekimegy a vasrúdnak, és szétveri a csőcseléket – az, aki a félig beomlott tető alatt, miközben bombák hullanak, még hidegvérűen befejezi a jegyzőkönyvet – az, akitől az a legnagyobb bátorság, hogy mesterséges kolerát csinál magának – az, akinek attól jön meg a sokkal nagyobb bátorsága, hogy krumplival bever két ablakot – és sorolhatnám. Ráadásul Az arany ember mítoszi-mesei szereplői sajnos nagyon is evilági körülmények között kénytelenek létezni, A kőszívű ember fiainak hasonló forrásból való szereplői viszont pont nekik megfelelő hátteret kapnak, ahol mind kibontakozhatnak, teljes hősiességükben, démoniságukban, vagy éppen komikusságukban – és az a szürreális érzésem van jelenleg, hogy mégiscsak megragadnak az evilágiból, a kézzelfoghatóból valami olyat, amit semmi más módon nem lehetett volna megragadni. 

Szabó Magda azt kérdezi az egyik esszéjében, hogy hol van az az író, aki képes lesz ugyanekkora erővel ábrázolni a mi korunkat, mint Jókai a sajátját. Sose adtam még neki ennyire igazat, mint a Kőszívű újraolvasásakor. Pedig nem arról van szó, hogy csupa hős meg démon venne körül minket, egyáltalán nem így gondolom – sokkal inkább arról van szó, hogy megtaláltuk azt a nézőpontot, ahonnan a körülöttünk levő emberek és cselekedeteik meseinek/mítoszinak tűnhetnek. Persze átvitt értelemben; de ettől egyáltalán nem lesz hamis az az értelem. Hiszen Móric bácsi is átviszi az értelmet, amikor krumpliból, kalapzsírból, rongyokba bugyolált lábú lovakból teremti elő a mitológiai cselekedeteket. Aztán sem a krumplitól nem válik érvénytelenné a mítosz, sem a mítosztól a krumpli... hm. Azt hiszem, rosszul fogalmaztam fentebb. Nem arról van szó, hogy adott nézőpontból ezek az emberek és cselekedeteik meseinek/mítoszinak tűnnek, hanem arról, hogy adott nézőpontból meglátszik a mítoszi/mesei mivoltuk.  

Ahhoz a ritka emberfajtához tartozom, aki gyerekként is, most is szereti Jókait, legfeljebb nem ugyanazért. Nekem nem volt kötelező a Kőszívű, de kötelezőként sem utáltam volna, sőt.* (Ettől függetlenül egyáltalán nem tartom szerencsés ötletnek, hogy kötelező legyen, főleg nem általánosban, ám ez más lapra tartozik.) Az arany emberről írva már alaposan kifejtettem, hogyan érdemes kezelni azokat a bizonyos hosszú leírásokat és a sok idegen szót, úgyhogy részletes tanácsokért inkább ahhoz a bejegyzéshez irányítanám a nagyérdeműt. Itt csak röviden összefoglalom: 1. a leírásokat tekintsétek betétnovelláknak, külön cselekménnyel és (nem feltétlenül emberi) szereplőkkel, akiknek többnyire átvitt értelemben van közük a főszálhoz; 2. az idegen szavak jelentése a szövegkörnyezetből kitalálható, az így megszerzett szövegértési készség idegen nyelvek tanulásakor kiválóan felhasználható. Gyerekkoromban is érzékeltem az előbbinek az izgalmát (!), az utóbbinak a humorát, ezért is szeretem újra meg újra elővenni. 

Most, hogy a használt szavak nagy részét már értem is, még inkább értékelem azt a hol derűs, hol keserű, hol bájos, hol egészen fekete humort; még jobban el vagyok ájulva a „leírás” címszóval nagyvonalúan az események közé dobált freskóktól. Mert ezek freskók, ugyanúgy, ahogy a szöveg eposz. Itt minden óriási, ámulatba ejtő, fantasztikumba hajló, még a kicsi is.** Felnőttként pedig rájövök arra is, hogy mennyire ügyesen bánik Móric bácsi ezekkel a figurákkal, hogy megőrizzék mesei/mítoszi vonásaikat, mégis újjá és elevenné alakuljanak. Előre szólok, hogy a róluk szóló bekezdések SPOILERESek lesznek. Aki nem akar beléjük botlani, görgessen le gyorsan a végéhez.

