Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Csakis Rejtő-fanatikusoknak (Ponson du Terrail: Rocambole I.)

2024. április 13. - Timár_Krisztina

terrail_herit.pngA sorozat első kötetének címe: L'Héritage mystérieux; a magyar fordításé: A rejtélyes örökség.

Furcsa kerülő úton tudtam meg, hogy Rejtő Jenő regényei mennyit köszönhetnek Pierre Alexis Ponson du Terrail Rocambole-sorozatának. Egy kortárs francia fantasy olvasása közben jöttem rá, amelynek írója szintén a klasszikus francia kalandregényeket tekintette mintának, és hamar feltűntek a cselekményfordulatok, jellemek, motívumok párhuzamai Rejtővel. 

Természetesen nem hagyhattam ki, már csak azért sem, mert úgyis gyakorolni akarom a francia nyelvet, és az első Rocambole-regény hozzáférhető hangoskönyvként is, az egész sorozat pedig legálisan és ingyen olvasható a neten (a szerző 1871-ben halt meg). Biztos, hogy fogok is még foglalkozni vele, már csak azért is, mert az olvasható verzió még tömegközlekedésre is vihető. A hangoskönyv is lehetne, csak abból most egy kicsit sok volt. Egyébként sem csinálták még meg az egész sorozatot. 

Aki hozzám hasonlóan Rejtő-fanatikus, és hozzám hasonlóan nyelvet akar gyakorolni, annak ajánlom. (A magyar változat minőségéről nem tudok nyilatkozni, de antikváriumban szerintem megtaláljátok.) Irtó hosszú, de könnyen olvasható, ami a nyelvezetét illeti – nekem abszolút sikerélmény volt* –, és az eseményeket követni sem nehéz. Folytatásos ponyva volt a maga korában, és mára sem változott. Azt azért jelzem, hogy túl sok kapcsolódási pontot Rejtővel itt még ne keressetek, az a sorozat későbbi köteteiben jön. De azért már itt is tetten érhető, az első fejezet például több helyen megfeleltethető A három testőr Afrikában indításának, sajnos hússaláta nélkül. Nyilván nem pontos a megfelelés (hogy mást ne mondjak, nem a Szahara a háttér, hanem az orosz tél), hiszen Rejtő nem másolni akart, hanem ötletet meríteni. 

Ponson du Terrailt Rocambole tette halhatatlanná, ez a fura alvilági figura, aki kiskamasz bűnözőként indul, okos és romlott felnőtté válik, aztán egy szörnyű sokk hatására egészen átalakul, innentől kezdve pedig az alvilágban szerzett készségeit a gazemberek ellenében a törvény szolgálatába állítja, olyan helyzetekben, ahol a törvény hivatalos szolgái csődöt mondanak. Nem kell részleteznem, hogy ennek mi köze Rejtőhöz. Az ő idejében még mindenki olvasta Rocambole történeteit, sok író számára jelentett mintát, a francia nyelvben pedig külön szót alkottak a Ponson du Terrail által megteremtett kalandregény-típusra: rocambolesque. Elég sokat foglalkoztam Rejtő életművével ahhoz, hogy egy ilyen életmű önmagában is érdekeljen, hát még, ha nyelvgyakorlásra is használni lehet. 

terrail_herit2.jpgSok gondolkodnivalót találtam benne, tudom, hogy mihez fogok kezdeni vele, előbb-utóbb Rejtő-tanulmány is lesz belőle, ez biztos. Inkább utóbb, mint előbb, tekintve a Ponson du Terrail-életmű méreteit. Folytatásokban jelent meg a maga idejében, szóval a szerzőnek jó oka volt a végtelenségig elnyújtani. Két hónapig hallgattam az első részből készült kétrészes hangoskönyvet. KETTŐ. HÓNAPIG. Minden áldott nap legalább negyedórát. És a következő kötetek között van ennél hosszabb is. 

Akit viszont nem feltétlenül vonz a XIX. századi szórakoztatás, sem esetleg az olvasásszociológia, és franciát se akar tanulni, az a kezébe ne vegye. Az első Rocambole-regény közel nincs a Rejtő színvonalán. De még messze se. Ez egy túlírt monstrum, különösen a második felére már teljesen kiszámítható cselekménnyel (ahol nem lehet kiszámítani az események kimenetelét, ott kizárólag olyan fordulatok történnek, amitől a mai szerkesztő a szerző fejéhez vágná a kéziratot átíratás előtt), és valami elképesztően idióta szereplőkkel. Ráadásul Rocambole-t konkrétan írás közben találta ki Ponson du Terrail, ami önmagában nem volna baj, de a gyakorlatban azt jelenti, hogy csak a regény utolsó negyedében van jelen. 

Igen, tudom, ez a regény arra való volt, hogy a szerzője pénzt keressen vele. Tudjátok, a teljes Balzac-életmű is arra való volt, csak Balzac attól még írni is tudott. Vagy ha már másodvonalbeli írókat kell emlegetni, és nem riadunk vissza a folytatásos szappanoperáktól, akkor ott van Sue, aki szintén a mai napig olvasható. Ponson du Terrailt érezhetően az az ambíció hajtja, hogy versengjen mindkettőjükkel, de nagyon nincsenek egy súlycsoportban, és akkor még finom voltam. Én elhiszem, hogy ezt 1858-ban vették, mint a cukrot. Én határozottan nem akarok 1858-ba visszamenni, ha feltalálnák az időgépet, köszi.

Mondom: olvasásszociológusoknak tanulságos lehet – mi tetszett a közönségnek 1858-ban?** Az örök témák (jó testvér – gonosz testvér, örökség utáni hajsza, egymástól elválasztott szerelmespárok stb.) teljesen rendben vannak, elcsépeltek ugyan, de bármikor lehet belőlük akár zseniális művet is kihozni. Az is rendben van, hogy a démonian gonosz szereplő (Andrea – ez a regényben férfinév) ugyanúgy a háttérben, titkos csapat segítségével működik, mint az angyalian jó (Armand), és jelképes küzdelmük helyszínéül Párizst jelölik meg. (Igaz, hogy jó sokat kirándulnak Bretagne-ba közben, de az is szép hely.) 

Az már annyira nincs rendben, hogy láthatóan Andreának lejt a pálya. Például alkalomadtán simán jelen van ott is, ahol fizikailag nem lehetne jelen, csak azért, mert éppen aktuális valami mocsokság a cselekménybe, és az ördögi tervei rendszeresen azért jönnek be, mert az összes véletlen az ő kezére játszik.*** A regény utolsó harmadában már alaposan gyanítottam, hogy a szerző is, a közönsége is szerelmes a gonosz szereplőjébe, és mindenáron hagyni akarja nyerni. (Nyilván kiszámíthatóan nem fog nyerni, ez kb. a megjelenésétől kezdve egyértelmű, de majd csak az utolsó oldalakon derül ki.) 

Az még kevésbé van rendben, hogy Armand kivételével a többi jó szereplő 90%-ának a megküzdési stratégiája kimerül abban, hogy a kritikus pillanatban felsikoltanak és elájulnak, nemre való tekintet nélkül. Ezt pár órás szakaszokban többször is képesek eljátszani. Amelyik a legéletrevalóbbnak van ábrázolva egyébként, az is. Racionális gondolata egynek sincs, magukat megvédeni nem tudják, még akkor sem, amikor csak vissza kellene emlékezniük arra, merre jártak előző nap. Említettem már, hogy Andreának lejt a pálya? Oldalanként megemlíti az elbeszélő, hogy az egy pokoli zseni, de úgy őszintén ilyen ellenfelekre még földi zsenialitást is kár vesztegetni. Arról már nem is beszélek, hogy az elrabolt szereplők rejtekhelyét egy egész titkosrendőrség nem bírja felfedezni a regény végéig, akkor sem, amikor már tudják, hogy Andrea melyik csatlósa jár hozzájuk rendszeresen.

terrail_herit_3.jpgA regény felénél komolyan elgondolkodtam azon, hogy ha a korábbi francia kalandregények is hasonló kaliberű jókat ábrázoltak, ha ez valami divat volt náluk, akkor maximálisan megértem de Sade márkit, nekem is eldurrant volna az agyam a helyében. (Megijedek magamtól.) És hol volt még akkor az utolsó ötöd, amikor konkrétan a fizikai hányinger kerülgetett. Kettő viszonylag üdítő kivétel akadt a jó mellékszereplők között, akiknek valami józan eszük, ne adj'Isten humoruk is akadt, na, azt a kettőt gyászbeszéd nélkül megölik. Ezeken a pontokon mondtam, hogy a mai szerkesztő a szerző fejéhez vágná, ilyet normális szerző nem csinál, értékelhető szereplőt nem végzünk ki csak úgy a cselekményszál közepén – kivéve ugye, ha hagyni akarjuk a gonoszt nyerni. De akkor meg mondjuk ki azt. Ha már a közönség úgyis szerelmes bele. Mert ha nem mondjuk, ki, viszont látványos, akkor még azt merészeli gondolni az olvasó, hogy ritka képmutató egy világ lehetett az, ahol ezt így el lehetett adni.

Azon is elég sok minden lemérhető, ahogyan Ponson du Terrail a női szereplőket ábrázolja. A XIX. század közepe az a korszak, amikor már egy egyedülálló nő is többé-kevésbé el tudta tartani magát a munkájából, és mivel Ponson du Terrail versengeni akart Sue-vel, meg is mutatja, milyen ügyesen, eszesen tudnak boldogulni tisztességes eszközökkel is. Aztán ettől talán ő, talán a közönsége megijed, és az első vészhelyzetben ugyanezek a nők a végletekig hiszékennyé és tehetetlenné válnak, érvelni, gondolkodni, szökni nem tudnak, és ha a deus ex machina közbe nem jön, a párjukat is elárulják. Még ennél is durvább, hogy a jóság definíciójába Ponson du Terrail mércéje szerint simán belefér a szeretett nő manipulálása, és magától értetődő, hogy a védelmezés része a minden információtól, egyáltalán az egész külvilágtól való elzárás. Azt már nem is mondom, hogy a csábításnak milyen lehetőségeit sorolják fel a regény vége felé; attól lett hányingerem. Említettem már, hogy nem szerettem volna akkor élni? 

Egy kivétel van, az előkelő kurtizán, Baccarat. Na, ő legalább tényleg érdekes szereplő. Kezdetben nem elég neki a tisztes megélhetés, jólétet akar, azért adja el magát. (Megjegyzés: állandó megnevezése a regényben a pêcheresse [„bűnös nő”], míg a kitartóját, aki mellesleg szintén érdekes szereplő, egyszer sem nevezik bűnös férfinak; nem is értem. Nyilván Baccarat egyedül bűnözött, mást nem tudok elképzelni.) Majd szerelmes lesz Fernand-ba, ami eleinte leginkább testi vágyat jelent, és ezért képes a testvérét is elárulni; majd érzékenyebbé és tisztességesebbé válik, ezzel párhuzamosan az ő megküzdési stratégiája is kimerül az elájulásban; amikor viszont rájön, hogy Andreától csak árulást várhat, akkor ő lesz az egyetlen női szereplő, aki csinál is valamit. Meg is tetszik Fernand-nak, aki persze nem őt veszi el a végén, de van az a pont, ahol úgy tűnik, mintha viszonozni tudná az érzéseit. Itt kezdett kialakulni az az elméletem, hogy igazából ő kellene Fernand-nak, nem a sokkal unalmasabb menyasszonya. Csak a korszellem nem engedte volna meg, hogy az ifjú ártatlan a volt kurtizán kedvéért elhagyja az unalmas, ám erényes menyasszonyt, ezért kellett egy kvázi-háromszögnek felsejleni ezen a ponton. Az elmélet további megerősítésre szorul, de már most más regényekkel is alá tudnám támasztani. Ez szaporítja a regény érdekes momentumainak csekély számát.

Maga Rocambole alig szerepel a történetben. Tény, hogy abban a rövid időben valóban ígéretes szereplőnek tűnik, nem véletlenül tartotta meg aztán a szerző. Okos, ügyes, fürge trickster, rendkívül rosszindulatú, gondolkodás nélkül a gonosz szolgálatába áll, maximum akkor áll ki onnan, ha mástól több pénzt remél, és vidám amoralitással fordít bele bárkit a malomárokba. Arra komolyan kíváncsi vagyok, mit hoz ki belőle a szerző a sorozat későbbi darabjaiban. De annyira nem, hogy az összeset végig is olvassam. Tényleg XIX. századi türelem kellene ahhoz. 

terrail_port.jpgA felolvasással kapcsolatban viszont semmi kifogásom. Philippe Caulier egy hős, hogy ezt a sok-sok oldalt úgy felolvasta, hogy mindenkinek sikerült valami egyéni hangot megalkotnia, még azt is megtudtam, hogy hangzik angolos akcentussal a francia nyelv. A szöveg tisztán érthető, kivéve, amikor a párizsi vagányok beszélnek, mert azok iszonyúan hadarnak, de hát az a figurához tartozik. Értékelem, hogy ilyen klasszikusokat is előszednek a mai hangoskönyvkészítők, jó érzés látni, hogy nem hagyják ott a feledésnek. De azért tizennyolc (!) óra hosszat hallgatni ezt az izét, az sok. Most már csak ezért is pihentetem.

Hogy röviden lezárjam ezt az inkább csak kezdeménynek számító bejegyzést: nem bántam meg az olvasást, azzal együtt sem, hogy a harmadától kezdve elegem volt a szereplőkből, és az utolsó harmadot konkrétan töményen végiguntam. Nyelvgyakorlásnak mindenképpen tökéletes, sőt, sikerélmény, és komolyan gondolom, hogy Rejtő miatt ezzel én még foglalkozni akarok. De hogy én a következő két kötetet gátlás nélül átugrom, az is biztos. Ennyi kiszámíthatósággal bőven elég lesz megnézni, mi az a három mondat (mert több biztos nincs), amivel össze lehet foglalni a cselekményüket, majd előreugrani a negyedik kötetre, amelyiktől kezdődik a voltaképpeni rocambolesque. Azzal is túl fogom teljesíteni a tervet. 

(Nyilván ha utólag kiderül, hogy múlhatatlan szükségem van a kihagyottakra is, akkor visszatérek, de nem úgy fest a dolog.)

* Kérdezték már, miért nem kortárs szövegekkel gyakorlok. Azért, mert a kortárs szöveget (amit most is hallgatok-olvasok éppen) kétsoronként kell megállítani, hogy most mi van, hol a szótár; a XIX. századi szórakoztató irodalomból meg oldalakat hallgatok végig egyvégtében. A magyar változat olvasója túl választékos szókincset ne várjon, de idegen nyelv gyakorlására pont így jó. No meg én elsősorban a klasszikusok kedvéért tanultam franciául. Megyek én még vissza régebbre is, ha az aktuális kortárssal végeztem. 

** Akármi azért nem. A Rocambole-sorozatból három kötetnyit el lehetett adni, a negyediket utálta a közönség, és Ponson du Terrail kénytelen volt átírni, onnantól viszont szárnyalt a népszerűsége. 

*** Mélypont: Kitalálja, hogy csapata egyik tagját fel kell áldozni a nagy terv érdekében, és elvitetni vele a balhét a rendőrségen. Azt még csak-csak értem, hogy a többi csapattag miért megy bele a játékba, bár én a helyükben úgy hagynám ott utána Andreát, hogy a lábam ne érje a földet, hiszen ezek után senki nincs tőle biztonságban. De hogy a feláldozott csapattag utána x napot a fogdában tölt a kivégzésére (!) várva, és nem tálal ki mindent a rendőrségnek, azért, mert véletlenül pont ő véletlenül pont annyira szangvinikus, hogy a vértolulástól napokig beszélni se tud, és ezt az olvasóval előzőleg elfelejtették közölni, de Andrea bezzeg számol vele – hát mesélje a nénikéjének. 

A kép forrása: Wikipedia.

Pontszám: 10/5

Kiadási adatok:

a könyvnek nincsenek, az E-books libres et gratuits oldalról olvastam

a hangoskönyveknek: VOolume, Bordeaux, 2022, Philippe Caulier felolvasásában

A bejegyzés trackback címe:

https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/api/trackback/id/tr3918380485

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása