A magyar fordítás címe: Az ismeretlen remekmű. 

Nagyon szép, nagyon ijesztő, pont, mint amilyen a híre. Továbbá éppen olyan tömény, mint amilyen rövid. Ha valaki arra számít, hogy majd ezen keresztül ismerkedik meg Balzac életművével, akár francia nyelven, inkább válasszon hosszabbat. A hangoskönyv verzió viszont tökéletes, Fabienne Prost felolvasása pedig kísérteties hatással bír. 

A múltkori Balzac-olvasmányomban jó nagyot csalódtam – nem kaptam meg a nézőpontoknak azt az okos és érzékeny játékát, amit a Goriot apó olyan tökéletesen felmutatott –, de ebben ismét hozta a formáját a mester. Hosszú-hosszú, egymásnak felelő vagy párhuzamos monológokat arról, hogyan viszonyul a festészethez három XVII. századi férfi. Aztán persze mire az olvasó úgy istenigazából unni kezdhetné magát, nagyon gyorsan kiderül, hogy itt nem a művészetről van szó, hanem a szexről. Illetve a hiányáról. 

Ügyesen, intelligensen, jobbra-balra tekergetve a mondanivalót, de mégiscsak az sül ki a hosszú platóni dialógusokból, hogy mindhárom férfi a nőtől akar valamit, és egyik se valami erkölcsös módon; de most véletlenül se arra tessék gondolni, hogy mindnek meg kellene házasodnia, és azzal mindent megoldanának. Először is nem egy konkrét nő érdekli egyiküket sem, még azt sem, amelyik viszonzottan szerelmes. A nőt mint olyat akarják megjeleníteni a vásznon, és ha ehhez a nő személyisége útban van, akkor vesszen a személyiség. (Egyáltalán minek is van ilyen idegesítő tulajdona neki.)* Versengeni akarnak a természettel, testet és lelket teremteni a vászonra. Ahogy az várható, jó nagy hübrisz az eredmény.

Az érdeklődésük persze teljesen őszinte, és nehezen lehetne tőlük elvárni, hogy függetlenítsék magukat a koruk (vagy a szerző korának) elvárásaitól, ráadásul csak a legfiatalabbnak van egyáltalán esélye meghallani a nő álláspontját is – igaz, hogy az esélyt nem használja fel, mert amit kényelmetlen lenne meghallgatnia, az előtt becsukja a fülét. Pedig a nő álláspontja is éppen olyan intelligensen van megfogalmazva, ha sokkal rövidebben és iskolázatlanabbul is, mint a platóni dialógusok.

Tulajdonképp nagyon szomorú mű ez, amelyben mindenki magányos. Nemcsak a meg nem hallgatott, elárult lány, hanem a három férfi is. Magányos a fiatal festő, akit a legjobban érdekel maga a művészet, és akitől útkereső lévén teljesen normális, hogy nem tudja eldönteni, kire hallgasson, közben pedig elveszíti az egyetlen személyt, aki feltétel nélkül szereti. Magányos a középkorú, befutott művész, aki lemondott arról, hogy a tökéletességre vágyjon, de azért aki megerőlteti magát, az még felkeltheti az érdeklődését, éppen azért, mert középkorú és befutott. Már rájött, hogy az ifjú útkeresésnek többrendbeli előnyei is vannak, csak még ott nem tart, hogy ezt be is vallja. No és magányos a harmadik is, aki mindenkinél öregebb és okosabb, annyira, hogy nem hajlandó a befutásért eladni a művészetét, hanem már meg is találta azt, aminél nagyszerűbb ábrázolási mód nem létezik. Kanyarban előzi az avantgárdot (1831-ben!), egyébként pedig éppen olyan őrült, mint a hozzá hasonló zsenik szoktak lenni. És nemcsak a női testet értelmezi kedve szerint, értelmétől megfosztva, hanem Ovidiust is. Sajnos vagy hál'Istennek mindkét félreértelmezése durván vissza is üt. 

Írtam egyszer Pygmalion történetéről** itt a blogon. A népszerű, prózába átírt változatai kedvesek és romantikusak szoktak lenni. Aki szeretné tudni, milyen az átíratlan verzió, az kattintson ide. Előre megmondom, hogy nemhogy nem ártatlan, de nagyon-nagyon beteg. Balzacnak öt piros pont, mert tényleg tudta, miről szól az Átváltozások, sőt, a Pygmalion-történet folytatását sem felejtette el, pedig azt sokkal ritkábban emlegetik. Így válik az öreg művész először rokonszenves útkeresővé, aztán tragikus bohóccá, akinek művészete részint csodálni való, részint értelmetlen, továbbá alkotóját és önmagát is elemészti. Miközben pedig mindenki őt sajnálja, a modelljéből puszta járulékos veszteség lesz, alaposan tönkretett élettel. 

Fabienne Prost, aki hangoskönyvet csinált a kisregényből, szintén megérdemli, hogy beszéljenek róla. Plusz egy réteget kap a szöveg az ő hangjától. Sajnos elég gyorsan olvas, gondolkodni nem sok időt hagy, úgyhogy elég gyakran meg kell állítani a felvételt, főleg, ha ismeretlen szót talál az ember. Ami feltűnő, hogy Prost nemcsak minden szereplőnek egyéniséget tud adni, hanem még a művészetről szóló hosszas fejtegetéseket is izgalmassá teszi, és szabályosan érzékivé. 

Mivel rövid a történet, újraolvasás és -hallgatásbarát. Azt nem mondom, hogy jól fog esni többedszer is, de ez tipikusan az a szöveg, amelyet akkor is többször kell látni-hallani, ha kellemetlen. 

* Az nem árt, ha olvasás előtt az ember tisztába jön Egyiptomi Mária legendájával, amelyre a fél kisregényben folyamatosan és gunyorosan célozgatnak, mert azt ábrázolja a festmény, amelyet a három férfi tanulmányoz. Mivel a korban mindenki ismerte, elég csak sejtetniük, hogy valami pikáns dolog áll a középpontjában. Nem is illene a kisregénybe, ha részleteznék, mert akkor minden lenne, csak pikáns nem. Ha magáról a jelenetről beszélnének, nem az esztétikumáról, akkor minimum nagyon erős iróniával kellene viszonyulniuk hozzá, de még az is lehet, hogy megundorodnának az egésztől, és saját maguktól is. Csoportos nemi erőszakról van szó ugyanis, amelyre egy szent története szolgáltat ürügyet. Intenzív képmutatás esete.  

** Illetve, hogy pontosak legyünk, Ovidius feldolgozásáról, mert magát a mítoszt nem ismerjük, csak egy konkrét ókori szerzőnek a mítosz alapján írt művét.

Pontszám: 10/9