SPOILER

Alfonsine nem vegytiszta démon. Alfonsine-ban túlteng ugyan a rosszindulat, és gonosz cselekedeteinek száma légió (még a saját gyerekét sem kíméli), ugyanakkor nagyon meghatározza a sorsát az, hogy megfosztják attól a férfitól, akit szeret, és megfosztják attól is, aki őt szereti. Elárul mindent és mindenkit, de Jenőt nem akarja elárulni, sőt: tőle várja, hogy a helyet adjon neki a társadalomban. Hasonlít Athalie-hoz a motivációiban. Jókai nőalakjai egyébként is rendszeresen kicsalnak a XXI. századhoz ragaszkodó olvasói énemből egy-egy elismerő „hm”-öt; ebben a regényben az átlagnál többször. (Megj.: többször is átmegy a Bechdel-teszten.) A leginkább persze Baradlayné, aki véleményem szerint nagyon szereti és őszintén gyászolja a férjét, de képes szembefordulni az akaratával. Igaz, úgy tűnhet, csak akkor szedi össze magát, amikor a férje már nem él – no de ebben a világban nem kell ahhoz életben lenni, hogy az ember akarata érvényesüljön, sőt. De a kolostorból kiszökő Edit, az úrnőket pártfogoló kofa, sőt még a titkosügynökként működő apáca is ott van, ahol őneki lenni kell.

Arról nem beszélve, hogy a legkisebb Baradlay fiú megkap minden olyan vonást, ami a korban abszolút nőiesnek számított (testileg gyönge, lágy szívű, visszahúzódó, befolyásolható, sokáig csak a szerelem mozgatja, később az ő szerepe őrizni a házat, feláldozni magát, és gyerekkorától túlvilági koráig békét közvetíteni) – miközben hiperférfias testvérei ellenében ő az egyetlen, akinek egyáltalán megfordul a fejében, hogy az anyjuk akarata ellen cselekedjen; végül pedig cselekszik is.*** A másik férfiszereplő, aki a maga módján szembemegy a sztereotípiákkal, Palvicz Ottó: hiszen a megszokott sablon szerint a leányanya ragaszkodik gyermekéhez, míg a csábító apa elhagyja őket, Palvicz viszont sokkal erősebben kötődik a fiához, mint a fiú anyja, pedig nem is ismeri, mégis nagyon komolyan veszi a felelősségét. Ha nagy leszek írni fogok a Jókai-regényekben megjelenített apaszerepekről, nagyon különböznek az úgynevezett „hagyományos” apaképtől. (Mondjuk, ha Jókai nem része a hagyománynak, akkor nem tudom, mi az, de ebbe most ne menjünk bele.)

Fura, ahogyan a regény a kisebbségekkel bánik. Tallérossy Zebulon valószínűleg szlovák anyanyelvű, magyarul hibásan beszél; a sztereotípiának megfelelően komikus, szeretni való, gyenge és gyáva. (Megj.: a végén azért nem kisebb személy szorul éppen a Zebulon segítségére, mint maga az emberfeletti Ödön.) Sokkal inkább felforgatja a sztereotípiát Salamon, a zsidó boltos, aki egyszerre anyagias és nagylelkű, ravasz és jóindulatú; mindent tud, a tudásával él is, de nem él vissza, a boltja pedig komikus is, titokzatos is, csodálatos is; kopott és ócska mesebeli kincsesbarlang, ahonnan Salamon a végén előbújik mint kopott és ócska mentőangyal. Azt hiszem, ő a kedvenc szereplőm. (Meg persze Pál úr.) Érdekes, hogy más, akár csak egy-két vonással felskiccelt kisebbségi szereplők is mind sokkal összetettebbek Zebulonnál.

SPOILER VÉGE

Még egy fontos dolog, amire soha nem jöttem volna rá, ha nem tavaly olvastam volna újra A nyomorultakat. (Óriási élmény volt, itt írtam róla.) Tanultam is annak idején, hogy Jókai többek között Hugót tekintette példaképének, de ennyire látványosan még soha nem tapasztaltam azt, amit körülbelül a Kőszívű harmadától most: hogy itt Jókai konkrétan A nyomorultakkal verseng. A tehetséges művészek irigysége nemes és tiszteletre méltó dolog: odavezet, hogy ő is akarjon hidegvérű hőst, akiből senki nem nézné ki a bátorságot; rongyos és rosszindulatú söpredéket, akiken emberfeletti erővel győzni lehet; haldoklót, aki szent feladatul hagyja másra a gyereke felnevelését; arisztokratát, aki a két keze munkájából akar megélni. A Királyerdő pedig, ahol az isaszegi csata zajlik, konkrétan a waterlooi csata egyik fő helyszínéül szolgáló fogadóudvar magyar változata. Bolond lett volna nem kihasználni a mester. Az asszociációval együtt. 

Annak a százados bükkfának az oldalában azt a két nagy dudorodást két ágyúgolyó okozta. A fa benőtte azokat kérgével.
Ezek a szétszórt kövek itt a réten annak a mészkemencének a maradványai, amit szétszedtek a honvédek, s mikor töltényük elfogyott, kövekkel hajigáltak az ellenségre. Ez a szederindás pagony itten, melyből kormos, égett faderekak merednek elő, az a hely, melyet Jellasics felgyújtott háta mögött, hogy üldözőit feltartóztassa.
S ez a levágott fatörzs azon asztal, melyen a magyar vezér azt a napiparancsot írta, mely röviden így szól: „Ma vagy győznünk kell, vagy visszamennünk a Tisza mögé!”
Azok a sötétzöld foltok itt-ott a pagonyban, mik száraz nyáron sem asznak el soha, most is meghozzák kék harangvirágaikat, mintha ők akarnák pótolni a lélekharangot valakinek az üdvéért.
Egy nagy tisztás közepén pedig van egy széles, kerek tér, melyen örökké száraz a fű. Ott verekedett két ellenséges lovasdandár, s úgy elgázolta a mezőt; hogy még most is kopár bele.

Igen, ez a regény megadja mindazt az izgalmat és humort, amit gyerekkoromban. Igen, a maga mesei-mitikus módján identitást is ad, nemzettudatot, méghozzá nem kirekesztő módon. (Ha maradtak is benne némi ellentmondások.) De sok egyéb érdekességet is ad, és minden, csak nem egysíkú. Nemcsak újraolvasásra érdemes, hanem arra is, hogy egyes kiragadott darabjait nagyon alapos megfigyelésnek vesse alá az ember, és meglepő következtetésekre jusson. 

Csak ne hetedikesekkel. Vagy ha mégis, akkor közösen olvasva, akár hónapokat hagyva rá. Igen, tudom, a kifeszített tananyag nem teszi lehetővé. Az a tananyagnak a hibája. De ez már megint messzire vezetne. Ha tehetnék róla, én Jókainak legfeljebb novelláját tenném kötelezővé, a regényeiről meg könyvajánlókat tartanék. Lehet, többen kézbe vennék tőle. 

* Én csak a Légy jó mindhalálig!-ot utáltam a kötelezők közül, de azt nagyon. 

** Semmiféle filmváltozat nem adhatja vissza ezeket a mitológiai méreteket, de azért megjegyzendő, hogy ennek a regénynek az adaptációja nagyon igyekszik, és legalábbis megközelíti az elvárásaimat. Vannak szereplők, akikre már nem tudok úgy gondolni, hogy ne látnám magam előtt a színészt, ez pedig tőlem nagyon nagy szó. 

*** SPOILER Tényleg az Eugén az Ödön. Az Edmund névnek nincs magyar megfelelője, a Jenőnek nincs indoeurópai megfelelője. A Jenő név szó szerint Vereckénél jött be velünk, tessék csak felsorolni a hét törzs nevét. Az Eugenius név Eugén–Ögyén–Ödén változásokon ment át akkortájt, amikor még lágy dzs-nek ejtették a gy-t. Csak a XIX. században feleltették meg az Ödönt az Edmundnak, a Jenőt az Eugénnak, amikor már hangzásukban ezek álltak közelebb egymáshoz. 

Pontszám: 10/10