Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Szomorú bohócból apa és anya (George Eliot: Silas Marner)

2024. június 04. - Timár_Krisztina

eliot_marner_w.jpgA magyar fordítás címe: Kései boldogság. 

Azok a drága viktoriánus írók, akiknél a hosszú kisregény kifejezés nem oximoron, és akik úgy maradnak elképesztően frissek és aktuálisak, hogy az ember amúgy kétoldalanként megdöglik az unalomtól. 

A Silas Marner pontosan megfelel a fentieknek. Egyszerre realista regény és tündérmese, amely szeretetteljes humorral rajzolja meg a XIX. század közepének angol faluját, pontos lélekrajzot ad annak a két-három kiemelt alaknak, akik előreviszik a cselekményt, és a vége felé annyira mai megállapításokat tesz örökbefogadásról, barátságról, kitaszítottságról, beilleszkedésről, társadalmi és nemi viszonyokról, hogy a XXI. századi olvasó füle kettéáll.

Miközben egyébként kisregény létére olyan ódivatúan és elviselhetetlenül lassú, hogy kb. a négyötödéig leginkább az „ez is protekcióval került fel az 1001 könyv listájára” megítélésre szolgál rá, ha nem is oly mértékig, mint ez vagy ez a borzadály.

Amiért ezt a regényt elsősorban olvassák, az a címszereplő csodálatos átalakulása magányos zsugoriból, sérült és kitaszított lélekből boldog apává és a falu megbecsült lakójává. Persze az író regényt ír, nem pedig szerződést alá arról, hogy a regénye tényleg a címszereplőről fog szólni – de azért azt igazán megtehetné, hogy kicsit többet koncentrál rá. Mert Silas Marner sajnos nemcsak átalakul, hanem a szöveg kétharmadában el is vész a sok realista típusfigura véget nem érő beszélgetései között. Igaz, hogy azokat is ügyesen írták meg, kedves iróniával és kellemes stílusban. Igaz, hogy önmagában véve minden jelenet novellaalap lehetne.** Igaz, hogy a regény utolsó harmadában pont ezek a szereplők pont a címszereplő életében is komolyan részt vesznek. Minden igaz. Csak az nem, hogy ez vigasztalna, amikor Silasról akarnék olvasni, hiszen minden szempontból annyival érdekesebb náluk. 

Silas már magányos zsugorinak sem közönséges fajta. Nem az a Scrooge-féle vén bűnös, aki halálra gyötri saját magát is, a környezetét is, és úgy gyűjt, hogy másokat károsít meg érte. Silas a szomorú bohóc, az aranyos bolond, aki szerelemben, barátban, Istenben csalódva tényleg úgy szereti a pénzét, ahogyan más a családját – vagy inkább egy játékszert, amely az önhibáján kívül elveszített családot pótolja neki. Semmi más örömforrást nem ismer, csak a munkát és a pénzt, de mindkettőben olyan ártatlan örömöt talál, amilyet valószínűleg senki másnak nem sikerült megjeleníteni a világirodalomban. 

eliot_marner_f.jpgInnentől SPOILERek következnek: 

Amikor megfosztják a pénzétől, és kap helyette egy kislányt, az a jelenet többféle értelemben is különleges. Megfordul az aktív-passzív ellentétpár: nem Silas találja meg a kétéves gyereket, hanem az őt, és gyakorlatilag a gyerek fogadja örökbe a felnőttet, majd csinál belőle apát. Jobban mondva egyszerre apát és anyát, ahogyan ez szó szerint el is hangzik a regényben, nesze neked gender. Silasnek valóban vannak a kor fogalmai szerint (!) nőies vonásai, például már-már túlzottan (de a regényvilágba tökéletesen illeszkedően) gyengéd és gondoskodó természete, amelyet ismét csak a kislány hoz ki belőle a maga teljességében. Az önmagában megérne egy kisesszét, hogy a gyereknek a saját halott anyja és gyerekként meghalt húga nevét adja: vagyis nemcsak gyerekének, hanem egész családjának, családja folytatásának tekinti Eppie-t.

A korban szokatlannak láthatták azt is, ahogyan az örökbefogadást kezeli. Kezdettől fogva tudatosítja Eppie-ben, hogy nem ő az apja, de ugyanabban a pillanatban a vérségi kapcsolattal egyenértékű összetartozás-tudatot, sőt, komplett egyéni mitológiát is ad a kislánynak (Isten küldötte, ajándék, áldás, megváltó erő), úgy, hogy annak elméjében nem létezhet semmiféle törés, identitásválsága pedig még mutatóban sincs. Amikor pedig előlép a gyerek apja, és magáénak vallja a már felnőtt Eppie-t, akkor nevelőapa és nevelt lány egyaránt arra a véleményre jut, hogy itt semmi szerepe már a vérségnek nincs, őket szó szerint Isten tette családdá.*** 

Az, hogy a falubeliek onnantól kezdve tekintik Silast maguk közül valónak, hogy elveszíti a vagyonát, és örökbe fogadja az árvát, már csak hab a tortán. Egyértelmű, hogy nem pusztán szívjóságból segítenek rajta, hanem mert ezzel is a saját közösség voltukat (és fontosságuk tudatát) erősítik. Ugyanakkor Silas is, Eppie is örökre megmarad határhelyzetben élőnek: a faluhoz is tartoznak, nem is, lakói is, kívülállók is, mégis a regény logikájából következik, hogy senki ne tekintse őket veszélyesnek. Pedig amíg ez meg nem történik, addig Silas többször is kísértetszerepben jelenik meg – és Godfrey számára továbbra is ő marad az eleven, félelmetes lelkiismeret. Silas és Dolly lassan, finoman, mintegy magától kialakuló barátságára pedig azért is fel kell hívni a figyelmet, mert erős kontrasztot alkot azzal a másik barátsággal a regény elején, amelyet árulás szakít ketté.

SPOILER VÉGE

Az elbeszélő folyton közbeszúrt vallásos-erkölcsi elmélkedései, illetve a falusi idill és a városi identitásvesztett nyomorúság szembeállításai a regénybeli formájukban nyilván idejüket múlták. A mai olvasó számára nehezítik a regényvilággal való azonosulást. A korhangulathoz viszont illenek, és a regényvilágban megvan a maguk szerepe. Azért a testi fenyítés és a lelki terror idealizálása nem mondom, hogy jólesik. Szerencsére Silasnek nincs hozzá idegrendszere. 

Miért pont a Silas Marner?

George Eliotnak* a Middlemarch című regényéhez volt szerencsétlenségem egyetemista koromban. Nem terveztem, hogy közelebbi ismeretségbe kerüljek egyéb műveivel is, bár a Mill on the Flossra rá akartak beszélni még. Amikor azonban kiderült, hogy még mindig akciós a hangoskönyv-előfizetés, és sok-sok órányi klasszikus külföldi regény eredeti nyelvű hangfelvétele jár vele, képtelen voltam visszafogni magam. Angol nyelvterületen kívül élő angolosként minden eszközt meg kell ragadni a kiejtés pallérozására, ám nem biztos, hogy Dickens nagyregényeivel kellene kezdeni, szóval lássuk azt a Silas Marnert, hétórás felvétel, egész kis barátságos. Andrew Sachs felolvasása miatt mindenképpen érdemes volt, az egyszerűen zseniális. Lubickol a szövegben, ahogy rendes felolvasó színészhez illik, és önálló egyéniséget ad minden szereplőnek. 

Még film is készült belőle, az Oscar-díjas Ben Kingsley-vel a főszerepben. Meglátjuk.

eliot_marner.jpg* Polgári nevén Mary Ann Evans. 

** Különösen Nancy és Priscilla jeleneteit élveztem nagyon. XX. század előtti klasszikusokban viszonylag ritkák az ilyen jól sikerült női beszélgetések, különösen olyan szereplővel, aki annyira taszítja a sztereotípiákat, mint Priscilla. Üdítő látvány a sok besavanyodott apja lánya között – akiket elsősorban hímnemű írók hoztak létre, hm, nem is értem. Még annál is üdítőbb, ha kontrasztba állítjuk a testvérével, akinek a pozíciója minden szempontból megbecsültebb nála, mégsem ő a szerencsésebb. 

*** SPOILER Az itt kibontott mellékszálat, amely ismét Nancyhez kapcsolódik, szintén indokoltnak és érdekesnek találtam. Nagyon ügyesen megindokolja az elbeszélő Godfrey vallomását, Nancy reakciója pedig tökéletes és eredeti. Ráadásul a végén nagyon haloványka utalás történik arra is (már amennyire ettől a kortól várni lehet), hogy a többrendbeli megrázkódtatástól – rendbe jön a szexuális életük, és tulajdonképpen még nekik sem késő azzá a családdá válni, amit megálmodtak maguknak. 

Pontszám: 10/8

Kiadási adatok: 

e-könyv: nincsenek, a Gutenbergről olvastam

hangoskönyv: Audible Studios, Webster, 2008. Andrew Sachs felolvasása

A bejegyzés trackback címe:

https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/api/trackback/id/tr9118421537

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása